Senki sem menthet meg minket saját magunktól – Megnéztük a Spirál című filmet

–

Nincs ellenállhatatlanabb a szűkszavú, zárkózott, saját világába visszahúzódó férfinál, aki önálló birodalmat épít magának, jó erős bástyákkal. Alig van nő, akire ez a típus ne hatna – ne ébresztené fel benne a megmentő és gondoskodó ösztönt. Egy ilyen magának való, félig elvadult, mélybarna tekintetű férfi a Spirál főhőse is: Bence (Bogdan Dumitrache), aki egy halastó mellett ütött tanyát, hogy távol a nagyváros zajától csak a halainak és a természet csöndjének éljen. Nincs egyedül, amikor megismerjük, de Jankával (Kiss Diána Magdolna) már láthatóan nem felhőtlen a kapcsolatuk. Janka a biztos hátországot kellene, hogy biztosítsa, de neki ez egyre terhesebb, szabadulna innen.

Mit tesz ilyenkor egy férfi?

Megkéri a nő kezét – nem épp romantikus gesztusokkal, de legalább jelezve, hogy ő ezt akarja. Kettejüket. Itt. Örökre. Janka pedig igent mond. És ahogy az lenni szokott, a problémákat ez nem oldja meg.

Lassan csordogáló, klasszikus Kelet-európai film eddig a Spirál – azt akarja, hogy jó mélyen merítkezzünk meg a miliőben, figyeljünk minden rezdülésre, dőljünk hátra a moziszékben. (Igen, ezt egyértelműen széles vászonra készítették, a tempó, az érzékenység, a hangulat mind erre utal.) Aztán amikor kezdenénk fészkelődni, hogy „na, mi van, történjen már valami!”, akkor meg is érkezik a drámai csúcspont. Az elsőfilmes Felméri Cecília tehetségét ez a jelenet mutatja meg – és ez egy jó hosszú, pattanásig feszült képsor, ami teljesen új irányba tereli a cselekményt.

Maradjunk annyiban, hogy Janka kikerül a képből, és kezdetét veszi egy második történet, aminek Bence mellett most már egy másik szőke nő a főhőse, aki alkatilag erősen hajaz Jankára (őt Borbély Alexandra alakítja). A szándék, és a film címe is innentől világos: arról nézünk egy tanmesét, hogyan ismételjük meg az életünk problémáit, amíg nem vagyunk hajlandók szembenézni velük, és megoldani őket – a helyzetek, amiket bevonzunk addig, újra és újra termelik önmagukat. Oké.

Biztos van, akinek ez új. Vagy már hallott, olvasott róla, látott ilyen sztorikat, csak a saját életében nem veszi észre, nem azonosítja be a jeleneket, mert abban nyakig benne vagyunk, nem látunk ki belőle, és mert ritkán olyan szembeszökő az azonosság, mint ebben a filmben. De majdnem biztosak lehetünk benne, hogy ez problémakör mindenkit érint –

senki nem olyan nagyágyú, hogy elsőre felismerje és detektálja a saját elakadásait, majd azonnal olyan elszántan dolgozzon a leküzdésükön, hogy többé már ne is fogják vissza.

Szóval univerzális kérdéskörre sikerült tapintani, a kérdés csak az, hogy mire megyünk vele, mit tanít nekünk ez a film. 

Anélkül, hogy lelőném a végét, a saját szempontomból azt kell mondanom, hogy semmit. Bence vergődésének, bebábozódásának és rendíthetetlen magányának a megoldása az, hogy egyszer csak ki kell lépnie az önsorsrontó mintázatból – de ezt nem úgy teszi, hogy a belenéz a tükörbe, feltárja a múltbéli traumáit, és azoktól megtisztul, hanem egy meneküléssel. Szimbolikusan kiszalad a világból – mert ez egy szimbolikus film, itt mindennek mögöttes jelentése van.

Egy elsőfilmes rendezőtől persze nem várhatjuk, hogy egy nyolcvanéves mester bölcsességével rendelkezzen, és megmutassa a gyógyító utat. Az igazán jó filmhez azonban kevés felvázolni a problémát, és aztán egyszerűen csak kilépni belőle. Ez így túl könnyű, valójában megúszás. Akkor is, ha mögé képzelhetjük, hogy Bence a csomagját úgysem tudja letenni, hiába változtat az életterén – ez még mindig csak félmegoldás lesz, és akkor a film mondandója az, hogy mindannyian visszük tovább, amíg a mélyére nem ásunk.

Talán az a baj, hogy manapság túl sok pszichológia vesz körül minket, túl sokat tudunk már ezekről a dolgokról. Ilyenkor kéne a tehetség, ami valami újat, meglepőt tesz hozzá, vagy más színben tünteti fel a már ismert fogalmainkat.

Felméri Cecília azonban még nem tart itt. 

Amit viszont jó érzékkel csinál: ügyesen választ színészeket. A román Bogdan Dumitrache (Fekete Ernő hangján) igazi mozisztár: titka és aurája van. Ugyanez elmondható Kiss Diána Magdolnáról is, akinek tökéletes replikája Borbély Alexandra. Mindenki szépen, finoman játszik, és pontosan tudja, mi a dolga – ez is rendezői érdem. Réder György képei is lenyűgözőek, ahogy maga az egész helyszín. Jól visszaadják az elmúlt évünk hangulatát, amikor mindenki be volt szorulva a saját belső világába – még ha nem is mindenkinek jutott ilyen szép, idilli, zöld burok. De ha ez a lélek szimbóluma, akkor stimmel: burjánzó, gazdag, de zárt és kicsit nyomasztó.   

Hogy aztán kinek hogyan sikerül ebből kilépni, vagy legalább tágítani a határait, és egy szélesebb perspektívájú térbe jutni, ahol szabadabban tud lélegezni, nos, azt nem ez a film fogja elárulni. De talán lesz, akinek legalább rávilágít a helyzetére.

Gyárfás Dorka

Képek forrása: Vertigo Média