„De nincs természetesebb dolog a sírásnál. Az csupán tisztulás, megkönnyebbülés” – Egy gyászoló édesanya gondolatai

–

Magunkra maradtunk. Egy furcsa kis elszigetelt világban.

Amíg Izus beteg volt, abban a két évben, sosem voltunk magányosak. Barátok, rokonok érdeklődtek, segítettek, gondoskodtak, aggódtak. Valaki mindig a lakásunkban lakott, hogy a fiaink ne maradjanak egyedül. A kórház lett az új otthonunk, a nővérek a barátaink, az orvosok a gondoskodó szüleink, a számtalan szakorvos a távoli rokonunk, akiket jól ismerünk – de már nem vagyunk napi kapcsolatban.

Most, hogy Izus nincs velünk többé, az új családunk lassan elkopik mellőlünk.

Nekik újabb kis betegekkel és családokkal telik meg az életük. Pedig ők azok, akik mindent láttak, akik tudják, hogyan telt ez az időszakunk. A régi családunk és barátaink pedig sosem fogják igazán megérteni, hogy min is mentünk és megyünk keresztül. Nekik a mi fájdalmunk akkor kel életre, amikor velünk találkoznak. Ők piciny foszlányokat kaptak csupán a gyötrelmes éveinkből. Az ő gondolataikban, mindennapjaikban nem szerepel Izus. Miért is szerepelne? Ez egyedül a mi utunk, a mi magányos utunk. 

Nekünk az emlékezés a napjaink teljes egészét lefedi. Van, hogy szinte mindenről, van, amikor kevesebb dologról ugrik be Izus. Mindennap sírunk, mindennap nevetünk. A magyar társadalom a halál témakörét teljesen tabusítja, mindig az tűnik a jobb megoldásnak, ha szóba sem hozzuk. Pedig nem hiszem, hogy ez minden gyászoló hozzátartozónál működik. Nálunk nem. A tabusítás nekem egyenesen azt jelenti, hogy mihamarabb feledjük el Izust, és kezdjünk új életet nélküle.

Kizárt. Sosem fogjuk elfelejteni, és az tenne minket még boldogabbá, ha másnak is megmaradna az emlékezetében. Mi beszélünk róla, olykor vicces történeteket mesélünk, amiknek nevetés a vége, majd szépen átfordul sírásba.

De nincs természetesebb dolog a sírásnál, mégis sokan megrettennek tőle. Az csupán tisztulás, megkönnyebbülés. 

Azt érdemes megjegyezni, hogy a mi tapasztalatunk az, hogy itt, Svájcban más a gyászkultúra, az általános kultúra, és az emberek nyíltabban, bátrabban kérdeznek és beszélnek Izusról. A betegség alatt is egészen megható módon fordultak felénk. Ez pedig a mai napig kitart. A kórházból, házinővér-szolgálattól, templomból is érdeklődnek időről időre, és a barátok is sokszor kérdeznek Izusról, rólunk, biztatnak a beszélgetésre, amennyiben szükségünk van rá.

Nagyon nehéz kívülállóként a gyászt kezelni. Ha pedig valaki a gyermekét veszíti el, az nemcsak a közvetlen családnak, de mindenki másnak is egy lelkileg rettentően megterhelő hír. És bizony a gyászoló családok nagyon különbözően reagálnak. Ez így van rendjén. Van, aki a „nagykönyvben megírt” fázisok mindegyikén keresztülmegy a saját tempójában. Vádol, hibáztat, dühöng, tagad, terel, gyűlöl, okokat keres és miérteket…

Én a pszichológusok rémálma vagyok, mert nem tudják rám húzni ezeket a kliséket. Próbálták. Soha nem bántam meg semmit, soha nem csináltam volna semmit másképp.

Szentül hiszem, hogy az ő utolsó két éve számára hihetetlenül boldog volt. Hiszen a szülei folyamatosan mellette voltak, a kívánságait lesték, szerették, kényeztették. A három bátyja akkor játszott vele, amikor csak kérte – feltéve, hogy éppen otthon lehetett. 

Sok fájdalma volt, ami szörnyű, de amint ezek múlófélben voltak, ő boldog kislány lett, mosollyal az arcán. Szülő és gyermek között ennél meghittebb kötelék, mint ebben az egymásra utalt helyzetben, nem nagyon alakulhat ki. Igen, megbékéltem azzal is, hogy Izus itt hagyott minket. Csak éppen veszettül hiányzik. Ez a legnehezebb: a hiány. De nem azért, mert üresek lettek a hétköznapjaim, mert nem lettek. Nem azért, mert megszoktam, hogy éjjel és nappal ápolok valakit, hiszen enélkül inkább fellélegzik az ember. Imádtam őt, bármeddig ápoltam volna, de nem ez a része hiányzik Izusnak. Pusztán a lénye.

A ruhaboltokban mindig titkon a lányruhák felé lesek, de azt se tudom pontosan, hogy ma milyen méretet hordana, mi tetszene neki, szeretne-e hajcsatokat magának. Ha igen, vajon még mindig elzásat, vagy már más tetszene neki? Egyáltalán, mekkorára nőtt volna meg a haja mostanra? Már semmit sem tudok róla. Hogyan táncolna, melyik lenne a kedvenc zenéje? Még mindig a kubai cédére rázná itthon? Mi lenne az új szavajárása? Nem tudom. Még mindig kérdezné a teljesen nyugodt, higgadt hangján, hogy „most te fel akarsz engem idegesíteni?”. Ő volt az én tükörképem. Mindent megmutatott magamból; a jó és rossz oldalamat is. A fiúk mindhárman az apjuk tükörképei. Nekem nincs többé.

Én azt gondolom, hogy az az alapvető hiba, hogy a gyászt úgy tekinti a társadalom, mint egy lezárható folyamatot, hiszen a pszichológiai könyvekben is ez áll.

Annak a folyamatnak pedig van egy felütése – ami egyből maga a dráma a történetben –, aztán jön a közbülső rész, amit kívülállóként jobb elkerülni, mígnem egyszer csak eljön a boldog befejezés, amikor végre pontot tehetünk az egésznek a végére. Ez a befejezés, illetve annak határideje pedig minden résztvevőt nyomaszt. A kívülálló vár, meghúzza magát, óvatoskodik, hogy vajon megemlítse-e az elhunyt személyt, vagy inkább ügyesen kerülje a témát, amíg lehet. Amíg vége lesz. A gyászoló szülők érzik a társadalmi nyomást, hiszen mindenhonnan az ömlik rájuk, hogy nemsokára „jobb” lesz. Először is,

honnan gondolja bárki, hogy a gyermeked elvesztését valaha is könnyebb lesz elviselned?

Gondolják: az idő mindent megold. Másodszor pedig, megfordul ezáltal a gondolat a gyászolók fejében, hogy valamit esetleg rosszul csinálnak, hiszen mi még mindig szomorúak. És ezzel el is érte a környezet, hogy még a bűntudat is előtérbe kerüljön.

És szerintem itt van az alapvető baj. Nem további nyomást kellene a gyászolókra gyakorolni, hanem szimpla megértést mutatni, és a messzemenő támogatásunkról biztosítani őket.

Érdekes megfigyelni, ki hogyan reagál egy gyerek halálhírére. Személyes tapasztalatom, hogy a leggyakoribb a ténylegesen „kiváró csoport”. Arra vár, azt pedzegeti, hogy mikor leszel „jobban”, bár ez számomra a mai napig értelmezhetetlen felvetés, és csak azért hozakodom vele elő többször, hiszen annyiszor hallom a hétköznapokban. Van a másik, a „véletlenül sem akarok zavarni” csoport. Itt visszautalnék a gyászolók egyedi igényeire. Tényleg sokakról hallottam, és láttam is, akik teljesen magukba fordultak, átadták magukat a mély gyásznak, elköltöztek, a múltat felégették maguk mögött, és mindenkit elűztek maguk mellől. Ezt is el kell fogadni, de egy megfelelő pillanatban mégis keresni kell őket, szólni kell hozzájuk. Egyszer majd nagyon jól fog nekik esni, hogy mindezek ellenére sem maradtak egyedül. 

Természetesen a „tanácsadó” csoport is megjelenik. Ők elmesélik, hogy mit fogunk érezni, mi várható, mert a családban történt már haláleset. Vagy ismertek valakit, aki élt át hasonlót. Vagy a szüleit veszítette el az illető.

Nincs egymással összemérhető gyász. Mindenkinek a saját, személyes gyásza a legnehezebb, leggyötrelmesebb.

De egy szülő elvesztése mégsem hozható egy lapra egy gyermek halálával. Nem, fogalma sincs róla annak, aki épp elvesztette egy idős rokonát, hogy mi mit érzünk, mint ahogy mi sem tudjuk, hogy ő pontosan mit érez.

És van az a kicsi csoport – de szerencsére ők is fellelhetők mellettünk –, amelynek tagjai a maguk természetességével reagálnak a gyászra, ők a „természetes” csoport. Beszélnek is velünk Izusról, meg nem is. Sírunk is, és nevetünk is. A legfontosabb, hogy megértők. Na, ez a tábor kincset ér!

De korábban említettem, minden annyira egyéni, annyira sajátos, hogy legjobb, ha minden gyászoló megalkotja a maga csoportjait, és épp azokkal veszi körbe magát, akik neki a legkellemesebbek. Ehhez joga van. Jogunk van. Hiszen támogatni lehet minket. Megérteni lehet minket. De átérezni a fájdalmunkat sosem fogja tudni senki. Csak az, aki keresztülment hasonlón. De a reakciója, a gyász formája egészen más lesz neki is.

Olykor persze előkerülnek a kéretlen szakértők, akik bölcsességgel ki is elemeznek minket. Hallottam már magamról, hogy határozottabb, keményebb lettem mostanság. Helyes meglátás. Érzem magamon a változást én is, és nagyon örülök neki. Végre teljes mellszélességgel kiállok magamért, csakúgy, mint a családomért. Bár értük mindig is így tettem…

Két éven át kellett a kislányomért küzdeni minden egyes nap. Hol így, hol úgy, de megállás nélkül. Azért, hogy neki a szörnyűségek egy picivel elviselhetőbbek legyenek.

Két éve igyekszem a családom további négy tagjában tartani az erőt, elmagyarázni, mi miért történik, mit hogyan lehet elviselni. 

A másik tény, hogy én mindig is igyekeztem úgy élni az életem, hogy ne tegyek rosszat másokkal, tiszta lelkiismerettel feküdjek le esténként, ne érezzem azt, hogy bármit másképp kellett volna tennem, hogy megbánnék valamit. Ez most fokozódott. Nem akarok időt vesztegetni, nem akarom az életet nem kiélvezni, nem akarok rossz érzésekkel, irigységgel, gonoszsággal a környezetemben élni. Csupán boldogan.

Nem érdekelnek az anyagi javak. Nem vagyok álszent, örülök annak, amink van, de ha nem így lenne, vagy sosem lenne több, nem érdekelne. Annyi minden hozhat az ember életébe szép pillanatokat. Ebbe a dicsekvés, kérkedés már nem fér bele. Pedig sokaknak milyen fontos ez! És sokuk valójában milyen boldogtalan!

A gyász mindenkit megváltoztat, mindenkinek nehéz. Ne akarjunk túl okosak lenni vele kapcsolatban. Éljük meg, és hagyjuk megélni!

Ottó-Kovács Zsuzsanna

A képek a szerző tulajdonában vannak