„Nehogy kihányd, ez volt életünk legdrágább ebédje!” – Rendhagyó útinapló Krétáról

–

A nyaralásainkat leginkább a szadomazo szexhez tudnám hasonlítani, az élvezet ugyanis gyakran keveredik a kínnal az utazásaink során: nem tervezett háromnapos méregtelenítés, negyvenfokos láz, ilyen-olyan vírusos megbetegedések, meglepetésszerű kiadások. De előfordult, hogy biztos, ami biztos alapon, a vőlegényem gondoskodott róla, hogy már itthon letudjuk a menetrend szerinti katasztrófát, így két héttel a szicíliai nyaralásunk előtt – amelyen egyébként megkérte a kezem – eltörte a kulcscsontját. Hozzá kell tenni, hogy mire oda jutunk, hogy megkezdjük a jól megérdemelt pihenésünket, amelyre általában csak szeptember elején van lehetőségünk, addigra már fizikailag és idegileg is annyira rottyon vagyunk, hogy csodaszámba megy, ha eseménytelenül múlik el az üdülés. 

Ennek ellenére szeretünk szeptemberben nyaralni, számos előnnyel jár: amellett, hogy olcsóbb, nem elhanyagolható tény, hogy a főszezon befejeztével még a népszerűbb desztinációkon is elviselhető a turisták száma, ami igazán csábító azoknak, akik hozzánk hasonlóan antiszociálisak ódzkodnak a tömegtől. Persze az már más kérdés, hogy még így is igyekszünk olyan úti célokat választani, amik távolabb esnek a felkapott üdülőhelyektől, és amiken keresztül ízelítőt kaphatunk az adott ország valódi arcáról. Amikor az idén úgy döntöttünk, Krétára látogatunk, hasonló elvek alapján igyekeztünk megszervezni a nyaralásunkat abban a reményben, hogy ezúttal semmi, de tényleg semmi nem árnyékolhatja be a pihenésünket. Majdnem sikerült. 

Üdv, a semmi közepén!

A munkánkból kifolyólag rengeteg emberrel találkozunk nap mint nap, ezért szerettük volna, ha ez a szám a nyaralásunk alatt lehetőleg a nullához közelít.

Viccet félretéve, egy csendes, nyugalmas szállást akartunk találni, távol a nyüzsgéstől, ahol tényleg csak ketten vagyunk, és ahol minden adott a nagybetűs pihenéshez. Tavaly Szicíliában már elég közel jártunk hozzá, hogy ez a vágyunk megvalósuljon: az apartman azonban, amit kibéreltünk, annyira all inclusive volt, hogy nagymama és nagypapa is járt hozzá. Persze csak a helyszínen derült ki, hogy amikor a vendégfogadás után elbúcsúztak és hazaindultak, az a gyakorlatban azt jelentette, hogy felsétáltak az emeletre. Ezúttal viszont nem bíztam a véletlenre, minden lehetséges szűrőt beállítottam az Airbnb keresőjén, majd megkezdtem az őrült kutatómunkát, ami olyan cirka egy hét elteltével eredményre is vezetett – még szerencse, hogy alapvetően az a perverzióm, hogy idegenek lakását kukkolom érdekelnek az enteriőrök.  

Rájöttem viszont, hogy ha megfizethető áron akar igazán jó szállást találni az ember, az kicsit olyan, mint a társkeresés: át kell verekedned magad a sokszor lelakott, szebb napokat is látott jelölteken, fel kell ismerni, mikor akarják egy jól irányzott csellel elterelni a figyelmed valami igazán kellemetlen dologról, és bizony felkínálkoznak olyanok is, akik még egyéjszakás kalandra sem lennének jók, mire végül meglesz az igazi. 

Én a fővárostól, Irákliótól kicsivel több mint másfél órányi autóútra, a Kelet-Krétán lévő Mirsiniben találtam rá a számunkra tökéletes szállásra. A takaros és teljeskörűen felszerelt kőház nem a tenger partján, hanem egy gyönyörű olívamező közepén áll, bő egy kilométerre a falutól, szó szerint a semmi közepén. Hatalmas verandáján egy több mint száz éves olajfa nyújtózik el, alatta egy függőágy, az öbölre nyíló kilátás pedig olyan, hogy festeni sem lehetne szebbet. Igaz, mint kiderült, olyan úton tudunk eljutni a házig, amilyeneken általában a baltás gyilkosok szedik áldozataikat, de ez hamar elvesztette a jelentőségét, amikor megérkeztünk, és az egyetlen hang, amit hallottunk, a kabócák cirpelése és a tenger távoli morajlása volt. 

Tudatosság és tájékozottság mindenekfelett 

A megfelelő szállás megtalálása mellett kardinális kérdés a programok megtervezése is, pláne ha hozzánk hasonlóan valaki nemcsak strandolással töltené az idejét, hanem szívesen kirándul és kalandozik. Mivel azonban a nyaralásainkra is általában úgy szoktunk „beesni” a munkából – én még hajnali ötkor, a gép indulása előtt, a reptéren is dolgoztam –, már teljesen rezignáltan vettük tudomásul, hogy ezúttal sem készültünk fel rendesen a látnivalókból. Nagy szerencsénkre a szállásadónk küldött egy leírással tarkított részletes listát arról, hova érdemes ellátogatni a környéken. Ez a lista rendkívül hasznos volt, az viszont még hasznosabb lett volna, ha odafigyelve, részletesen át is olvassuk. Történt ugyanis, hogy az első napra a most már tudom, hogy híres Richtis-szurdokot céloztuk meg, aminek a mélyén egy gyönyörű vízesés várja a túrázókat, akik meg is mártózhatnak a vizében. 

A vízesést egy bő másfél, de inkább kétórás masszív, hegyen-völgyön csúszós-mászós túrával lehet megközelíteni, ami hamar kiderült volna számunkra, ha nem ugrunk át sorokat a leírásban. Ezt nem árt tudni – mi nem tudtuk –, ahogy azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy azoknak, akik nem túráznak rendszeresen, egy ilyen kalandra nemcsak lelkileg kell felkészülniük, hanem gondoskodniuk kell a megfelelő öltözékről is. Utóbbi megválasztására én mindig nagy gondot fordítok, ezért úgy döntöttem, a vízesés megtekintéséhez a legjobb, ha a kedvenc magas derekú, törtfehér szoknyámat veszem fel, amiben lépni még egész kényelmes, óriási kövekre mászni vagy azokról ugrálni viszont annál kevésbé. 

Arra, hogy túlöltöztem erre a bulira, természetesen a szurdok bejáratánál mutatott rá hatalmas röhögések közepette két turista. 

Ekkor tudtuk meg azt is, hogy mennyi időbe telik, és milyen terepen kell teljesíteni az addig általunk „kellemes sétaként” elképzelt utat a vízeséshez. Nincs mit szépíteni, benéztük, de ha már ott voltunk, tisztességgel végig is csináltuk az utat, ami az egyik legjobb élmény volt a nyaralás alatt. És, mint kiderült, maga Pókember is leckéket vehetne tőlem, ugyanis csodák csodájára a szoknyám is épségben megúszta a túrát.  

No stress, jön a haltál két személyre!

Kréta tele van gyönyörű, vadregényes helyekkel, bármerre induljon az ember, valódi esztétikai orgiában lesz része. Agiósz Nikoláosz például az összes Kelet-Krétáról szóló cikkben kihagyhatatlan úti célként szerepel. A sziget északkeleti felének egyik legnagyobb városa nem véletlenül vonzza a látogatókat: a település városképét meghatározó jellegzetes öböl, amit a helyiek Voulismeni tónak hívnak, festőivé teszi a képet. A nyaralásunk utolsó napjához érkezve elsősorban mi is ezért a látványért vállaltuk, hogy belevetjük magunkat a nagyvárosi nyüzsgésbe, és meglátogatjuk a szállásunktól számított bő egyórányi autóútra lévő várost. 

Mire azonban a látványossághoz érkeztünk, a melegtől és az éhségtől már úgy kóvályogtunk, mint a legyek a Chemotoxtól. Így legyen bármilyen szép is a Voulismeni tó, minket már csak egy dolog tudott lázba hozni: az ebéd. 

Szerencsére a tó partján egymást érik a hangulatosabbnál hangulatosabb tavernák, ahol boldogan lesik a turisták minden kívánságát. Azokét különösen, akik csak úgy, minden megfontolás nélkül huppannak le az első helyre, amit meglátnak (tegyétek a kezeteket a szívetekre, és ígérjétek meg, hogy ez az, amit soha, de tényleg soha az életben nem csináltok).

Ha őszinte akarok lenni, tökéletes prédák voltunk: az éhségtől szédelegve és a pihenéstől eltunyult agytekervényekkel még az sem tűnt fel, hogy rajtunk kívül csak négy vendég ül az étterem teraszán, míg máshol egy gombostűt sem lehetett leejteni. A pincér rögtön lecsapott ránk, és mire magunkhoz tértünk, már fel is vette a rendelést a kétszemélyes haltálról, amit rendületlenül tukmált, és amivel szerinte nagyon jól járunk majd. Az persze nem derült ki pontosan, milyen halak lesznek rajta, de tekintve, hogy tényleg válogatás nélkül szeretjük a tenger gyümölcseit, ez akkor nem is tűnt olyan fontosnak. 

És mivel addigra már volt szerencsénk megtapasztalni a görög vendégszeretetet, ami a kis falvakban tényleg legendás és szinte fillérekben mérik, így az sem zavart minket különösebben, hogy a haltál ára sem derült ki a beszélgetés során. Majd, amikor elkezdtek minket olyan lelkesedéssel körülugrálni, mintha a hercegi párt szolgálnák ki, gyanút fogtunk. A kétségbeesésünket csak tetézte, amikor húsz perc elteltével a pincér egy kisebb asztalt állított a miénk mellé. Amikor pedig ráhelyezték a hatalmas haltálat, amin egy kisebb macska méretének megfelelő homár nyúlt el néhány rák, lazac és tengeri hal társaságában – amivel valójában négy ember is vígan jóllakott volna –, már kezdett világossá válni számunkra, hogy a gatyánkat is ott hagyjuk majd fizetéskor. Vagy maradunk egy hónapig mosogatni. 

A pincér nagy valószínűséggel érzékelt valamit a zavarunkból, legalábbis erre következtettünk abból, hogy ahelyett, hogy jó étvágyat kívánt volna, csak annyit ismételgetett: „No stress, no stress!” 

Egy tál, két tál…

Alapvetően szerencsésnek mondhatom magam, a Magasságos ugyanis szinte mindig meghallgatta az imáimat – hát ezt az egyet most nem. Miután elköltöttünk egy akkora összeget ebédre, amekkora annak idején életem első fizetése volt (munkabérnek egyébként szánalmas), úgy döntöttünk, egy kis sétával rázzuk fel magunkat a mély letargiából. 

Nem tudom, hogy a meleg vagy az izgalom miatt, esetleg azért, mert egymagam próbáltam két embernek is becsületére váló haladagot letuszkolni a torkomon, mindenesetre a séta egy pontján arra lettem figyelmes, hogy a homár és a halacskák egy jól szervezett akció keretében a visszatérésüket tervezik. Amíg én a turistáktól hemzsegő kilátónál egy méretes kuka mellett agonizáltam, és minden idegszálammal igyekeztem lent tartani a halakat, a vőlegényem a sportmérkőzéseken megszokott hévvel, hangosan szurkolt, nehogy kihányjam életünk legdrágább ebédjét. 

Jelentem, hősies csatát vívtam, és a meccset végül én nyertem. Az mellékes, hogy most hetekig kenyéren és vízen élünk majd. Bár, ha jobban belegondolok, akár maradhattunk is volna mosogatni, mindezek ellenére ugyanis szívesen suvikszolnám a koszos tányérokat ezen a szigeten – akár életem végéig is. 

Filákovity Radojka

Fotók: Bielik István