„Hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy megélem ezt a kort” – Megnéztük a Billie Eilishról szóló, Kicsit homályos a világ című dokumentumfilmet

–

Azt valószínűleg minden rajongó tudja, hogy Eilish tizenöt évesen a táncórájához rögzítette idősebb testvére, (és később társproducere), Finneas által írt Ocean Eyes című számát, amit a báty debütáló kislemezként közzétett a SoundCloudon. Erre aztán megannyi mix is készült a felületen, miközben az elválaszthatatlan, szinte telepátiával kommunikáló, egymást félszavakból, vagy éppen félhangokból is értő testvérpár gyártotta a számokat odahaza, a fiú hálószóbájában. Nemcsak ott ötleteltek, hanem ott is vették fel a dalokat.

A filmben láthatjuk Billie-t, amint írogat a naplójába, rajzol, a báty mond hozzá két mondatot, alakítják, összerakják a szöveget. Billie leginkább az ágyon heverészik, néha felpattan, töpreng, visszadől, félredobja az egészet, bújja a telefonját, miközben Finneas bármiféle presszionálás nélkül, egy széken ülve tereli a megvalósítás felé, biztatja, de pihenni is hagyja, vagy a hóna alá nyúl, amikor túlzottan elkalandozik a lány figyelme.

Igazán értő és támogató testvéri szeretet az övék. 

Ahogy a kép tágul, egy teljesen átlagos, középosztálybeli amerikai házban találjuk magunkat a két fantasztikus szülővel kiegészülve, akiknél segítőbb, lazább (és még a zenéhez is értő!) felmenőket még egy szuper castingos sem lett volna képes találni egy efféle misszióhoz. És tényleg ők Billie szülei, akik nem szorongatják, fojtogatják a törődésükkel, nem kényszerítik semmire, egyszerűen csak mellette vannak: mindig, mindenben, mindenhol.

Az egyik jelenetben pont az édesanyja, Maggie teszi fel lányának a kérdést, hogy

szerinte rendben van-e egy olyan dalszöveg, ami arról szól, hogy leugrik a tetőről, mire Ellie csak annyit válaszol, hogy pont a dal miatt nem teszi meg, hiszen „jobb beszélni róla, mint megcsinálni”.

Az anyja szinte érthetetlen szülői fegyelemmel veszi tudomásul ezt a kijelentést, majd egy stábtagnak így kommentál: „azért állunk mellette, hogy ne bassza el az életét, mint annyian mások”.

Hogy mennyire féltik egyébként, azt szépen mutatja az a jelenet, amikor Billie először vezet egyedül, és apukája (Patrick O’Connell) elmagyarázza neki, hogy most jobban fog izgulni, mint addig, amíg vele voltak a kocsiban. Kéri, hogy ne kapkodjon, ha véletlenül elront egy lejárót, majd lemegy a következőnél, csak maradjon nyugodt. Ezektől a mondatoktól könnybe lábad még a harcedzett szülő (én!) szeme is.

Abban a családban valahogy mindig az a „matek” vége, hogy a szeretet a legfontosabb, és mindezt valahogy sikerül a nagy amerikai túlzások nélkül éreztetniük egymással, és legfőképpen a hirtelen világhírűvé vált, ezért még sérülékenyebb Billie-vel.

A film mutatja, hogy ugyanabban, a kissé lerobbant házban élnek, amiben korábban, senkin nem látszik, hogy a hirtelen jött pénz változtatott volna bármin, érezhető, hogy más, az anyagiaknál fontosabb erők mozognak körülöttük.

Billie szereti és tiszteli a rajongóit: szereti látni őket, szeret velük találkozni, de gyűlöli, ha a biznisz miatt kell lemezcégek, rádióadók fejeseivel és azok családjával kényszeredetten fotózkodni a koncert után. A dokumentumfilm legnagyobb családi vitáját is ez váltja ki, ezt kéri számon a szülein, akik nem hisztiként kezelik, hanem értik, hogy ez valóban nem természetes helyzet a gyerekük számára.

Billie maga dönt arról, hogy mit szeret, mi fér bele az életébe, és mi nem. Mint ahogy maga vergődik végig egy, részéről egyoldalú szerelmen is, és a kitartó küzdelem után maga dönt arról, hogy véget vet az önpusztító Q-val való kapcsolatának. Egyszerre szembesül azzal, hogy ő szeretett, de nem volt viszontszeretve, és azzal is, hogy nem tud valakit megmenteni a saját sorsától, ha a másik nem akarja.

A film során válik egyre felnőttebbé, és ugyanakkor a legnagyobb koncertturnéja közepén a legmagányosabbá is.

Érdekes, hogy a Snapchat, Insta-generáció tagjaként tulajdonképpen sem a színpadon, sem a kamerák előtt nem viselkedik másképpen, mint ahogy érez: káromkodik, sír, nevet, örül, ölel, vagy magába roskad, ha éppen olyan kedvében van. Egyetlen dolog szent számára: a közönségének mindig a legjobbat akarja nyújtani, még akkor is amikor ő padlón van. A Kicsit homályos a világnak így sikerül egy olyan alkotót ábrázolnia, aki művészileg és emberileg is hiteles.

A Coachella Fesztivál különösen vicces mellékszála, amikor Katy Perry gratulálni akar neki és kitartásra biztatja, meg arra, hogy a következő tíz évben maradjon ugyanennyire erős és okos, majd bemutatja a férjét neki, aki állandóan a Bad Guy-t, Billie egyik számát hallgatja a kocsiban. Kedvesen elnevetgélnek, kap egy puszit a bizonyos férjtől, majd az öltözőben esik le neki, hogy a pasi Orlando Bloom volt, és elkezd kiabálni, hogy „hozzátok vissza”…

De a legerősebb jelenet is ehhez a helyszínhez köthető, hiszen itt találkozik Justin Bieberrel is, akibe tizenkét éves korában úgy volt szerelmes, hogy konkrétan tényleg azt képzelte, ők egy pár, tudta róla, hogy melyik kórház melyik szobájában percre pontosan mikor született, mikor mit csinált, és talán pont e saját élmény miatt váltak olyan fontossá számára a saját rajongói is. Mindenesetre a Coachellán úgy intézték, hogy ők ketten végre összetalálkozzanak, és abban a jelenetben szavak nélkül is átjött a „billie-ség” esszenciája.

A kislány, aki remegve felemeli a karját, hogy távol tartsa magától az idolt, aki tétován lépegetve egyre közelebb merészkedik hozzá, és aki egyre erősödő zokogásban tör ki a valaha imádott ember karjaiban.

Van abban a pillanatban valami, ami még az én szememben is magasra emeli Biebert: óvón, féltőn, minden nemiséget mellőzve, felelőssége teljes tudatában ad némi megnyugvást a lánynak a tömeg kellős közepén. Ekkor kezdődik el a képzelt szerelem helyett egy valós barátság története.

De hogy miért kapaszkodott ilyen erősen a lány Bieberbe, és mi szakadhatott fel belőle abban a pár percben, arra sokkal keményebb választ kapunk a film végén, amikor

egy riporter megkérdezi tőle, hogy miért foglalkozik ilyen fiatalon olyan nehéz témákkal, mint a szorongás és a depresszió, amire a válasza csupán az, hogy ő nem kinyilatkoztat, csak az érzéseiről beszél, nem fojtja el azokat, mint az emberek legnagyobb része.

„Hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy megélem ezt a kort” – teszi hozzá a tizenkilenc éves lány, aki talán pontosan a saját életútjával, természetességével és persze dalaival képes lesz elhitetni generációjának sok elkeseredett tagjával, hogy mégis érdemes túlélni önmagukat, és az önpusztítás helyett valami olyat találni, amiben örömüket lelhetik. De semmi didaktikus felhang, csak őszinteség és önazonosság, ezt hirdeti! Na meg szeretet...

Marossy Kriszta

Képek: Apple TV+