„A parkban ne azért legyen fű, hogy aztán ne léphess rá!” – Interjú Surányi Judittal

–

Már több mint egy éve van itt a nyakunkon ez a rohadt járvány, amiről először azt hittük, ha rendes, felelősségteljes polgárként ülünk otthon, hamar véget fog érni. Aztán be kellett lássuk, hogy a vírus (vakcina ide vagy oda), velünk marad még jó ideig, szóval sajnos nem elég semmittevéssel kivárnunk a korlátozások végét, újra kell terveznünk. Ez szabadúszó fotósként sem egyszerű, bizonyos szakmákat viszont teljesen kicsinált a helyzet, beszélgetőtársamnak pedig ezekből a szakmákból több is van.

Surányi Judit szociológus, kulturális antropológus, 2017-ben volt a SzuperWMN-díj civil jelöltje. Szakmai életútját felgöngyölítve az az érzésem támad, hogy kevesebb terepen nem mozgott aktivistaként, mint amennyin igen. A Critical Mass ötletgazdája, a Rehab Critical Mass főszervezője, az egykori Kultiplex programigazgatója, az Open Film Festival szervezője, a Tűcsere-program volt munkatársa, a 2001-es Filmszemle díjazott dokumentumfilm-rendezője (Tiszta románc), az „élhető város” ideológiai nagykövete. Arra voltam kíváncsi, egy ilyen, állandóan ötletelő, hatással lenni akaró, világjobbító ember hogy tudott a karosszékből mozgalmárkodni az elmúlt egy évben, mire tanította ez az időszak, és hogyan létezett tovább az új világban.

Chripkó Lili/ WMN: Az összes projektedet, amiről a nagyközönség ismeri a nevedet, önkéntesként végezted. De önkénteskedésből nem lehet befizetni a csekkeket…

Surányi Judit: Amint hazajöttem Amszterdamból, ahol ösztöndíjas voltam, elmentem egyéni esetkezelőnek a Sziget drogambulanciára, onnan meg a Drogprevenciós Alapítványhoz a Tűcsere-programba, az önkéntes projektek mellett hivatalosan ott dolgoztam – terepen, egy erős csapattal és csodálatos főnökkel. De drogszakértőként közben sok más munkám is volt, egyéni esetkezelés, iskolai drogprevenció, sok helyen művészeti programokkal kiegészítve.

C. L./WMN: Mivel foglalkoztál közvetlenül a karantén előtt?

S. J.: Amikor megszűnt a Tűcsere-program, pont akkor keresett meg a Nézőművészeti Kft, hogy csinálnának egy „drogos darabot”, és segítsek, hogy szakmailag rendben legyen. A darabot együtt írtuk meg, már amennyire – hiszen ők impróztak, én a szakmai hitelesítésért voltam felelős. Ez lett A gyáva, ami megnyert egy csomó fesztivált, volt belőle négyszázvalahány előadás, és kábé nyolc évig ez volt a munkám – a járványig. Nemcsak az előkészítésben és a létrehozásban vettem részt, hanem a darab után lévő beszélgetéseket is én vezettem. Az előadást sokszor iskolák hívták meg, miután megszűntek a prevenciós előadások, foglalkozások. Jártuk az országot – eljutottunk határon túlra, kis falvakba, szegregált településekre, elit iskolákba, orvosokhoz, védőnőkhöz. A feladat és a társaság is szuper volt, én pedig ismét a művészet és a fontos társadalmi témák határmezsgyéjén mozogtam.

C. L./WMN: A darab fogadtatása ugyanaz volt a kis falvakban, mint a Tháliában?

S. J.: Soha nem tapasztaltam, amit mindig mondani szoktak, hogy „a vidék mennyire más”. Én mindenhol pusztán emberekkel beszélgettem. A Tháliában persze egy színházhoz szokott közönség volt – akik ismerték, hogy a katarzis egy színházon belül megélt élmény.

A kis falvak azon iskoláiban, ahol egy gyerek sem volt még soha színházban, ott persze látványosabb felismerések voltak. Nem tudták, hogy „viselkedni” kéne, átadták magukat egy teljesen autentikus wow-élménynek, elkezdtek kötekedni a drogost játszó Kovács Krisztiánnal, kiabáltak, stb.

De hát, ugye, ez meg egyrészt színház, másrészt iskola, mert tantermi színdarab – szóval most ez nincs. Ha lesz újranyitás, akkor folytatjuk. De borzasztóan hiányzik már nekem.

C. L./WMN: Nem tudtál például a filmezéshez visszatérni?

S. J.: De, most a filmmel tudok foglalkozni, a Rehab Critical Mass kapcsán nagyon sok anyag összegyűlt – dokumentációk, tévés megjelenések, road movie-k a sérültekkel, érintettekkel. A legviccesebb, legfelszabadítóbb anyagok, ahogy ők egymást oltják, ahogy be lehet szólni egymás „bénázására” – erre beadtam egy filmtervet, szóval most ezt csinálom. 

Ezek az emberek szuperhősök, élnek és vidámak, és jó velük lenni. Együtt csináljuk a filmet, kicsit úgy, hogy maguk is készítenek mindenféle videókat, hogy ne csak én mutassam meg őket, aztán a felvételeket egybegyúrjuk.

C. L./WMN: A Rehab Critical Mass is online valósult meg tavaly

S. J.: Igen, belegondoltam, hogy ha én megrottyanok itthon a két gyerekkel, akkor mi lesz velük, mi lehet azokkal, akik egyedül vannak. Tehát gyorsan kapcsoltunk, és csináltunk egy online közösségi együttlétet – mindenki küldhetett a mindennapjairól videókat, összevágtuk ezeket, csináltunk belőle egy közös filmet. Művészi, közéleti emberek is küldtek – nagyon megtisztelő volt.

Persze ezt is önkéntesen csinálom, de valamit létrehozni, aminek van értelme, ebben a bús társadalomban, az energiát ad, közösségi élményt.

Ha el is múlik holnapra, ha nem is látványos vagy mérhető, hiszek abban, hogy akkor is továbbrezeg, és valami hatása mégis van, ha más nem, hogy egy csomó ember akkor éppen lefoglalta magát. Nagyon sok fogyatékossággal foglalkozó szervezet csatlakozott az eseményünkhez. Tizenkét különböző témájú Zoom-szobát hoztunk létre. 

C. L./WMN: Hogyan tudsz minden kifutott vagy elkaszált projekt után újraindulni?

S. J.: Hát, nem tudom. A Covid alatt arra vettem rá magam, hogy mindennap főzzek, kertészkedjek, odafigyeljek, hogy egészségesebben együnk itthon. De nekem arra is mindig figyelni kell, hogy ne akarjak folyton túl nagyot. Nem kell 7000 fős eseményt szervezni, mint a Rehab Critical Mass volt. Lehetne, kisebb, lokálisabb. Most át kell erre állni. A kertből, a gyerekekből, az együttlétből nagyon sok erőt lehet meríteni. Jó velük. 

De aztán mindig előjön belőlem, hogy megőrülök, hogy ha nem csinálhatok valamit.

A Covid elején az volt az utasítás és az elvárás, hogy az idősek ne menjenek az utcára. Akkor rögtön jelentkeztem, hogy viszek nekik ételt, néhányukkal összebarátkoztam.

Jó volt velük beszélgetni, elmesélték az életüket. Én is kapok tőlük: az elmúlt évtizedek szubjektív valóságát. 

Utána vállaltam, hogy telefonon tartom velük a kapcsolatot, ez is lelkesített. De decemberre mégis totál kikészültem, mert rájöttem, hogy nagyon hiányzik A gyáva, az utazás, a munka, a kollégák, az inspiráció, amit tőlük kapok. Biztos voltam benne, hogy valamit kezdenem kell magammal. Az egyik együttműködő rehabos partnerünk az Ébredések Alapítvány, ők mentális problémákkal foglalkoznak közösségi pszichiátria gyanánt. Őket megkerestem, és elkezdtem hozzájuk csoportokra járni, aztán – láss csodát –, elkezdtem én is csoportot tartani…

A munka persze mindig terápia, jövök-megyek, utána kiülök egy teraszra a barátaimmal, vagy tinderezek, barátkozom, ismerkedem, de ezeket elvágta most a karantén. Néha egyedül a lakásba bezárva nem feltétlen tudom, mi az élet értelme. Az, aki én vagyok, az most átalakul. A munka öngyógyítás, és a „kosságom” lényege is, hogy csinálni kell. 

C. L./WMN: Beszélgetés kultúrájára épített tabumentesítés – ezek a kulcsfogalmak az életedben?

S. J.: Igen, és az élhető város. Hogy a köztér legyen a közé. Hogy a parkban ne azért legyen fű, hogy aztán ne léphess rá, hanem hogy együtt piknikezzen idős és fiatal. Lokálpatrióta vagyok. Budapest az identitásom erős része. Nem véletlen nem maradtam Amszterdamban és Berlinben sem. Itt minden adott ahhoz, hogy ez a város egy élhető, szuper hely legyen. Én pedig belerakom, amit tudok: az élet, az energia, a közjó áramoltatásának vágyát. Igen, ha bringával jársz a munkahelyedre, és elszabadulnak közben az endorfinjaid, rámosolyogsz három emberre, és úgy érsz be dolgozni, akkor ez konkrét haszonná válik. Ebben fanatikusan hiszek.

Most a Városmajorba tervezek egy kis fesztivált, mert a Covid alatt láttam, hogy a templomból, a suliból kijönnek kis kórusok és énekelnek. Leülhetsz, hallgathatod, az énekesnek is jó gyakorlás, a hallgatóknak is jó, és ez lehetne akkor is, ha nincs járvány. De van itt egy kis piac, és régen voltak sakkasztalok, amiket a felújításkor megszüntettek. Most az öregek kiviszik a mobil sakk- készletet… de azért csak jelezték az önkormányzatnak a játékosok is meg a Kétfarkú is, hogy rakjunk már vissza oda sakkasztalokat, az egy hungarikum volt. Végül oda lesz graffitizve. Ettől egy kicsit jobb lesz itt lenni.

C. L./WMN: Munka és magánélet, hogyan kerül egyensúlyba nálad?

S. J.: Az anyaságom az elsődleges. Most már persze kamaszok a gyerekek, kicsit megváltoztak a dolgok, de úgy éreztem, hogy ha ott vagyok anyaként, és bízhatnak bennem, számíthatnak rám, akkor utána egy csomó időt tölthetek az aktivitásaimmal, mert ha nem élném ki magam a társadalmi hasznosságomban, akkor egy baromi frusztrált, idegesítő anyuka lennék, aki túlpörgésben van. Néha még így is abban vagyok. 

Szerintem az anyaságom jól sikerült alapvetően. Otthon szültem, pedig nem vagyok ebben sem „elvakult”. Ha a komfortzónádon kívülre mész, akkor egy csomó mindent megértesz és megszeretsz.

C. L./WMN: De ehhez önismeret is kell…

S. J.: Na, az is van, állandóan önismereti utakat járok. A válás miatt is ilyen terápiára, olyan terápiára mentem. De ahhoz is kellett, hogy segítő munkát végezhessek: elvégeztem az addiktológiai konzultáns szakot, ott kötelező volt az önismereti kurzus, és sokat voltam terepen, például az OPNI-ban is.

C. L./WMN: Amikor kimerülsz, akkor megengeded magadnak, hogy pihenj?

S. J.: Meditálok, már öt-hat éve. A karantén alatt pláne le kellett lassulni, nem akarni mindig valamit csinálni – azt gyakran meditálással, jógázással értem el, és nemrég találtam rá a neurodinamikus légzésre. Full józan, tudatmódosult állapot – azt hiszem, egész életemben ezt kerestem. Bejutsz a tudattalanodba, fel tudsz dolgozni traumákat, kiadod a stresszt. Mindezt egy online közösségben, Zoomon, a világ minden tájáról bejelentkező, tök különböző emberrel. Együttes légzés, élménymegosztás – kicsit attól úgy érzem, hogy a világban vagyok, nemcsak Magyarországon, mert a világon minden embernek hasonló nehézségei vannak, szakítással, szerelemmel, anyasággal, halállal, Coviddal, gyerekkorral. És ez egy megtartó erő.

Pozitívnak tűnök, de persze, amikor lemegy például egy nagy rendezvény, akkor utána megint egyedül érzem magam, és megint szenvedek, hogy mit kéne csinálni. Még akkor is, ha két gyerekem van.

C. L./WMN: És ebből hogy jössz ki?

S. J.: Nem tudom, megvívok vele. Olvasom a könyveket, meditálok, lélegzem, kurva szarul érzem magam, segítséget kérek az Ébredésektől. Rájövök, hogy marha nagy szakember vagyok, ha aztán megélem, hogy a mentális problémákkal küzdők segítenek nekem a segítőcsoportban, majd rájövök, hogy milyen elbizakodott, gőgös valaki voltam, amikor ez a „hanghalló fiú” alázattal itt van, és nem hiszi azt, hogy ő több nálam, és akkor visszatérek magamhoz. Később újra előjön a vehemencia, de ez mindig ciklikus, és rengeteget tanulok közben magamról, másokról, helyzetekről, elfogadásról.

C. L./WMN: Mit gondolsz, te miért jöttél erre a világra?

S. J.: Olyan képlettel jöttem a világra, hogy valami misszióm legyen. Értelmessé kell tennem a létezésemet. Hogy a fogyatékossággal élő embereknek lehet segíteni abban, hogy akadálymentesebb legyen az élet – ebben tudtam hinni sokáig, ez a Rehab Critical Mass. De abban is hiszek, hogy aki a Tűcserében van, nagyon leharcolt junkie-állapotban, az nem egy utolsó bűnöző, hanem valami sérelme van, amit gyógyítani kell, és nem megbüntetni.

Jobb hellyé tenni másoknak a világot, az nekem éltető energia.

Kicsit el vagyok szállva a horoszkópokkal is – hiszek abban, hogy az univerzumnak van egy rendezőelve, a jó energia áramlása, és az a célom, hogy az energiát ne megakasszam, hanem áramoltassam. Akkor bennem is áramlik. 

Az interjút és a képeket Chripkó Lili készítette

A képek Samsung Galaxy S21 Ultra 5G géppel készültek