–

Még csak egy hete, hogy magunk mögött hagytuk Agios Georgios falucska csendjét, és magunkhoz öleltük hat macsekunkat, akiknek egyesével elmagyaráztuk: most mennünk kell, mert a macskakaja nem terem meg a körülöttünk elterülő olajfaligetben, majd beugrottunk a matuzsálem korú sárga kisautónkba, és nekiindultunk a nagyvilágnak. 

Nimi lába alatt két hatalmas görögdinnye, a hátsó ülés és a csomagtartó telis-tele pakolva egészen a plafonig: tizenkét kiló gluténmentes liszt, tíz liter olívaolaj, negyven liter kistermelői bor, színes-szagos fűszerkeverékeink, zöldségek-gyümölcsök helyi kistermelőktől, serpenyők, lábosok, botmixer, hámozó, és a kedvenc kiskéseink… azaz Karin és Omri ötnapos esküvő-fesztiváljának alapkellékei. 

Az izraeli pár Instán keresett meg minket: süssünk-főzzünk-szervírozzunk huszonöt fős baráti társaságuknak egy még a mi falunknál is eldugottabb tengerparton álló villában, ahol kimondták egymásnak a boldogító igent. 

Nimi – szerelmem és társ-séfem – baromira nem akarta bevállalni, mondván: őrültség volna napi tizenkét órában a konyhában sürögni-forogni, miközben egyetlen nappal a lagzi után már Toszkánában kell lennünk, ahol évi rendes vegán gasztronyaralásunkat vezényeljük le. Ám elsősorban az tartotta vissza, hogy egyszerűen elszoktunk tőle: ezzel feszegetnénk a komfortzónánk határait. Egy éve nem utaztunk sehová – az online főzőkurzusok, Zoom-előadások korában a legtávolabbi „utazásunk” zöldségeskertünk határáig tartott.   

Most pedig itt döcögünk Évia szigete felé a kacskaringós tengerparti szerpentineken, majd ráfordulunk az autópályára, és tátott szájjal bámuljuk, hogy a világ – látszólag – magához tért.

Megint vannak forgalmi dugók. Megint le lehet ülni egy kávéra az út menti benzinkútnál. Megint azt mutatja a sztráda feletti jelzés, hogy „tartsa a követési távolságot”, nem pedig azt, hogy „nemzeti lezárás – utazás kizárólag engedéllyel”. 

Izgatott és feszült vagyok egyszerre.

Már érik bennem a gigantikus adrenalinlöket, amelyet a napi tíz fogás elkészítése, a vendégek elégedett nyammogásának fürkészése, és a „közönség” előtt való szónoklás-szereplés ad majd, ugyanakkor kicsit úgy érzem magam, mint egy háborúba induló katona, vagy egy özvegy, aki tíz éve nem randizott: „vajon túlélem?”, „vajon megvan-e még bennem, ami kell?”. 

Ugyanezt éreztük, amikor a Budapest Pride csapata felkért minket az évi rendes Madonna-mulatságunkra, ahol lemezlovasként pörgetjük majd A Királynő legcsodálatosabb slágereit, és ahogy ilyenkor szoktuk, az esemény köré szerveztünk fél tucat főzőkurzust, pop-up lakomát, workshopot, előadást és jótékonysági rendezvényt, a regisztrációk fele mellé pedig megérkezett kérdés: „Kell majd védettségi igazolvány?”

Olyan szinten ki voltunk vonulva a világból egy esztendőn át, hogy nemcsak az igazolványról nem tudunk semmit, de abban sem vagyunk bizonyosak: „etikus”-e egyáltalán rendezvényekre csábítani az embereket. Ugyanakkor abban sem, megtehetjük-e önmagunkkal és a világgal, hogy örökre lehúzzuk a rolót, mondván: „a pandémia kihúzta a lábunk alól a talajt, így aztán soha többé ne is álljunk lábra”. 

Megérkezünk az esküvőre. A menyasszony szorosan átölel minket: „Úgy érzem, mintha mindig is ismertelek volna titeket. Olyan boldog vagyok, hogy a kezetekbe adhatom a szerelmünk ünnepségét, és semmin sem kell aggódnom.” Én pedig ismét csak egyszerre érzek megkönnyebbülést, és még több stresszt. 

Boldog vagyok, hogy bízik bennünk. De én is bízom magamban?

Az esküvő helyszíne egy kietlen, vad, sziklás tengerpartszakaszt övező kis kőházakból álló mennyország, törökfürdővel, mesés medencével, virágzó rozmaringbokrokkal, a vendégek pedig egytől egyig külföldről érkeztek: németek, hollandok, izraeliek, britek – a legtöbbjük digitális nomád, jógaguru, spirituális gyógyító, masszőr, DJ, mindenféle művész, akik szintén most utaztak először a világjárvány kezdete óta. A szabad szellemek találkozója pedig szép lassan oldani kezdi a lelki csomókat. 

A kezem, amely az elmúlt 365 nap során legfeljebb hat főre főzött a legmerészebb gasztrokalandoroknak, akik a karantént bevállalva is ellátogattak hozzánk a csepp kis faluba, most egyszeriben marokszámra lapátolja a diót a muhammarába, és érzem, ahogyan a tudás és tapasztalat lépésről lépésre átveszi a bizonytalanság helyét…

Pont, mintha tíz év után először síelnék vagy bicikliznék, vagy épp bedobtak volna a mély vízbe, miután egy évtizede nem volt lehetőségem úszni… megy ez! 

Ahogyan az is, hogy beleolvadok a beszélgetésekbe. Miközben fokhagymát pirítok aranyló olívaolajon, és betölti a konyhát a karamellizálódó hagyma illata, időről időre betoppan valaki a násznépből, az arcok mellé nevek, a nevek mellé karakterek társulnak, én pedig azon kapom magam, hogy mégiscsak szociális típus vagyok, csak elszoktam tőle, hogy igényem legyen rá.

 

Orian mosolyogva belekóstol a hummuszba, és azt mondja: „hmmmmmmm”, Tal – amikor látja, hogy a harmadik nap végére kicsit meghajlott a hátam a cipekedésben – mennyei masszázzsal lep meg, miközben krumplit hámozok, Yam elmeséli, hogyan sikerült neki ilyen fenséges szakállat növeszteni (miután elpanaszolom, hogy nekem csak ilyen kis adóvevő szálacskák állnak ki az arcomból), Achiya sosem hagyja üresen a poharamat, Holly égő zsályacsokorral érkezik az étkezőbe, mondván: „Kicsit megtisztítom neked a levegőt”, Leontól kapok egy szoros ölelést, Shimi időről időre körbefotózza a készülő fogást, Luke pedig egyszerűen csak szép, amint a Speedójában, nedves talppal átslattyog a konyhán, és ránk mosolyog. 

Az esküvő napján kicsit úgy érzem, mintha én magam mennék férjhez – a levegőben, az agyamban, a lelkemben nyoma sincs kérdéseknek, csakis válaszoknak: azt akarom, hogy ez legyen a világ legboldogabb napja. 

Már kel fel a nap, mikor a menyasszonnyal és a vőlegénnyel szorosan ölelve egymást elbúcsúzunk… a kocsink immáron szinte teljesen üres, kizárólag egy kisbőrönd csapódik ide-oda a hátsó ülésen. Megyünk tovább. 

Repülőtér. Micsoda elképesztően szürreális hely! Hogy nem vettem észre soha, hogy ez egy megvalósult science fiction?! Megérkezve a check-in pulthoz kicsit úgy érzem magam, mintha általános iskolás volnék, és félnem kellene a tanártól, amiért hiányos a házi feladatom. „Covid-teszt? QR-kód?” – kérdezik, én meg remegő kézzel adom át a dokumentumokat, hiába van – elvileg – minden rendben. Átmentünk a vizsgán. Bebocsátást nyertünk.

A terminál épületében, a duty free shopok között haladva a kapunk felé egy videójáték főhősének érzem magam, akinek mindenféle küldetéseket kell teljesítenie megadott időre. Mire a repülőre kerülünk, olyan fáradt vagyok – agyban és érzelmileg –, hogy még a felszállást se várom meg, máris durmolok. Az egész repülésélmény összevethetetlen azzal, ahogyan korábban repültem – olyan sokat voltam a levegőben, hogy észre sem vettem, miben vagyok. 

Most viszont az egész fizikumom érzékeli a – szó szerint – földtől elrugaszkodott helyzetet. 

Cseng a fülem, fáj a torkom, feszülnek az izmaim. Leszállunk Rómában, ahol a videójátékban új pályára lépek… mindenki olaszul beszél, én pedig felfedezem, mennyire elszoktam tőle: más országokban más emberek más nyelveket beszélnek. Megpillantom a kis bárokat, ahol Perronit meg eszpresszót szürcsölnek, és száll a pizza illata a levegőben, és – megint csak – megnyugszom. 

Már csak három óra vonatozás vár ránk Toszkánáig – a zötyögő szerelvényen kicsit felerősödik a zombi film feeling, ahogyan a maszkukkal takarózó, minden véletlen érintésről rettegő utasok egymás tekintetét kerülve, lehajtott fejjel suhannak az úti céljuk felé. Suhan a táj is: ciprus fák, szőlőtőkék, kietlen tengerpartok, aztán Viareggio, a végállomás, ahol Viki és Vince várnak ránk. Vince, aki a legfiatalabb barátunk – tizenkét éves –, és édesanyja, Viki, aki a Culinarium gasztronyaralások lelke és háziasszonya társával, Mikaellel közösen. 

Ötödik éve, hogy minden nyáron ide csábítjuk a hedonista Itália-mániásokat, és minden egyes esztendőben pont onnan folytatjuk a fesztelen beszélgetést, mint ahol tavaly ilyenkor abbahagytuk, de még a csontjaimban érzem, ahogy megöleljük egymást: 

ez az év mindannyiunkat megtépázott. És mindannyian olyan hálásak vagyunk, amiért itt lehetünk egymásnak, hogy együtt gyógyuljunk. 

Együtt a csapat. Pisa, Cinque Terre, Pietrasanta, frizzante, prosecco, Aperol spritz, pasta, pizza, tiramisu – mint amikor még minden olyan naiv és tét nélküli volt. Ülünk a szálloda kertjében, a jázminbokrok illata és a koktéljaink egyszerre részegítenek minket, és táncolunk, és lélektől-lélekig trécselünk, és megrázzuk az emlékfát, és mindenki mesél a szerelmekről, szakításokról, szépségről, csalódásról.

És a helyemen vagyok. A helyemen leszek akkor is, amikor hazatérünk innen, és a macskák kissé sértődötten, ám szívük mélyén boldogan, nagy kegyesen visszafogadnak minket. Helyemen kell legyek akkor is, ha nyár végével újra ránk zuhan egy nemzetközi lezárás, és megint nem megyünk sehová egy éven át, és akkor is, ha – a tervek szerint – novemberben már Mexikóban főzünk egy jógatáborban a Maya riviérán. 

Mindig azt mondja mindenki, ne sodródj az árral, legyenek szándékaid, ne téveszd szem elől a céljaidat. Én pedig azt mondom: a cél most legyen az, hogy megtaláljuk önmagunkat a magányosságban, és a társasági létben is, mert mindenütt ott vagyunk, ahol megengedjük magunknak, hogy önmagunk legyünk. 

Úton vagyunk. Akkor is, ha koptatjuk az utakat, amelyek a kiteljesedés felé vezetnek, és akkor is, ha éppen úgy vagyunk teljesek, hogy most megint nem megyünk sehová. Utazók vagyunk, útravalónk pedig a hol józan, hol zavaros eszünk, hol kiábrándult, hol oroszlán szívünk, és mindenekfelett mindig, minden körülmények között szabad lelkünk. 

Menni jó. És maradni is. Maradjunk menők. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak