Porcukros pogácsák és pálinkás levesek – Avagy: így tanultam (?) meg főzni „csípőből”

 –

Gyerekkoromban nem érdekelt az evés

A családi legenda szerint nekem állandóan bábozni kellett ebéd közben – vagy mesét olvasni, és amikor történet izgalmaitól kitátottam szájamat, gyorsan belekanalazták a karfiollevest vagy a tejbegrízt. A szüleim gyakran sóhajtoztak, mert a mérleg nyelve nem mozdult fölfelé, és titkon biztosan vágytak egy jól, de legalábbis normálisan evő gyerek után – aztán ezt megkapták az öcsémmel, a kis vasgyúróval, aki csirkecombbal a kezében rohangált a járóka körül.

Kamaszkoromban már ettem, de még nem érdekelt a főzés. Anyukám néha rám bízta volna pár percre a leves kavargatását vagy a pörkölt figyelését, de abból mindig valami tragédia, kifutás, leégés lett. Álltam a tűzhely mellett, egyik kezemben ábrándosan hintázott a fakanál, a másikban valami csíkos lányregényt tartottam éppen. Vagy szakácskönyvet, azokat imádtam. Mivel ekkor már hajlandó voltam enni, kis katonákat kapkodtam be a vajas kenyérből, és közben olvastam hozzá a töltött csirke receptjét „a Horváth Ilonából”, később pedig „a Lajos Mariból” szemezgettem.

Ha akkoriban megkérdeznek, szerintem fejből felmondom a tatárbifszteket és a tökéletes aszpikot is úgy, hogy addigi életemben egyiket sem kóstoltam még.

A korszellemnek megfelelve, az én szüleim is azt gondolták, hogy „egy lánynak igenis meg kell tanulnia főzni”, de hogy én hogyan fogok eljutni odáig, ahhoz kevés reményt fűztek.

Banán a hajban, sütőtök a gyereken

Azzal valószínűleg nem fogok sok újat mondani a magyar anyáknak, hogy sorstársukként számtalanszor flangáltam sütőtök-, vagy spenótfoltokkal megpöttyözött ruházatban, miután a gyerek (mindig az éppen aktuális) a babagasztronómia iránti megvetését úgy igazolta vissza, hogy telibe köpött csuszpájzzal. (Annak idején még jelentett némi elégtételt, hogy jutott saját magára is bőven.)

De azzal szerintem a TOP háromban vagyok, hogy egyszer úgy vittem ki az elsőszülöttet sétálni a város főutcájára, hogy az egyébként is kissé csimbókosan kócos hajamban hátul egy negyed banán lógott hámozatlanul, és hazáig nem vettem észre.

Viszont az elméleti konyhatudományom és a sok szakácskönyv olvasgatása eddigre úgy tűnik, leülepedett, mert egészen tisztességes egytálételeket sikerült már összehoznom, legalábbis a családtagok megették, és még mindig élnek, sőt, egyik-másik még pocakot is eresztett, amit részben szintén ennek tudok be.

Nem számoltam, mert minek, hogy az utóbbi években hány ételt főztem meg, hány bundás kenyeret sütöttem, hány kuglófot, rántott csirkét, krumplis tésztát, egyebet tettem az asztalra, de mindegy is. Könnyebb megmondani azt, miből készült nálunk nulla: parajfőzeléket, kocsonyát és töltött káposztát még soha életemben nem csináltam például. Az elsőnél az általános iskolai menzák máig ható negatív emlékezete a fő akadály, míg a másik kettőnél drága édesanyám behozhatatlan fölénye: ő ugyanis olyan jól készíti e két fogást, hogy úgysem tudnék labdába rúgni, így szépen meg szoktam várni, míg ő főz kocsonyát, és akkor kikunyerálom a család adagját tőle. (Nyilván kapásból annyit csinál, hogy nekünk is jusson.) Nem is az a célja ennek a kis írásnak, hogy ki-ki a maga érdemeit bizonygassa nálunk, inkább azokra a helyzetekre fókuszálnék most, mikor homokszem került a gépezetbe. 

Nem rontottam el, ez kambodzsai kaja!

Közbevetés: a történetmesélésnek e pontján fel kellett állnom és gyorsan kikapkodnom a tojást a krumpli főzővizéből (állítólag így benne maradnak a finom kis zöldséges ízek, mert a tojás porózus héján átszivárognak), mert már fél órája ott főnek. Szerintem már elég kemények lesznek.

Szóval, amikor a szülői értekezletek még nem úgy néztek ki, mint egy „bewebkamerázott gólyafészek megfigyelése” (mivel nálunk a konyhában van a laptop, a háttérben mindig ott zsizseg valaki pirítóssal a kezében vagy a szörpös flakont emelgetve), szokásunk volt ezekre az összejövetelekre valami kis harapnivalót vinni. Múltkor nekibuzdultam egy pogácsának, csak kicsit az idővel csúsztam meg, így a kis kerek, magokkal megszórt pogik, úgy uszkve ötven darab, pont az indulás percében készültek el, rögtön kaptam is ki tálcástól az egészet a sütőből, és azon melegében zuttyintottam a szekrény tetejéről a sütiszállításra kijelölt szokásos, légmenetesen záródó magas fémdobozunkba, majd elrohantam az iskolába. „Csak egy kis szerény harapnivaló” – kínálgattam a szülőtársaknak, ők viszont kevésbé lelkesen, egyre sanyarúbb ábrázattal majszolgatták, és lopva köhécseltek. A levegőbe szimatolva aztán engem is utolért a rettenetes gyanú:

a dobozban porcukor volt, még a karácsonyi sütiszállítás maradéka. A cukor pedig szépen, egyenletesen bevonta a friss, meleg pogácsáimat, miközben nyúl módjára loholtam, és a hónom alatt rázogattam a dobozt.

Ám miután megkérdeztem e tárgyban a közvetlen ismerőseimet, egészen megnyugodtam

Az ételt ugyanis szerencsére nem csak én szoktam elrontani, bárkivel előfordulhat, akármekkora tehetség is valaki a konyhában.

János ma már nagypapa, és igazán sokszínű egyéniség, ő ifjúkorában a liszt és a porcukor megkülönböztetésével küzdött erősen.

„Egyik alkalommal karamellizált rántott csirkét sikerült összehoznom. Máskor az, ami csúsztatott palacsintának indult, cukrozott tojásrántotta lett… Végül is mindkettő ehető volt, csak rá kellett fogni, hogy »kambodzsai« különlegesség.”

Hajni eddigi legnagyobb konyha baklövése viszont kis híján a kék hírekbe is bekerült.

„Reggelit akartam csinálni anyuéknak. Meglepetést. Sikerült! A jácinthagymákat szeltem bele – még az volt a szerencse, hogy elég bizarrul nézett ki ahhoz, nehogy megegyék, így derült ki – kis kutatás után –, mi olyan furcsa. Óriási szerencse egyébként, mert még mindig Kalocsán ülnék, mint gondatlanságból elkövetett kettős gyilkos…”

És van olyan is, aki következetesen kutatja egy bizonyos fogás titkát, eleddig hiába.

„Nem volt sok elrontott ételem a lassan negyven évnyi háziasszonykodás alatt, egy dolgot azonban többször megpróbáltam, és sosem sikerült” – meséli Mária.

„Állítólag a világ egyik legegyszerűbb étele a lisztes sterc. Pirított liszt, kis forró vízzel felöntve, sózva, zsírral meglocsolva. A sikerült lisztes sterc állaga a császármorzsára emlékeztet, csak persze nem édes. Amikor gyerekek voltunk, a nagymamám tudott ilyet készíteni, és a szomszéd Bözsi néni is, aki szüleink megbízásából felügyelt ránk. Imádtam a lisztes stercet, friss pincehideg aludttejjel ettük. Nos, az én próbálkozásaim aztán vagy olyan töredezett ostyaszerű valamik lettek, mint hobbitéknál Középföldén a lembas lehetett (én legalábbis mindig ilyennek képzeltem), vagy pedig valami ragacsos mócsing állagú ehetetlen masszává vált az egész. Soha nem lehetett megkóstolni. Azért egyszer remélem, sikerül megcsinálnom, ha addig élek is…”

Szilvaleves teafűből

A kétgyerekes Melitta például francia hagymalevest főzött, sokadszorra.

„Ebbe a levesbe kell fehérbor is – csak éppen ezúttal nem tűnt fel, hogy a piás üvegekben nem bor van, hanem pálinka… A recept szerint egy deci kellett volna bele, én dupla adagot csináltam, úgyhogy két deci pálinkát szépen belecsorgattam a levesbe…”

Edit paradicsomlevese paradicsompüré helyett Erős Pistából készült, Virág a kókuszkockához szükséges cukrot helyettesítette be teljes egészében sóval. Ági a kamrapolcon akciós kilós kiszerelésben álló pudingport nézte lisztnek, és kavarta be galuskának.

Eleonóra barátnőm figyelmetlenségből a mézeskalácsfűszerbe hempergette a rántott húsnak valót sütéskor, a családja azóta is felhánytorgatja neki.

Zoli ma már Angliában főzőcskézik maguknak, de még mindig emlegeti élete első aranygaluskáját.

„Minden gyönyörűen ment, összeraktam, betettem a sütőbe, majd, amikor megsült, elzártam a sütőt, és úgy gondoltam, bent hagyom, hogy meleg maradjon, ameddig lehet…

Amikor fél óra múlva kivettem, akkor a tölgyfa asztalból könnyebben lehetett volna kiharapni egy darabot, mint az aranygaluskából, annyira kiszáradt.”

Hamarosan majd az én gyerekeim mesélgetnek hasonlókat, ugyanis nyomunkban jár már a következő generáció, nem kevesebb vehemenciával.

A saját családi legendáriumunk szerint a fiam négyéves sem volt még, mikor kitalálta, aznap ő főz nekünk szilvalevest, s ehhez elő is szedett pár hozzávalót a konyhafiókból: egy zacskó szalakálit, egy zacskó sütőport, egy zacskó, még a múlt évezredből itt maradt, valószínűleg régészek által felfedezett, már a tasakjában is kőkemény galacsinokká összeállt instant teát (valamikor erdei gyümölcsösnek készült), valamint egy zacskó szódabikarbónát, sót, lisztet, kristálycukrot és étkezési keményítőt, továbbá tört koriandert, anélkül ugyanis az élet csak üres bogárváz.

A gyerek nagy vehemenciával látott neki, s miután már korábban megfogadtam, hogy lelkesedést letörni mi márpedig soha nem fogunk, beálltam kuktának a manőverhez. Ez abból állt, hogy csak néznem kellett, a gyerek pedig szakszerűen kutyult, és nyelvét kidugva, hallatlan koncentrációval alkotott valamit egy ránézésre is kukaérett műanyag tálkában.

A valamikor teának mondható, lila galacsinok gyönyörűen elolvadtak a folyadékban, aztán a többi hozzávaló adagolásától pompásan habzani kezdett az egész, és lilából reneszánsz borvörösbe változott, némi szürkés tajtékot vetve a tálka szélén.

Lenyűgözve bámultuk a gyerek apjával, ő, mondjuk, a lenyűgözöttség mellett öklendezett is kicsit, és halkan odasúgta, hogy életében nem látott még ilyen trutymós gusztustalanságot, tutira nem ő fogja elmosogatni. A gyerek még kicsit kutyult, aztán „háhhh!” csatakiáltással letette a művet a konyhaasztalra, várva, kóstolnánk tán meg, mire mi mondtuk, hogy azt nem szabad csak úgy átabotában elkapkodni, az igazi gourmandok előbb minden érzékszervükkel kiélvezik a gasztronómia csúcsteljesítményeit, de arra is rá kell gyúrni, ami a gyakorlatban annyit tett, hogy a gyerek apjára igazán rátört a nikotinéhség, így ő sürgősen eltűnt a teraszra megnézni, feljöttek-e már a csillagok, nekem meg eszembe jutott, hogy reggel óta nem teregettem ki, és be kell zárkóznom a fürdőszobába…

Egyszóval a konyhában mindenki tanuljon a maga kárán, na.

Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/dusanpetkovic