–

Hiába szívügyem a klímavédelem, hiába igyekszem egyéni szinten a lehető legsokoldalúbban képezni magam a környezettudatosságban, nap mint nap eltévedek a sokszor ellentmondó információk özönében. A különféle adathalmazok és az egymás ellen ágáló irányzatok zajában sokszor elvesznek a legfontosabb tények és üzenetek, és még a legjobb szándékú ember is összezavarodik olykor a tekintetben, hogyan tehetne valójában a Földért.

A természet elképesztő válaszai egy új helyzetre

Aztán jön a jól ismert, otthonos hang, és elkezd mesélni  egy régi, ám mégis nagyon új történetet, és közel egy óra sírós, nevetős élmény után újra kirajzolódik előttünk a helyes irány, valamelyest kitisztul a kép.

Új dokumentumfilmjében Sir David Attenborough a világjárvány, a lezárások egy évét dolgozza fel az élővilág szempontjából, és az ember joggal feltételezi előzetesen, hogy a konklúzió majd valami olyasmi lesz, hogy mindenki maradjon továbbra is otthon, és a bolygó szépen rendbe hozza magát nélkülünk. De hát, ez egyrészt (az emberek nevében reménykedve mondom) nem opció, másrészt Sir David nem állít ilyesmit! Ő csupán megmutatja, amit a nagy bezártságunkban nem láthattunk, és még jótanácsokkal is szolgál.

Soha nem látott módon szembesít minket azzal, hogyan mennek a dolgok nélkülünk, hogy a lezárások, különféle korlátozások első napjától milyen csodák történtek az élővilágban.

Megmutatja, hogy a természet okos, regenerálja magát, ha teret adunk ehhez, és a világ különböző pontjain élő kutatók, szakemberek észszerű, kivitelezhető megoldásokat is javasolnak számunkra, hogy segíthessük ezt a folyamatot. De ha nem javasolnának semmit, a film nézése közben akkor is letisztul, hogy ki-ki a maga szintjén mit tehet.

Csendet!

Tavaly márciusban nagyjából az egész világon életbe léptek a korlátozások, az emberek otthon maradtak, az utcák kihaltak, és amíg a mi fejünkben zűrzavar tombolt, addig a természetben példátlan módon – talán az utolsó pillanatban – elkezdődhetett egy évtizedek óta nem tapasztalt gyógyulás.

Ennek első állomásaként csend lett. A csend pedig igazából minden élőlény barátja. A csend az, amiben meghalljuk egymás hangját, kifejezhetjük magunkat úgy, hogy azt a másik is értse.

Tudom, persze, rave partyban is alakulnak kapcsolatok, vannak izgalmak meg kalandok, de azért lássuk be, előbb-utóbb csendnek kell lennie ahhoz, hogy eldönthessük, valóban érdekel-e minket a másik fél.

Hát nagyjából ez történik az állatvilágban is: két nappal a lezárások életbe lépése után például a Golden Gate híd lábánál a forgalom zaja hetven százalékkal csökkent, és nagyjából 1950 óta először, nappal is lehetett hallani a madarak énekét. A dokumentumfilmes csapat már az első napokban az ott élő verébsármányokat filmezte, amelyek napról napra többet és aktívabban kommunikáltak, és csak mert hallották, értették, észrevették egymást, a szaporulat soha nem látott módon nőtt. 

Fiala Borcsa: És akkor most szép lassan újra kinyitom a szemem – WMN-naplók

WMN Life – 2021. május 7. – FB

 

De ne elégedjünk meg a nagyváros elcsendesülésétől orgiába kezdő madárkákkal, menjünk olyan terepre, ahol azt gondolnánk, az ember jelenléte nem olyan zavaró és hangos. Ússzunk, mondjuk, Alaszkába a hosszúszárnyú bálnaanyákkal, amelyek odamennek a borjaikat felnevelni, hiszen a táplálásukhoz sok étel, energia kell.

A gigantikus turistahajók eltűnésével nagyjából egy időben a bálnakutatók döbbenten tapasztalták, hogy a bálnák sokkal intenzívebben, hosszabban és minden eddiginél „választékosabban” kommunikálnak egymással a víz alatt beálló csendben.

Ennek a nyugalomnak  köszönhetően hosszú évek óta először merték (régi szokásukhoz híven) a borjakat a partoknál hagyni egyedül, amíg ők közösen vadásztak. Így sokkal hatékonyabbak lehettek, többet ettek, és az év végére jelentősen több és egészségesebb utóduk maradt életben. Újabb esélyt kapott egy veszélyeztett faj a túlélésre… na meg a csajok ebben az évben végre pletykálkodni is tudtak rendesen.

A csend és az emberektől háborítatlan nyugalom egyébként a világ összes pontján, a teknősöktől kezdve a gepárdokon át a pingvinekig csodát művelt a szaporulatban, és régi, kódolt szokásokat hívott elő pillanatok alatt az állatokból. Visszataláltak önmagukhoz, a bevett élőhelyeikhez, az alkalmazkodás előtti szokásokhoz, azaz a saját régi rendjükhöz.

Levegőt!

A lezárások kezdete utáni napokban, de már órák alatt is mérhető volt a légszennyezettség csökkenése. Los Angelesben csupán két nap elteltével negyven évvel ezelőtti tisztaságú lett a levegő, Kína felett megfeleződött a légkörben mért mérgező gázok mértéke, de a világ egyik csodája a legszennyezettebb levegőjű Indiában történt. Dzsálandhár városában egy Anszúr nevű amatőr fotóst reggelizés közben az édesapja izgatottan hívta a tetőre, ahova felérve először annyit hallott, hogy a környező házakon állva elképedt emberek kiabálták, hogy „hegyek, hegyek”, aztán feltekintett, és életében először meglátta az onnan kétszáz kilométerre fekvő Himalája havas láncolatát.

Harminc éve rejette el előlük a világ legnagyobb hegységét a szmog: nem csoda hát, hogy Anszúr fotója körbejárta a világot, mindenkiben tudatosítva, hogy mit is teszünk nap mint nap a környezetünk ellen.

Teret!

Öt kontinensen forgatott a film stábja, és egyetlen olyan hely sem volt, ahol az állatok ne merészkedtek volna vissza valamilyen módon a kihalt városokba, falvakba, nyaralóhelyekre, azaz oda, ahol valaha ők éltek, mielőtt az ember kiszorította őket. Hihetetlen képsorokat láthatunk városokban sétáló szarvasokról, pingvinekről, afrikai benzinkútra betérő vízilóról, luxusnyaralókban otthonosan „dorbézoló” majmokról, impalákról, antilopokról is. Mondjuk, az már magát a forgató stábot is megizzasztotta, amikor hívtalan vendégként egy szokásával ellentétben nappal vadászatra induló leopárd is betért a paradicsomi forgatási helyre.

  

Lenyűgöző figyelni, hogy nemcsak a mozdulatlanná merevedő operatőr döbbent meg, de maga a leopárd is meglepődik azon, hogy újra embereket lát. Beismerem, hogy a kamera mögött állva valószínűleg elájultam volna, ám nézőként a leopárd kecsessége és végtelen nyugalma nyűgözött le, ahogy végül elsétált a stáb előtt és aznapra is a négylábúak közül választott táplálékot magának…

De hogy ne higgye bárki, hogy csak a nagyvárosok szorították ki az állatokat a lakóhelyükről, Sir David elkalauzol minket egy apró indiai faluba, ahol a lakosok a mindennapi betevőért való küzdelmük mellett állandó harcot folytattak az elefántok ellen, amelyek éjszakánként rendszeresen megdézsmálták a rizsföldeket. Ebben a rendkívüli évben a munkahelyek megszűnése miatt a falu összes lakosa hazament, és összefogva megvalósítottak egy régóta dédelgetett nagy tervet: a földjeiknek az erdő felé eső részét olcsóbb, emberi fogyasztásra nem alkalmas rizzsel ültették be, és a falu másik oldalán lévőkön gazdálkodtak saját maguk számára. Amikor a termés beérett, akkor megszentelték az erdő felől érkező elefántoknak szánt földeket is, ünnepeltek és áldást kértek a tervre, aztán vártak és figyeltek. Az elefántok meg is jelentek, és háborítatlanul csemegéztek a nekik szánt területeken: eszük ágában sem volt a falu tartalékait is megenni. Csoda lenne? Nem hiszem!

Ennek a falunak a lakói felismerték, hogy csak úgy élhetnek békésen egymás mellett, ha legalább részben visszaadják az elefántoknak, amit azzal vettek el tőlük, hogy majd minden földet szántófölddé alakítottak.

A példa ragadós lett, a környező falvak is elkezdtek kialakítani elefántoknak szánt területet.

Mit tehetünk mi?

„Még a legjóindulatúbb ember is korlátozza a természetet. Tudatosítanunk kell, hogy betolakodók vagyunk, megkésett jövevények. A természetnek sokkal jobb lenne, ha mi nem lennénk itt” – mondta egy nyilatkozatában Attenborough. Kemény és sarkos gondolat, de igaz lehet. Ugyanakkor David Attenborough keresi a kompromisszumos megoldásokat, és mindenkit arra biztat, hogy a saját lehetőségei szerint találja meg a módját, hogyan védheti a Földet, az állatokat és az egész ökoszisztémát.

Hiszen akármennyire kemény év volt ez nekünk, embereknek, érdemes tisztán látni a tanulságait is. Ezzel az igaz mesével Attenborough egészen biztos közelebb visz mindenkit ehhez.

Érdemes rá figyelni, hogy aztán magunkon átszűrve koncentráljunk e lakmuszpapírév tanulságaira. Mi vagyunk, akik rombolunk, de mi vagyunk, akik gondolkodni és tenni is tudunk. Kapott a Föld egy kegyelmi évet, de a jövőjéért, a jövőnkért kutya kötelességünk megtalálni a legegyszerűbb utat a helyes együttélésre.

Isten éltessen téged nagyon sokáig, Sir David Attenborough! És a Földet is. Mindkettőtökre óriási szükségünk van.

Marossy Kriszta

 

A The Year Earth Changed az Apple Tv-n ITT nézhető meg.

A másik friss filmjéről pedig nemrégiben ITT írtunk.