–

„Nem akarok korán ébredni, mennem kell masszázsra, aztán pihenni akarok, meg teljesen kivagyok amúgy, elfáradtam ebben az egészben!” 

Az áttetsző árvalányhaját egy elhúzott szájtartással felfújja a homloka fölé, ami lassítva száll alá abban a pillanatban, ahogy megszűnik alatta a légmozgás. Igazából irtó vicces ez a mozdulat. Akkor csinálja, amikor totál ki van készülve, és legszívesebben engem is elküldene a picsába. (Persze engem nem mer. Áh, tudom, hogy nem mer.)

„Oké, Szonja, de kettőre jönnek a költöztetők.”

„Nem érdekel, komolyan megőrülök már. Én el akarok menni masszázsra, és nem akarok korán kelni, és pihenni akarok, egész héten mentem, mint egy nem normális, most ennyi kell, majd összepakolunk valahogy.”

Az „összepakolunk valahogy“-at kissé lazának érzem, pláne a helyzet súlyosságát tekintve, de a fene mer szólni ezért.

A fél lakás van bedobozolva, a konyha például meg a kis mütyürök (amiket a legrettenetesebb összeszedni) még sehol sincsenek, aztán ki kéne pucolni az egész lakást az átadáshoz, és az új házról még nem is beszéltem. Ott tulajdonképpen most rakják a padlószőnyeget, a bejárati ajtó épp hogy bekerült, a világítást is be kell még szerelni, és a bútorok se jöttek meg. 

Csütörtök este későn fekszem le, másnap tízkor ébredek, tisztességesen kipihenem magam, sokáig leszünk ma. Bármi is történjen, csak a csoda segíthet Szonján és Ernőn. Épp csak kinyitom a szemem, és öt nem fogadott hívásom van már a drága árvalányhajú barátnőmtől. Visszacsörgök, hogy mizu, és még ki se mondom, már kezdi is, hogy „hát az van, hogy a költöztetők nem kettőre jönnek, hanem délre, meg amúgy is, hol vagy már, rég pakolnunk kellene”.  

„Ahelyett, hogy megölted volna, mártírt csináltál belőle” – Híres politikai merényletek nyomában

WMN Life – 2021. június 26. – HFB

 

Mondom: „Tényleg? Ne mondd már! Akartam menni hétre, de azt mondtad, masszázsra mész, meg sokáig alszol, és hogy tizenegyre legyek csak ott.“

Ja, ő erre nem emlékszik, vagy nem így, de mindegy. Rohanok, dobok el mindent, reggeli maileket, szépészeti rituálét, magammal való lelki életet, kávét – vagyis a kávét nem, abból egy vödörrel kell. 

Öt percre laknak, kocsival a péntek délelőtti forgalomban van az húsz is, de semmi gond, fütyörészve araszolok, és megpróbálok nem arra gondolni, milyen állapotban találom Szonját.

Előre begyakorlom, milyen mondatokat nem mondok ki véletlenül se: „Ugye, én megmondtam, hogy kezdjük korán? Ugye, én megmondtam, hogy ez így nem lesz jó? Ugye, én megmondtam, hogy kellett volna még a…”

Ernő épp akkor ér haza, mindjárt tizenegy, nem merem megkérdezni, hogy golfozni vagy teniszezni volt-e, de ő a biztonság kedvéért lebasz, hogy én miért nem pakolok, így inkább bele se kezdek. 

Felmegyünk, Szonja haja konstansan a homloka fölött repked, folyamatosan fújtat, Ernővel a fénysebesség törtrésze alatt összevesznek, én kikapcsolom az agyam, már meg se hallom, a következő tíz percben úgyis megint egymás ölében ülnek majd és kiscicanyuszipamacsnyálazzák egymást. 

Rendíthetetlenül pakolni kezdem a konyhát, úgy gyúrom papírba az étkészletet meg a poharakat, mintha a Terminátor jött volna vissza a gépek lázadásából. Szonja és Ernő közben külön performanszot nyom a nappaliban a nyitott, csurig ömlesztett dobozok és a puffancsra tömött ruhás zsákok felett tripla szaltózva.

Esküszöm, ha színdarab lenne, évekig megtöltene teljes nézőtereket, de nem az, ez nem színjáték (és annyira nem is vicces a költözés kellős közepén).

Alig egy óránk van a költöztetőkig. „Szerintem elég lesz“ – nevetek Szonjára, aki sírásból átvált nevetésbe, majd leül kávézni. Mondom neki, csak nyugodtan, ne izgassa magát túlságosan, megoldunk mindent. 

Én a fénysebesség törtrésze alatt húzom le a kávét, Szonja elkezd lamentálni azon, hogy nem érti, akkor így mit élvezek a kávézásban, ő szereti elnyújtani. Mondom neki, most ne szeressed, ne élvezkedjél, igyad meg, álljál fel, dolog van, menj, pakold bent tovább a zsákokat, a ruhák legalább nem törnek el. 

Ernő kijön, ad néhány kéretlen instrukciót, majd mindannyian úgy érezzük, jobb, ha őt elküldjük még zsákokért, és azt hiszem, ő maga is úgy érzi, szerencsésebb, ha nincs itt, amíg mi tornádóként cikázunk keresztbe-kasul a lakáson. 

Közben a költöztetők is megérkeznek, feljön egy világító, kék szemű, olajos képű srác, és azt kérdi: „Most kezdtetek pakolni?”

Mondjuk neki: „Nem, már két hete, csak sokat dolgozunk”. Szonja pufog, hogy mit pattog ez itt, megleszünk. Mondjuk, én se értem, hogy gondolja, hogy aggódik, hát megleszünk mindennel, csak várja ki a végét. 

Természetesen sem a dobozokból, sem a zsákokból nincs elég. Még szerencse, hogy az új lakás öt percre van, ezért azt a taktikát választjuk, hogy nem várjuk meg a legnagyobb pénteki dugóban rostokoló Ernőt, hanem amit az első körben átvittek, azt ott kipakoljuk, és visszahozunk a pakolós eszközökből néhányat, hogy a második körre be tudjunk rakodni mindent. (Jó taktika, legközelebb én is ezt választom majd, ha költözöm.)

Szonja közben egész jól összehaverkodik a világító szemű olajos képűvel, aki hevesen belekezd életének elmesélésébe, így megtudjuk, hogy a felesége otthagyta négy gyerekkel, mert lelépett egy nővel. Szonja szörnyülködik és próbálja értelmezni a helyzetet. De a nagy haverság ellenére sem tudja a srác leplezni őszinte csodálkozását, amikor felviszi az első dobozt az új házba: „Hát ez meg mi? És hol vannak a bútorok?”.

Szonja kicsit ideges, én nem mondok már semmit. Ernő helyzetéről fogalmunk sincs, valószínűleg elveszett valahol a BAH csomópont és az akkor még használható Lánchíd között.

Esküszöm nektek, nem tudom megmondani, hogyan, de este nyolcra minden átkerül.

Kivéve egy szekrényt, pár istentelen mütyürt, észre nem vett „irtó fontos” dolgot, amit hat körben sikerült átvinnünk még négy kocsival. Mert estére bizony többen leszünk, már az egész rokonság és baráti kör Szonját és Ernőt költözteti. 

  

Az új ház kellős közepén, a festékes vödrök, a letakart padló és a frissen lerakott padlószőnyeg mellett egy kupacban állnak a zsákok és dobozok. A bútorok mégsem ma jönnek, mert Szonja véletlenül nem válaszolt valami e-mailre, de az nem az ő hibája. 

A csapat egyik fele a régi albérletet takarítja a hétfői átadásra, a másik fele pedig áll a kupac mellett, és azt nézi, hogy akkor most melyik sarkánál kéne megfogni és kihajítani az egészet a picsába. 

„Szép kis hétvégétek lesz, nem fogtok unatkozni. Ha nem alszotok, és megállás nélkül pakoltok, akkor meglesztek jövő péntekre!” – próbálom elütni egy béna viccel a helyzet súlyosságát. 

„Hát, mi megyünk wellnessezni az Ernővel, szóval ez most szépen itt marad, és majd folytatjuk, ha visszajöttünk. Vasárnap este mit csinálsz?”

Szonja árvalányhaját most látom reggel óta újra lefelé ereszkedni. A lehetetlen állag úgy lebeg a szemöldökéhez, hogy tökéletesen biztos vagyok benne, megnyugodott végre.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/PeopleImages