„Az öregek azért elég nagy csínytevők tudnak lenni” – Interjú Richard Osmannal, A csütörtöki nyomozóklub írójával

–

Fiala Borcsa/WMN: Valahol olvastam, hogy Agatha Christie a krimijeit mosogatás közben találta ki, mert annyira rühellte ezt a típusú házimunkát, hogy legszívesebben megölt volna valakit. Persze, lehet, hogy ez csak városi legenda, mindenesetre jó sztori. Önnek honnan jött A csütörtöki nyomozóklub ötlete?

Richard Osman: Egy valós helyszín alapján. A csütörtöki nyomozóklub egy vidéki faluban található idősek otthonában játszódik. Az én édesanyám is hasonló körülmények között él – nagyon kellemes hely amúgy, van ott egy tó és étterem is –, igazán békés, nyugis helynek tűnik. A lakók pedig mind elmúltak hetvenévesek, sokuknak egészen elképesztő élettörténete van.

Bárki, aki egy kicsit is otthonosan mozog a brit krimi birodalmában, tudhatja, hogy ha valami ennyire békés és gyönyörű, akkor ott nemsokára valakit meg fognak ölni.

Nekem is ez jutott eszembe, amikor meglátogattam az anyukámat: micsoda pompás helyszíne lenne ez egy jó kis gyilkosságnak! Aztán arra gondoltam, ezek a kalandos múltú idős emberek tökéletesek lennének abban, hogy megoldják a rejtélyt. Ez lett tehát a könyvem alapja: négy nyugdíjas, akik csütörtökönként rég elfeledett, ám addig megoldatlan bűneseteket próbálnak kibogozni, amikor hirtelen történik egy igazi gyilkosság is a fenséges angol vidék kellős közepén.

F. B./WMN: Azt azért elárulhatjuk, hogy nem teljesen átlagos ez a négy ember. És nem csak azért, mert folyamatosan boroznak.

R. O.:

Minden idős ember borozik! Ez az öregkor titka: másnap nem kell dolgozni menni. Úgyhogy már fél tizenkettőkor elkezdhetnek iszogatni.

F. B./WMN: Hm, ígéretesen hangzik ez a jövő! Mesélne akkor pár szót a négy főszereplőről?

R. O.: Mire bárki is eléri a hetvenedik életévét, már egyáltalán nem számít átlagosnak, hiszen annyi minden mögötte van. Hajlamosak vagyunk keresztülnézni az idős embereken, alábecsüljük őket, aztán elzárjuk őket, hogy ne is legyenek láthatók. Pedig valójában a mi életünk kétszeresét leélték már, miközben olyan sok mindent megtapasztaltak. A csütörtöki nyomozóklubban négy egészen eltérő karakter a főszereplő: Elizabeth, aki egykoron kémként tevékenykedett, Joyce, a nyugdíjas nővérke, aki naplót ír, hogy emlékezzen a napjaira és frissen tartsa az elméjét (és így az események egy részét az ő elbeszéléséből ismerhetjük meg), Ron, a balhés szakszervezeti vezető és a pszichoterapeuta Ibrahim. A tündéri, csendes Joyce és Ron, akinek mindig sikerül nem a megfelelő mondatokat megfogalmaznia, sok mindenben hasonlítanak egyébként néhány családtagomra. Elizabeth és Ibrahim nem annyira, ők túl flancosak a családomhoz képest.

F. B./WMN: És ki az, aki leginkább önre hasonlít?

R. O.: Ha négybe vágnák a fejemet (amit remélhetőleg, senki nem fog megtenni a valóságban!), akkor annak az eredménye ez a négy ember lenne.

F. B./WMN: Ön sikeres televíziós műsorvezető, komikus és producer Nagy-Britanniában. A tévé kétségkívül igen népszerű műfaj, és mintha jóval többen néznének tévét, mint fogyasztanának irodalmat. Mi készette arra, hogy ebből az aranybányából műfajt váltson?

R. O: A televízióban is íróként kezdtem, szóval tulajdonképpen mindig is írtam. Imádok szöveget alkotni, és nagyon szeretem a krimiket is, hatalmas rajongó vagyok. A tévéműsorokat megnézi, mondjuk, tízmillió ember, de a könyvek is rettentő népszerűek, egy-egy jó könyv örökre veled marad. Az az érzés pedig, amikor egy új könyv becsalogat egy vadonatúj világba, amiben elveszhetsz hosszú napokra vagy akár hetekre, ahol barátokra lelhetsz, olyan dolog, amire a tévé képtelen. Nagyon szeretek a tévében, csapattal dolgozni, ezúttal azonban nem volt ott senki más, csak én és a számítógép képernyője. Elég nagy meló volt, nagy teljesítményként értékelem.

F. B./WMN: És már azt is lehet tudni, hogy A csütörtöki nyomozóklub túlmutat a papíralapú sikeren, hiszen Steven Spielberg megvásárolta a megfilmesítési jogokat. Mesélne erről?

R. O.: Mivel Angliában elég sokan ismernek, gondoltam, hogy a könyv kedvező fogadtatásban részesül majd. Aztán elkezdték megvenni más országok is: Kína, Magyarország, Németország, ami nagyon biztató volt, hiszen az ott élőknek már fogalmuk sincs, ki vagyok. Spanyolországban például máris óriási sikere van. Az Egyesült Királyságban pedig a valaha megjelent regények között a harmadik legnépszerűbb, csak Dan Brown és J. K. Rowling előzi meg.

Erre jött, hogy felhívott a kiadóm azzal, hogy Spielberg meg akarja venni a történetet, mert nagyon tetszik neki. Spielberg azért nagyon ért ahhoz, hogy mitől működik egy szereplő vagy egy történet, szóval ezt nagyon hízelgőnek találtam, és persze azonnal igent mondtam. 

F. B./WMN: Mi lehet a titka ennek az elsöprő sikernek?

R. O.: Azt hiszem, az, hogy olykor megnevettet, máskor megkönnyezed, és van benne rejtély. És mivel a főhősök mind elmúltak hetvenévesek, azaz egy olyan generáció tagjai, amit gyakran nem vesznek számításba, vagy egyenesen alábecsülnek, az olvasók szerették ezeket a szereplőket. Talán arra gondoltak, „amikor megöregszem, én is ilyen szeretnék lenni! Én is lehetnék egy ilyen banda tagja, készen új kalandokra.” Úgy hiszem, a könyvem optimizmusra buzdítja az olvasót, arra pedig nagy szükségünk van mostanában.

F. B./WMN: Nagyon tetszett a könyvben, hogy úgy tűnik, megérti és mélyen együtt is érez az idősebb emberek problémáival. A krimiszálon túl megjelenik a kötetben az elhunyt szerelem miatt érzett gyász és szomorúság, a múlandóság gondolata, de kitér az egészséges életmód fontosságára is.

R. O.: Nagyon jól megírható figurák az idős emberek, hiszen, ahogy korábban is említettem, már nagyon sok minden van mögöttük. Már annyit hazudtak nekik, annyiszor estek szerelembe, vagy épp veszítették el a szerelmüket, gyászoltak sokat, gyerekeket neveltek fel, rúgták ki őket a munkahelyükről, találtak új karrierlehetőségeket, tehát túl vannak már rengeteg dolgon, és akkor egyszer csak ott találják magukat egy olyan helyzetben, hogy már nincs rájuk szükség, nem kíváncsi senki a véleményükre, és a munkaerőpiac sem tart rájuk igényt. Mit lehet így kezdeni? Birtokában vannak ennek a temérdek sok tapasztalatnak, úgyhogy csak egy kalandra van szükségük, amiben hasznát tudják venni a bölcsességüknek.

F. B./WMN: Arról nem is beszélve, hogy a könyv négy ezüsthajú főszereplője azért ravaszan kihasználja az állapotát.

R. O.: Az én anyukám hetvenkilenc éves. Mindenkinek vannak idős rokonai, úgyhogy pontosan tudjuk, mennyire rémesek tudnak néha lenni, és hogyan használják ki, hogy öregek. Úgyhogy öregen nekiállni nyomozni tökéletes megoldás, hiszen az ember egy csomó mindent megúszhat.

Gondoljon bele, bárhová bejuthat, csak egy kis feledékenységet kell színlelnie. Ezért is volt nagyon szórakoztató írni róluk, hiszen az öregek azért elég nagy csínytevők tudnak lenni.

F. B./WMN: A könyv végén, a köszönetnyilvánításnál megemlíti, hogy Mark Billinghamtől kapott két nagyon fontos szabályt a krimiírásra. Mik voltak ezek?

R. O.: Amióta megjelent A csütörtöki nyomozóklub, rengeteg ember kérdezi meg ezt tőlem, meséltem is Marknak a múltkor, amikor találkoztunk, mire ő annyit felelt: őt minden egyes nap felkeresi ezzel valaki. (Nevet.) Egyébként nem túl bonyolult a tanács, önnek elárulom: amikor elkezdesz könyvet írni, szükséged lesz pár emberre, aki tartja benned a lelket, terelget, motivál, új ötleteket ad. A másikat nem árulhatom el, mert azzal elspoilerezném a regényt. 

F. B./WMN: És mi lenne az ön tanácsa a krimiíró aspiránsok számára?

R. O.: Írjanak. Sokat. És mindenképp fejezzék be, ne hagyják félbe. Ne menjenek vissza újra és újra a mondatok vagy a fejezet elejére, ne azon aggódjanak, hogy rossz lesz-e. Írják meg az első verziót lendületből, legyen meg a kilencvenezer szó. Utána kezdjenek csak el rajta finomítani. Amikor A csütörtöki nyomozóklubot írtam, egy Ian Rankin-regényt olvastam épp, és egyre az járt a fejemben, hogy én így sohasem fogok tudni írni, az én szövegem nem ilyen jó. De ez az első vázlatomra vonatkozott. Ian Rankin könyvének első verzióját nem láttam, ahogy az én vázlatomat sem fogja látni senki. Közben alakítgattam, faragtam, javítgattam. Ahogy a híres amerikai író, Harlan Coben találón megjegyezte:

a rosszul írt szöveget meg lehet javítani, de a nem megírt szöveget képtelenség.

F. B./WMN: Ön hogy képzeli el a nyugdíjas éveit?

R. O.: Akárki olvasta eddig a könyvemet, mind azt mondta, mennyire szeretne egy hasonló nyugdíjasotthonba költözni majd. És valóban klassz hely, hiszen az embert barátok veszik körül, de közben van saját helyed, tehát ha magányra vágysz, csak becsukod magad mögött az ajtót. Ha valaki lakott kollégiumban, az pontosan tudja, miről beszélek. Körbe vagy véve emberekkel, nem kell dolgoznod, egy csomó szórakozási lehetőség vesz körül, és pletykák és események… Szóval igen, én magam is szeretném egy hasonló nyugdíjasotthonban tengetni majd életem utolsó éveit. Szívesen csinálnék semmit egész nap.

Fiala Borcsa