–

Kezdjük hátulról: azt is a focinak köszönhetem, hogy a WMN-nél dolgozom. Szentesi elolvasta a könyvemet, írt róla egy olyat, hogy utána bőgve írtam neki üzenetet (korábban nem ismertük egymást), aztán nem sokkal később már DTK-val beszélgettem arról, hogy ideigazolok.

Az utóbbi években, amióta közszemlére tettem a szívemet Belemenés című regényemben, számtalanszor kérdeztek a fociról. Előtte is gyakran, persze, dolgoztam is sportújágíróként, csak valahogy úgy lehettek ezzel sokan, hogy ha tényleg képes voltam írni egy könyvet róla, akkor mégiscsak tényleg szerethetem a focit. Azért sokan gyanakodtak persze, például az az újságíró, aki recenziós példányokért érkezett a kiadóba, és ott felajánlottak neki egyet a Belemenésből is. A kedves férfi megnézte a borítót, és a következőképpen kommentálta:

– Nahát, a Csepelyi Adrienn könyvet írt a fociról? Biztos a férje segített neki!

Biztos.

Hogyan is lehetett volna másként.

Vagy ott voltak például azok a kollégák, akik úgy kértek interjút tőlem, hogy a könyvet nem olvasták, ellenben „úristen, itt egy nő, aki állítólag ért a focihoz!” felkiáltással a hétvégi bajnoki eredményekről érdeklődtek. Mármint: a következő hétvégéről, esetleg arra voltak kíváncsiak, szerintem ki lesz a bajnok. Hogy ezzel vajon mi volt a céljuk, nem tudom – már azon kívül persze, hogy a saját felkészületlenségüket leplezzék. Ha belemegyek a tippelgetésbe, és eltalálom, akkor elhiszik, hogy értek a játékhoz? Ha nem, akkor felróják majd, és bizonyítva látják, hogy genetikailag nem érthetek hozzá?

Ha ez így volna – mármint, hogy a férfiak alapvetően értenek hozzá, a nők meg nem – akkor vajon mégis miből élnek a fogadóirodák?

(Még mielőtt valaki általánosítással vádol: az nem épp általánosítás, hogy „hogy lehet, hogy nő létedre szereted a focit? A nők nem szeretik a focit!”? Na, ugye.)

Vagy a másik: elképzelem, hogy odamegyek egy férfihoz interjút készíteni, és tartalmas kérdések helyett a hétvégi eredményekről érdeklődöm. Mi lenne a verdikt? Természetesen az, hogy felkészületlen vagyok, és nyilván nem értek a focihoz.

Gyönyörű kis 22-es csapdája ez.

A huszonöt évből, amit futballszurkolóként leéltem (számoljatok nyugodtan: 36 múltam) hajmeresztően sokat töltöttem azzal, hogy a focihoz való viszonyomat igyekeztem megmagyarázni. Hogy dehogynem igazi, igenis az, akár lány vagyok, akár nem. Hogy dehogynem ismerem a lesszabályt, nem is olyan unalmas/prosztó/velejéig romlott dolog ez, mint hiszik.

Fotó: Kállai Márton

Huszonöt éve formálja az életemet ez a sportág, huszonöt éve köszönhetek neki barátságokat és tanári figyelmeztetéseket, szerelmeket és szakításokat, örök élményeket és veszélyes helyzeteket. Jártam meccsen Abu-Dhabitól az angol negyedosztályig, a megye III-tól a Bajnokok Ligája-döntőig. Láttam a csapatomat diadalmaskodni mindenki fölött és mosták fel velünk a padlót. Huszonnégy éven át vártam a bajnoki címünkre. Zokogtam kiesés és sérülés miatt, szidtam bírókat, mint a bokrot, vezettek ki meccsről és szöktem is be oda. Készítettem interjút nagyokkal és volt már teljes bejárásom Premier League-csapat stadionjában – és áztam már rommá egy teljességgel vállalhatatlan színvonalú amatőr meccsen is.

Hogy mi a legfontosabb, amit ezek a pillanatok megtanítottak nekem?

Hogy semmi más nem számít, csak az, ami benned van. Amit érzel, ami belülről fűt, feszít, hajt, és ami képessé tesz arra, hogy ott állj esőben a lefújásig, újra odaállj az elhibázott büntető után, hogy újra elhidd: legközelebb más lesz a végeredmény.

És eláruljak egy titkot? Mondjon akárki akármit, ehhez nem tudni kell a játékot, hanem érezni. Szokták mondani, hogy a jó futballista olvassa a játékot – a jó szurkoló pedig érzi.

A legmélyebb gyötrelem vagy a legszentebb eksztázis pillanatában senkit nem érdekel a lexikális tudás. Orgazmus közben senki sem az anatómián gondolkodik.

Huszonöt évvel ezelőtt azon az estén én egy őrülten lelkes nőtől tanultam meg a szabályokat, és amíg nem szembesültem az ostoba sztereotípiákkal, eszembe se jutott volna, hogy „papíron” nekem nem volna szabad szeretnem a focit. Az viszont, hogy egy befogadó, lelkes, szeretettel és türelemmel magyarázó környezetben ért életem első futballélménye, megalapozott mindent.

Ha szereted a focit, és iszonyú penge vagy mindenből, ami azzal kapcsolatos, kérlek, úgy indulj neki ennek az Európa-bajnokságnak, hogy ezt tartsd észben. Ez jusson eszedbe akkor, amikor valaki hülyeségeket kérdez, amikor másodszorra sem érti, hogy most akkor ki van előrébb kinél, és az miért rossz. Ez jusson eszedbe, ha felvágnál a tudásoddal, ha lenéznél másokat azért, mert még nem tudnak annyit erről a csodálatos játékról, mint te.

Lehet, hogy pillanatnyi izgalmat, elégtételt, büszkeséget jelent a dicsfényben sütkérezni, azt a kárt azonban, amit ez a te röpke sikered másoknak okozhat, nem tudod felmérni.

Ha valaki általad szereti meg ezt a játékot, elképesztően sokat adhatsz neki: örök emlékeket, sírást és nevetést, barátságokat, utazásokat, szerelmeket, egy álommunkahelyet. Az egész világot. És ugyanezektől foszthatod meg, ha valami ostoba sztereotípia mentén már azelőtt kiközösíted, hogy esélye lett volna megszeretni.

Te pedig, aki kíváncsi vagy, de még bátortalan. Te, akit gúnyoltak már azért, mert épp ez a játék lelkesít, pedig „papíron” nem kellene szeretned a focit. Te, aki szomjazol a tudásra, de sokfelé csak olyanokba botlasz, akik a saját ismereteikkel menőznek ahelyett, hogy felkarolnának téged – és mindenki más is, aki esetleg eddig másként gondolkodott erről a kérdésről.

Ti mindannyian jegyezzétek meg a legfontosabb dolgot erről a játékról: a foci senkinek nem a tulajdona. Beköltözhet a szívedbe, de nem birtokolhatod. Nyerészkedhetsz rajta, de nem veheted meg. A lényege nem sajátítható ki, nem vehető meg, nem tanulható meg, és nem is bocsátható áruba.

A leglényege a mienk, szurkolóké. Nem a legokosabbé, nem a leggazdagabbé, hanem azé, aki a legnagyobbra tárja előtte a szívét.

Nem számít semmi más, akármilyen rétegeket is pakol rá az idő, a pénz, a történelem, a politika, a közhangulat – a foci veleje mindig is ugyanolyan megfejthetetlen, elrabolhatatlan és talányos dolog lesz, amilyen az első pillanattól fogva volt.

Ha nem érted, nem baj. Próbáld érezni. Majd megjön a megértés is. De megy anélkül is: a fieszta a körúton, az öröm és a bánat könnyei, a milliószor visszajátszott gólok, a piros-fehér-zöld zászlók, az ölelések a tévé előtt és a lelátón nem igényelnek előképzettséget és magyarázatot.

Úgy vágok neki ennek az Európa-bajnokságnak, ahogyan huszonöt évvel ezelőtt annak a másiknak: tiszta szívvel és őszinte kíváncsisággal.

Negyedszázadom volt rájönni, hogy a világon semmi, de semmi más nem számít.

Hajrá, magyarok!

Csepelyi Adrienn

 

Kiemelt kép: Kállai Márton

A további képek a szerző tulajdonában vannak