–

Nagykapornak

Egy aprócska, 900 lelket számláló falu Zalaegerszeg közelében, ami, ha bármiről is nevezetes, az az, hogy lassan húsz esztendeje visszajár ide „nyaralni” egy gólyapár. Nekem azonban a gyerekkorom nyarait jelenti: Manci néném és Sanyi bátyám vályogházát, amelyben fürdőszoba ugyan nem volt, cserébe volt viszont pottyantós budi a kertben, amelyet elfoglalva mindig félig nyitva hagytam a deszkákból tákolt ajtót, így figyelhettem, amint a csirkék kotkodácsolva szaladtak a százszínű farktollazattal ékes kakastól, és hallgathattam, amint a szomszéd Sebestyén Zolika anyukája kiabál, hogy „Kész a tejbegríz!” – majd dolgom végeztével leheveredtem a szárított kukoricsacsövekkel megpakolt sufni tetején, és egy szalmaszállal az ajkaim közt bambultam a fellegeket, találgatva, hogy esni fog-e, így aztán römizünk egy kört a mamával, vagy pedig kitisztul az égbolt, és felmegyünk a szőlőhegyre katicákat idomítani (ami azt jelentette, hogy akinek tovább marad meg a kézfején egy pirospettyes, az ügyesebben trenírozta a katicáját). 

Pici koromban nekem ez volt a nyaralás. Nem voltunk gazdagok, nem volt kocsink, nem is ismertem a koncepciót, mely szerint nyaranta az emberek egy másik országba utaznak pihenni.

Nekem a családi barátok nyaralói, tanyái, és a szüleim kedvenc buddhista zarándokhelyei jelentették a nyaralást

Mint az Uszó elvonulási központ Bükkmogyorósd határában, ahová a családunk barátaival, Mireisz Lacival, Dobody Antival, Takács Lászlóval, és megannyi hasonlóan – a nyolcvanas évek magyarországi korszelleméhez képest – „elvont” emberrel élvezzék a csendet, nyugalmat. Míg ők meditáltak, leborulásokat végeztek, és tibeti momót főztek, mi az unokatesóimmal és barátainkkal, Szandrával, Andrissal, Zsófival, Gergővel és Petrával erdőmélyi forrásokat és úttalan utakat fedeztünk fel, szitakötőket kergettünk, és olyat játszottunk, hogy a Bardóban vagyunk, amely a buddhizmus tanai szerint egyfajta köztes lét a halál és újjászületés között.

Papa, mama, és Vali néném néhány esztendővel később, egyre gyarapodó dharmabéli barátaikkal megalapították és felépítették a tari buddhista meditáció központot, ez pedig nekünk, gyerekeknek azt jelentette: saját nyári gyerekfesztivál-helyszínünk lesz!

Vadászleseken piknikeztünk, meredek lejtős tisztásokon hemperegtünk végig

És ezt addig csináltuk, míg minden ruhánk zöldben és bogáncsban játszott, a Zagyva folyó medrében keresgéltük a leglaposabb kacsázó köveket, kérésünkre extra sok hagymával megpakolt hamburgert ettünk a pásztói Falatka büfében, ahová oda-vissza kerek tíz kilométert sétáltunk, útközben pedig minden néninek és bácsinak odaköszöntünk angolul, és azzal ámítottuk magunkat, hogy azt képzelik: egy híres popegyüttes tagjai vagyunk, akik épp a környéken koncerteznek. Amikor pedig kezdtünk kicsit sokká válni a mantrákat mormoló felnőtteknek, akiket időnként gondosan becsomagolt ajándékdobozokkal leptünk meg, melybe lerágott dinnyehéjakat rejtettünk, a szüleim azt mondták: táborba kell küldenünk a gyereket. 

És a gyerek ment is – kitörő lelkesedéssel. A Siófok-sóstói tábor emlékeiről már meséltem: hogyan kezdett pislákolni bennem a kis pasi energia, miközben egyszerre olvadozva és kicsit féltékenyen szemléltem, ahogy Karolin és Norbi lassúznak a tinidiszkóban. Ettől fogva a lehetséges nyári románcok gondolata menthetetlenül megbabonázta a nyaraimat, és mikorra lett annyi félretett pénzünk, hogy görög-, spanyol- meg horvátországi nyaralásokra utazzunk, már titkokban ott zakatolt az agyamban, pont olyan szerelmes leszek majd, mint Baby és Johnny a Dirty Dancingben, amikor a Kellerman-hegyi üdülőben egymásra kattantak.

Azt hiszem, akkoriban tudatosult bennem, hogy a nyár a „Time of My Life”, és ettől fogva egész évben csak azt vártam, hogy elmúljon a ködös, latyakos, sáros idő, megszűnjön a fiatal csontjaimat kínzó fagy, és újra rövidnacit, atlétát meg strandpapucsot húzhassak, amelyek egyébként ma, negyvenévesen is a kedvenc viseleteim. Olyannyira, hogy ha elképzelem magam rajzfilmfiguraként, összeforrnak velem, mint Micimackóval a piros haspóló. 

Ahogy elkezdtem megfelnőttesedni, a nyaralások az énidőt is jelentették

Egyes-egyedül töltöttem el tíz napot Canet da Mar városka tengerpartján a Globo Rojo kempingben, és a nedves fürdőlepedő alatt smaciztam Ninával, a szöszke német kislánnyal, akinek meggyőződése volt, hogy a görögdinnye sörrel az igazi, majd miután tizenhat évesen végérvényesen fel- és elismertem magamnak és a környezetemnek, hogy Jordi, a katalán kis kan, és a kempingmenedzser huszonéves, csokibarna bőrű ikerfiai titokban sokkal jobban izgatnak, mint Nina, készen álltam az első romantikus mininyaralásaimra is a Római parton.

Majd jöttek a kacsintásokból közös lángosozássá érett légyottok a csillaghegyi strandon, az Omszki-tó partján a susnyásban, meg a megboldogult Angyal bárban, a budapesti meleg éjszakai élet ikonikus mulatójában. 

És jött Zsolti, avagy „Cirmosom”, aki kézen fogott (bár bevallom, inkább én csaptam le rá), és megmutatta nekem, a 19 esztendős fiatal felnőttnek, hogy micsoda csodálatos illatok szállnak a török bazársoron Bodrumban, hogy mit jelent ölelni a férfit, akit szeretek a kis pöfögő robogónkon, amint keresztül-kasul száguldozunk Rodoszon, és Madonna (épp a héten felnőttkorba lépett, 18 esztendős) American Life albumát hallgatni diskmanről (avagy cédélemezjátszós walkmenről – azoknak, akiknek ez a tiszavirág életű kütyü kimaradt az életéből), miközben az Etna lankáin baktatunk felfelé.

Ekkor történhetett meg velem, hogy hangosan kimondtam: én a nyárra vagyok hangolva

Minden porcikámmal vártam a nyarat, és egyszerűen nem tudom, nem akarom hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy halálom napjáig évente csupán néhány hetet kapok belőle. És bár voltak-vannak körülöttem, akik óva intettek: „A nyaralásban az a jó, hogy nem tart örökké”, én tudtam: saját, könnyű szívemre kell hallgatnom… 

Így aztán, amikor belezúgtam a krokodilszemű izraeli orvostanhallgatómba, aki a Semmelweis elvégzése után megkérdezte tőlem: hol folytassuk a közös életünket, nem teketóriáztam sokat – „I want to be where the sun warms the sky” – idéztem a La Isla Boninát, és mire negyed évszázados lettem, egy olyan várost hívhattam otthonomnak, ahol az évi rendes napsütéses órák száma 3330, ahol decemberben is lehet pancsolni a tengerben, és ha nagyritkán rossz idő volna, legfeljebb másfél órát kell vezetni a Holt-tengerig, ahol még az éjszakai átlaghőmérséklet is 29 fok.

Kiderült, hogy igazam lett: legyen szó kemény munkáról, nélkülözésről, kapcsolati drámákról, depresszióról, és egyéb emberi küszködésekről, az állandósult nyárban még a legnehezebb időszak is sokkal könnyebb volt. 

Nem beszélve az „egyszer fent” időszakokról, amelyek Tel-Avivban élve még magasabb dimenziókba emelkedtek, hála a sivatagi kirándulásoknak, a kert végiben szedett avokádónak vagy a koktélgőzbe burkolózó beach-partiknak. 

Aztán egyszeriben sok(k) lett a jóból, és eszembe jutott Nagykapornak

Egy álmatlan hajnalon néhány évvel ezelőtt – hirtelen jött ötlettől vezérelve – „legugliztam”, mi újság a szőlőhegyen – így tudtam meg, hogy a híres-neves kapornaki gólyapárt néhány évvel ezelőtt fészkelővel ajándékozták meg a helyiek, és bár kényelmes, praktikus, kellemes kis helyszín lehetett, a gólyamama köszönte szépen, nem kért belőle. Inkább visszaköltözött korábbi kedvenc helyére: egy omladozó kémény tetejére Nagykapornak központjában. Nekem pedig hirtelenjében hiányozni kezdett a széna-szalma szag, a bogáncsok a zoknimon, a végeláthatatlan dombok, az igazi földben termett, nem laboratóriumban „megszerkesztett” eper íze, azaz a falusi nyár minden mozzanata. És megtaláltam újra – hogy kedvenc Arthur Rimbaud versemet idézzem:

„Mit? Ami örök (…) Láng napok, vak éjek vallomásait. (…) Ami benned ember, ami földre von, szétszakítva leng el, s szállasz szabadon.”

(Kardos László fordítása)

És hát, itt vagyok. Agios Georgios hatfős falucskájában a férjemmel, Nimroddal (közben a francia szomszédaink, Patou és Francois Krétára költöztek), ahol ujjatlan pólóban és széttaposott strandpapucsban locsolom a céklánkat, ahol feslik a lila akác, ahol szaladok a cicáink után, akik szaladnak a gyíkok után, akik szaladnak a legyek után, és ezzel le is írtam a helyi lények társadalmának „legagresszívebb” akciójelenetét, mert minden más csupán lágyan zümmögő, édesen ejtőző, fellegként ficánkoló nyár, nyár, nyár. 

 Steiner Kristóf

Fotók: Czabán Máté