–

Ha van valami, amit igazán erősen bizonyított az elmúlt egy év kényszerű elszigeteltsége, akkor mindeképpen élen jár az a régi-új tudás, hogy a társas kapcsolatok elengedhetetlenek a fizikai és pszichológiai jóllétünk szempontjából, és ennek egyik alapköve a beszélgetés.

A történelem e pillanatában, amikor emberek milliárdjai kényszerültek a megszokott, bejáratott közösségi tevékenységeik visszaszorítására és újragondolására, és alapélményünk a magány és elszigeteltség, különösen lényeges téma, hogy miért és hogyan kezdődik el egy-egy adott beszélgetés, és miért pont akkor fejeződik be, amikor. E kérdés megválaszolására Adam M. Mastroianni, a Harvard Egyetem egyik pszichológus munkatársa felállított egy kutatócsoportot, amelynek tagjai különféle vizsgálatok által megpróbálták feltárni az igazságot. Természetesen a végső választól még messze vagyunk, de egészen meglepő eredmények születtek már eddig is.

A kísérletek eredményei szerint ugyanis szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a beszélgetések szinte soha nem akkor érnek véget, amikor a beszélgetőpartnerek szeretnék… 

Az emberek ugyanis alapvetően rosszul ítélik meg a beszélgetés stációit és azt is, hogy a másik mikor szeretné valójában befejezni a társalgást. Leggyakrabban túlbecsülték a társuk türelmét… De olyan esetek is voltak, hogy az egyik fél azért volt elégedetlen, mert túl rövid ideig élvezhette az eszmecserét.

Tehát mielőtt belefeledkeznénk a megállapításokba, amelyeket a beszélgetések dinamikájának kezdeti, de annál fontosabb vizsgálata hozott, érdemes elolvasni Mastroianni megállapítását, amitől persze még bizonytalanabbak leszünk, de legalább tudjuk, hogy mindenki más is az:

„Bármit gondolsz is a másik emberről, nagy valószínűséggel tévedsz.”

Szuper hír, nemde?

Na de, nézzük ezeket a bizonyos kísérleteket, és hogy mik voltak a lényegi következtetései!

A felmérés során online felületen kérdeztek meg 806 embert a legutóbbi, akár családtaggal, akár baráttal vagy üzletféllel, kollégával folytatott beszélgetésének az időtartamáról. A megkeresett embereknek feltették azt a kérést, hogy volt-e a beszélgetésnek olyan pontja, amikor tulajdonképpen szerették volna lezárni a társalgást, és ehhez képest becsülték meg, hogy a gondolat és a tényleges befejezés között mennyi idő telt el. 

Mi lenne, ha elköltöznénk innen? (Novella)

Kult – 2021. március 25. – WMN

 

A második, laboratóriumban végzett kísérlet során 252 résztvevőt osztottak párokra oly módon, hogy idegenek legyenek egymás számára, és arra kérték őket, hogy háromnegyed órán keresztül beszélgessenek bármiről, amiről csak szeretnének. A beszélgetés után két kérdésre kellett választ adniuk: 1. mikor szerették volna abbahagyni a csevejt; illetve 2. tippeljék meg, a másik fél vajon mikor érezhette ugyanezt.

A két kísérlet eredményeinek összegzése után kiderült, hogy az összes beszélgetésnek csupán két (!) százaléka fejeződött be akkor, amikor mindkét fél szerette volna. Ennél azért magasabb, 30 százalék az aránya azoknak az eseteknek, amikor csupán az egyik fél gondolta befejezettnek a beszélgetést, a másiknak viszont hiányérzete maradt utána. A leginkább megfontolandó adat azonban most következik, hiszen

megközelítően az esetek felében mindkét fél túl hosszúnak, nyűgnek érezte a beszélgetést – de még ők sem ugyanazon a ponton hagyták volna abba.

Újabb meglepetés, hogy nem mindig beszéljük túl a dolgokat, hiszen mindkét kísérletben a résztvevők 10 százaléka azt fájlalta, hogy túl tövid volt a diskurzus, sőt az idegen párok összehozásánál majdnem harmaduk mélyült el annyira a társalgásban, hogy szívesen folytatta volna még… kár, hogy az esetek jelentős részében ez a vágy nem volt kölcsönös.

Ha pedig már a kölcsönösségnél tartunk, akkor sajnos azt is érdemes tudni, hogy a kutatók szerint a legtöbb esetben képtelenek vagyunk megérezni a másik fél vágyát arra, hogy leálljunk.

Általában a beszélgetés teljes idejének utolsó harmadában az egyik fél már legszívesebben lelépne.

Az eredmények „magukért beszélnek” ugyan, de a kutatást megismerve például Nicholas Epley, a Chicagói Egyetem viselkedéskutatója hangsúlyozta azt is, hogy

nem feltétlenül tenne jót hosszú távon, ha minden beszélgetést az esetleges figyelem- vagy türelemhiány miatt azonnal lezárnánk, hiszen hány hasonló helyzetben értek már minket meglepő impulzusok, információk, mennyi új felismeréssel, újszerű perspektívával lennénk szegényebbek, ha kimenekülnénk az első lehetséges alkalommal egy mélyebb beszélgetésből!

Epley ezek alapján korántsem biztos benne, hogy az olyan beszélgetések, amelyek éppen akkor fejeződnek be, amikor az ideálisnak tűnik, valóban hasznosabbak-e, mint a kicsit küzdelmesebb, esetleg fárasztó eszmecserék. Ő maga sem tudja egyértelműen a választ, de azt mondja, nagyon szívesen megvizsgálná egy ilyen típusú felmérés eredményeit is. Hát még mi, földi halandók, akik nem szeretnénk feleslegesen terhelni a többi embert önmagunkkal!

Mindesetre azért már jó lenne élőben tesztelni egy kávézó vagy borozó teraszán a környezetünket, mert lássuk be, ilyen helyzetben sokkal könnyebb eldönteni, hogy rendelünk-e még valamit, vagy annak apropóján, hogy éppen kiürült a pohár, tányér, bármi, kérjük a számlát, és továbbállunk. Csak ülnénk már ott, és beszélgetnénk! Én, mondjuk, biztos túl sokat mondanék…

Marossy Kriszta

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/vid_creative