–

Nem biztatnék senkit arra, hogy menjen moziba, ha nem érezném úgy, hogy ezért a filmért megéri, és máshol nem is érdemes megnézni. Én két éve várok rá, mert nem túlzás, ha azt mondom: kihagyhatatlan, legalábbis azoknak, akik gondolkodni szeretnek a világról, és a saját életüknél valami nagyobbra, tágasabbra vágynak. A Honeyland első kockái már olyanok, mintha a National Geographic oldalai elevenednének meg: egy időtlen ruhákba bújt parasztasszony vág át a kopár hegyeken, mögötte vadnyúl szökken ki a képből. Kívül vagyunk téren és időn. Kívül vagyunk a Covidon, az emberi civilizáción, a stresszen, az összes bajunkon.

Megismerjük Hatidzét, aki egyedül él az idős, magatehetetlen anyjával egy elhagyatott faluban, aminek ők az utolsó lakói. Perlekednek, ahogy minden lány az anyjával, de egymásra vannak utalva és szeretik egymást. Körülöttük kőrengeteg és tágas, végeláthatatlan terek. Valahol messze tőlük ott a XXI. század, és a városi élet.

Itt nincs se áram, se víz, se tévé, se telefon, semmi, csak amit a két kezeddel megteremtesz. Hiszed vagy sem, még létezik ilyen, nem is olyan messzire tőlünk. 

Hatidzének ugyanakkor van egy foglalkozása: méhész. Sziklákba vájt odúkban nevelgeti a méheit és termeli velük a mézet úgy, hogy puszta kézzel nyúl a kaptárhoz. A felét veszi csak el a méznek, a másik felét meghagyja a méheknek. Közös munka ez, tehát mindenki egyenlően részesül belőle. Aztán Hatidze a zsákmánnyal bemegy a városba, Skopjéba, és ügyet sem vet a vonaton mellette utazó punkra, mert ugyan miért meresztgetné rá a szemét? A világ talán elsuhant mellette, de őt nem zökkenti ki. A piacon olyan határozottan alkuszik, mint egy született kereskedő. És amikor vásárfiát választ az anyjának, vagy amikor magának hajfestéket keres, abban is egy ősi gesztus elevenedik meg: ajándékozni öröm, magadnak is. Szépnek lenni akarni alapigény, akárhány éves vagy is – mondja. 

Hatidze idillje azonban nem tarthat sokáig. Bár egy dokumentumfilmről beszélünk (amit játékfilmes igénnyel fényképeztek), az élet mindig tartogat konfliktust és drámát, ami megtöri az egyensúlyt, hogy aztán újra meg kelljen keresni és helyre kelljen állítani. A kihalt falu egyik házába egy török nagycsalád költözik be, sok-sok gyerekkel. Nem az a baj velük, hogy hangosak, ó, egyáltalán nem. Hanem az, hogy nincs kultúrájuk.

Paraszti életmóddal próbálkoznak (bár eredetileg valószínűleg nomádok), de nem tanította meg rá senki őket, és mivel nincs otthonuk, nincs bennük tisztelet a föld, a természet, és az állatok iránt – de még egymás iránt sem. Kompletten hiányzik belőlük a tisztelet és az alázat.

Már az első jelenetekben, amikor egy marhacsordát próbálnak egyben tartani, az ember szíve összeszorul szegény állatokért. Később felfedezik, miből él Hatidze, és ez jó üzletnek tűnik, ők is bele akarnak vágni, saját méhkaptárra vágynak. A jó szándékú Hatidze pedig – akinek végre lett valami társasága – meg is mutatja, hogyan kéne azt csinálni. Arra nem számít, hogy a családot hamar megtalálja egy pocakos kereskedő, aki mielőbb akar pénzt látni a méhekből, és persze minél többet. A tétova családfő meg nem tud ellenállni a nyomásnak…

Bár a Honeyland esetében nem egy forgatókönyvíró, hanem az élet írta a történetet, de ennél hatásosabban nem lehetett volna folytatni. Mert hát, mit látunk a kezdeti idill után, amiben még mindennek megvolt a helye és az értelme? A totális érzéketlenséget, mohóságot, rövidlátó számítást, faragatlanságot és szeretetlenséget… Mindannak a tökéletes ellenpontját, mint ahogyan a film kezdődött. Nem is könnyű nézni, az ember szíve állandóan hasogat – amikor az egyik kislány dulakodás közben megüti magát, és még egy ölelés sem jár neki vigasztalásul… Amikor a kisfiúkat arra kényszerítik, hogy védőfelszerelés nélkül nyúljanak a kaptárhoz, és csípessék magukat „halálra” a méhekkel… Amikor a legkisebb gyerekkel senki sem törődik, és amilyen esetlenül a kiscicákat a kezükben tartják…

Végül, amikor Hatidze méhei a szomszéd barbár módszereinek következtében elkezdenek kipusztulni…

Istenem, ez történik akkor, ha a hagyományokra fittyet hányunk, vagy ha nem marad, aki tovább adja őket – illetve ha nincs, aki tisztelettel elfogadná és tovább vinné. Az egyetlen, amiben bízhatunk, hogy így úgysem működik semmi. Tisztelet és alázat nélkül minden széthullik, darabjaira esik és dugába dől. A marhák és a méhek elpusztulnak, a gyerekek elidegenednek, az ennivaló elfogy. Tragédia persze, mert a barbárság nagy károkat képes okozni – de legalább fenntarthatatlan. 

A török család belátja, hogy nem képes megmaradni egy helyben, és nagy dérrel-dúrral továbbáll. És amikor azt hinnéd, hogy végre fellélegezhetünk, akkor jön az igazi dráma, de azt már nem árulom el, nem spoilerezek. A film nagy kérdése, igazi mondanivalója még csak ezután kerekedik ki, és hagy minket ott, hatalmas kérdésekkel, és aggódással a szívünkben. 

Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a Honeyland volt 2019 egyik legfontosabb filmje. Az Oscar kapcsán többször pufogtattuk, hogy ki-ki történelmet írt, de valójában a tavalyi Oscaron a Honeyland alkotói is történelmet írtak azzal, hogy a filmjüket egyszerre jelölték a legjobb (egész estés) dokumentumfilm kategóriában, és a legjobb nemzetközi (vagyis idegen nyelvű) filmként. Noha egyik szobrot sem vihette haza (igazságtalanság!), de legalább bebizonyította, hogy nincs különbség dokumentum- és játékfilm között. Csak jó filmek vannak, és gyenge filmek, és időnként, egészen ritkán zseniálisak. A Honeyland az utolsó kategóriát erősíti.

Gyárfás Dorka