–

Milyen kár, hogy Graham Norton nem lehet a saját vendége… – ez jut eszembe, ahogy nézem a brit Nemzeti Televíziós Díjátadó közvetítésének őt méltató felkonferálását négy évvel ezelőttről. Miközben a laudáló színész, Hugh Bonneville (aki ebben a cikkben is szerepelni fog még) beszél, Graham hobbittá gyűri a saját arcát, jobbra-balra tekereg, szinte oda sem mer nézni, pedig még el sem indult a videós összeállítás a munkáiból és a legnagyobb sztárok… valamint az anyukája nyilatkozataiból. Helen Mirrentől Ed Sheeranen át Dolly Partonig mondják, hogy mennyire vicces, természetes, melegszívű, kedves, őrült ember, egy igazi kincs. Sorjáznak a jelenetek, Father Ted, Eurovízió, korai talkshow-k, rádióműsorok, legviccesebb jelenetek… Aztán, amikor már szinte megsemmisül a meghatottságtól, akkor jön az anyukája, és elmeséli, hogy a családban soha senki nem próbálkozott a szórakoztatóiparral, de Graham, amióta csak beszélni tud, mindig mórikálta magát – az óvodai I’m a Little Teapot előadása pedig olyan sikeres volt, hogy megpecsételte a sorsát. Majd hozzáteszi: „Nagyon büszke vagyok rá… de ezt persze soha, senkinek nem árulnám el.”

És ez a mondat megfejti őt mindannyiunk számára.

Mert benne van a mélységesen civil, írországi gyerekkor, a családi összetartás, a gyökerek, a rengeteg adaptáció (apukája a Guinness sörfőzdének dolgozott, a Norton család 17 év alatt tizenháromszor költözött), a reziliencia, amire óriási szüksége volt…

Feminin kisfiúként előszeretettel próbálgatta a nővére ruháit otthonukban, mire iskolába került, már a szülők is tudták, hogy meg kell őt tanítani túlélni és alkalmazkodni. Édesanyja az első tanítási napon úgy engedte útjára, hogy „ha bárki cukkolna, viccet csinálna belőled, ne vedd föl, ne reagálj”. És Graham megtanulta a leckét. Igazi túlélő gyerek volt, aki humorával és különcségével levette a lábáról még a bullykat is, így békén hagyták, annak ellenére, hogy a katolikus konzervatív ír iskolákban protestáns meleg fiúként igyekezett boldogulni. „Anyám és apám is vicces ember, apu kiváló történetmondó, anyu pedig igazi csípős nyelvű, gyors észjárású ember, én tőle örököltem a humoromat” – mesélte egy Guardian-interjúban, 2019-ben.

Graham Norton átveszi az életműdíjat a brit Nemzeti Televíziós Díj gálaestjén – Fotó: Jeff Spicer/Getty Images

Később drámát és színjátszást tanult, de a főiskolát nem fejezte be; Párizsba, New Yorkba utazott, és standuprutinokkal lépett föl. Szívta magába az életet. Végül a Channel 5-höz került, amelynél egyszer beugrott helyettesíteni az ott épp akkor nagyon menő Jack Dohertyt. Akkora sikerrel, hogy egy picit nagyobb csatorna, a kereskedelmi Channel 4 saját talkshow-t ajánlott neki. Ekkor 1998-at írtunk, és a So Graham Norton, benne tényleg mindennel, ami Graham Norton, instant siker lett, így heti egy helyett heti öt alkalommal bízták meg. 2005-ben áthívták a közszolgálati BBC-hez, ahol 2007-ben végre a helyére került. Február 22-én a BBC kettes csatornáján elindult a The Graham Norton Show, amely hamarosan átkerült a főcsatornára, ahol azóta is két-három millió embert stabilan leültet a képernyő elé péntek esténként, rögtön a főműsoridő után. 

Nortonnál semmi különös nem történik. És éppen ettől a világ legjobb talkshow-ja. Egy csepp izzadság sincs a műsorában.

A szokásos talkshow-formátumokhoz képest az egyetlen igazi, ám esszenciális újítása az, hogy mindenki egyszerre jön, egy kanapéra ül a skót humorista és Tom Cruise, az angol Shakespeare-színész és Lady Gaga, a nehézsúlyú Anthony Joshua és Hillary Clinton (jó, ő egyedül ült végül, mert Graham nem akarta, hogy elvigye a fókuszt a többi vendégről). Majdnem mindenki iszik egy pohárral (Norton kettővel), de nem ezért oldódnak föl. Hanem a műsorvezető totális ellenállhatatlanságától. Graham Norton olyanra képes, amire az agyoncastingolt és szénné tréningezett amerikai late night hostok sosem lesznek: még a manírjai is szélsőségesen természetesek. Ahogy Helen Mirren mondta az említett díjátadón: 

Graham kanapéján ülni „olyan, mint fejest ugrani egy pohár pezsgőbe. Hiába érkezel kimerülten, a buborékok egyszerűen felhajtanak a felszínre.”

Nem vagyok egy Helen Mirren, de pontosan ugyanezt érzem én is, a saját kanapémon ülve, amikor, mondjuk, egy rettenet nap után a mosogatógép zümögésének aláfestése mellett bekapcsolom a műsorát. 

Nem volt egyszerű, de összeszedtem nektek azt az öt jelenetet, amit bármikor előveszek és újranézek. És hagyom, hogy hajtsanak fölfelé a buborékok, kifelé a mocsárból. 

1. „Életemben nem éreztem még magam ilyen jól beszélgetős műsorban” – Matt Damon, Bill Murray és Hugh Bonneville (+ Paloma Faith) minden idők legviccesebb talkshow-epizódjában

Én pedig életemben nem röhögtem még ennyit 45 perc alatt. Az excentrikus és menthetetlenül szabálytalan Bill Murray amúgy is kedvencem, de a mesteri összhang, ami kialakult közte és két kollégája, a szintén amerikai, kissé vonalszabású Matt Damon és a teáscsészefültől eltartott kisujjú, amúgy remek brit színész, Hugh Bonneville között, egyszerűen megismételhetetlen. Ők hárman egy közös filmjüket mentek promózni, amiről alig esik szó, viszont Murray vezényletével azonnal legurítanak néhány pohár pezsgőt, és onnantól kezdve nem marad egyben a stúdió.

Ahogy Damon elmeséli, hogy a felesége rácsúszott a Downton Abbey-re, mint a crack kokainra, ahogy arra Bill Murray arca rándul. Ahogy Bonneville egyszer csak feláll, és kimegy pisilni, mert a BBC-n nincs reklámszünet, mint az amerikai talkshow-kban, a két amerikainak meg tátva marad a szája, hogy ilyet is lehet, mire Graham fapofával: „We just keep going, this is the BBC, bladders of steel.” („Mi nyomjuk megállás nélkül, ez a BBC, itt acélból vannak a hólyagok.”) 
Ahogy Murray elmeséli, hogy az Elveszett jelentés tokiói forgatásán hogyan idézett egy random erotikus szótárból a szusiséfnek az éjszaka közepén.
Ahogy eljátsszák Damonnal azt a berlini párbeszédet, amikor Murray bejelentette, hogy akkor ő most dobja a stábvacsorát, és felszáll egy vonatra Prágába, de ne aggódjanak, reggel 9-re, mire a sajtótájékoztató elkezdődik, visszaér.
És ahogy dalolás után megérkezik ebbe a tesztoszteron-őskáoszba az önmagában is őrült Paloma Faith, és kezdetét veszi egy teljességgel zavarba ejtő, ma, a poszt-metoo-korszakban már elképzelhetetlen ide-oda ülős, dülöngélős jelenet… 

…nincs ilyen még egy, és nem is lesz soha. Nem csoda, hogy Matt Damonból a műsor vége felé kiszakad az alcímben idézett mondat. Én most egy hétperces részletet emelek be ide nektek, de ha lesz egyszer egyben háromnegyed órátok, akkor keressétek meg az egész epizódot a YouTube-on.

2. „Bízd csak Grahamre, hogy még inkább bűnudatom legyen!” – Carrie Fisher utolsó interjúja

Később kiderült, hogy ez a beszélgetés majdnem nem készült el. És akkor nem tudom, melyik lett volna a Carrie Fisher életének utolsó interjúja… de, ha már úgy alakult, hogy 2016 decemberében meg kellett halnia, akkor nagyon örülök, hogy a vége felé egyszer még egy légtérben tartózkodtak ők ketten, és ezt kamerák rögzítették.

Norton két éve egy reggeli műsorban mesélt arról, hogy Fisher megbetegedett, és le akarta mondani a felvételt – de végül a személyes jó viszonyukra való tekintettel mégis összeszedte magát, és elment a stúdióba. Meg persze a könyvpromóció érdekében. Merthogy a szereplés, a nagypályás showbiz szabályainak értelmében, csakis win-win alapon jöhet létre. Hiába vagyunk jóban, akkor jövök, ha van mit mondanom eladnom. Fishernek épp volt: az önéletrajzi könyve, A hercegnő naplója, amelyet tényleges, naplószerű feljegyzései alapján írt 1977-ben, a Star Wars forgatása alatt. És amelyből kiderül, hogy közte és Harrison Ford között viszony szövődött, ami a forgatás végével kihunyt. És soha többé senki nem beszélt róla. Még az újságírók sem, akikkel nyilván aláírattak mindenféle NDA-ket (Non-disclosure Agreement, azaz titoktartási nyilatkozat – a szerk.). Kivéve Graham Nortont, aki úgy volt vele, hogy az imént említett nyilatkozatát idézzem: „Nem vagyok sem újságíró, sem rendőr”, vagyis rákérdezett Fishernél a dologra, aki meglepetésében bele is ment kicsit a témába. Viccesen előadva például, hogy a legendásan morózus Ford hogyan reagált, amikor gyakran összefonódó szakmai életük során három, azaz három alkalommal átvitt értelemben célzott a történtekre. 

Emberi volt az egész, de legfőképpen az, ahogy a színésznő ott, a kanapén szembesül vele, hogy mit is jelent, hogy ő ezt a történetet most megírta és a nyilvánosság kezébe adta. Aztán néhány nappal később a Londonból Los Angelesbe tartó repülőgépen kicsekkolt a világból a szíve… Máig nem hiszem el. Íme, az interjú vonatkozó részlete:

3. „Bejött Sir Lawrence Olivier, és én éreztem, ahogy összekrémezem a bugyimat” – Miriam Margolyes gátlástalansága, minden egyes alkalommal, amikor meghívják a műsorba

Graham Norton messze legzavarbaejtőbb (és ezért persze rendszeresen visszatérő) vendége Miriam Margolyes ausztrál–brit színművész, komika. Akinek, mint Norton mesélte, minden sztoriját a BBC legmagasabb szintű tartalmi vezetésével kell jóváhagyatni. Mondjuk, nem csoda.

Az itt következő epizódban például tökéletesen rezzenéstelen arccal meséli el, hogy fiatal színésznő korában, amikor az volt a hobbija, hogy a nagy öregek aláírásait gyűjtötte, egyik nap megjelent Sir Lawrence Olivier a színházban, ő pedig a látványtól… hát, hogy mondjam, jó, inkább idézem: „összekrémezte a bugyiját”. A legmulatságosabb azonban nem is ez, hanem az, ahogy a piros szófán Margolyes jobbján helyet foglaló Matthew Perry erre teljesen összeomlik, és kijelenti, hogy „őszintén nem gondolom, hogy életemben éreztem ennél kényelmetlenebbül magamat. Azt hiszem, ez életem legrosszabb pillanata.”

És, ha már Miriam Margolyes, muszáj vagyok még egyet megosztani veletek, amit egyszerűen nem hittem el. Tévénézőként a szekunder szégyen és a röhögés minden árnyalatát felvonultattam, miközben azt az epizódot néztem, amelyben a színésznő a Black Eyed Peas egyik alaptagja, Will. I. Am társaságában ült a kanapén. Az, ahogy közli vele, hogy „lenyűgöző vagy, olyan ritkán találkozom fekete emberrel”. Aztán kioktatja az amerikait arról, hogy az angol nyelvben miként kellene használni a like szócskát (nem úgy, ahogy Will teszi), majd elmeséli, amikor a tévészékházban egyszer az épp ott dolgozó festők kifigurázták, ahogy a folyosón szaladt és lobogtak a nagy mellei… ő pedig visszament, és az egyiküknek nemes egyszerűséggel a kezébe rakta a cicijeit. És végül, csak hogy egyikünk se aludjon nyugodtan aznap éjjel, megosztja velünk az élményt, amikor Edinburghban egyszer elkapott egy fán maszturbáló skót katonát, akit végül lehívott maga mellé, és segített neki befejezni a dolgát. Igen, tényleg. És tényleg elmeséli. Elképesztő nő, gyomor kell hozzá, de meghálálja.

4. „A hátsó ajtón vittek be minket” – Dame Judy Dench, aki életében még sosem bulizott a londoni éjszakában (De)

A pillanat, amikor véglegesen és visszavonhatatlanul szerelmes lettem Judy Denchbe. Persze, már előtte is leborultam művészi nagysága és emberi vonzereje előtt, de ez a jelenet, hát ez maga volt a gendersemleges érzelmi mágnesbomba, ami a szívem közepébe robbant.

Szóval, mondja neki Graham, Dame Judy, jársz még bulizni? Mire az idős (akkor már 80 fölötti) színésznő teljesen komoly arccal rávágja, hogy hát ő bizony még életében soha be nem tette a lábát zenés-táncos szórakozóhelyre, azaz clubba. Hitetlenkedik a közönség, hitetlenkedik Sir Elton John is Dench mellett… Norton viszont nem hitetlenkedik, hanem azt teszi, amihez a legjobban ért: szerény, visszafogott hobbittá változik, és a súgókártyái mögül kacérkodva ránéz Judyra: tééényleg?! Hazudsz, mint a vízfolyás! A színésznőnek pedig abban a pillanatban villan be az emlék: basszuskulcs, tényleg! Összefutottunk a Heavenben (a világ tán leghíresebb melegbárja)! Majd pár másodperc hatásszünet, és édesen, naivan, cukin hozzáteszi: „A hátsó ajtón jutottunk be.” No kidding, Dame Judy! Egyszerűen i-mád-om ezt a jelenetet: 

5. „Olyan volt, mint egy fekális Jackson Pollock” – Greg Davies tanár úr hisz az integrált oktatásban 

És akkor a végére jöjjön egy kaki-pisi történet, csak mert igenis azok a legviccesebbek, és a kaki-pisi összeköt mindannyiunkat. Engem például Ryan Goslinggal, aki e jelenet főszereplőjének jobbján pontosan ugyanolyan facepalmosan vihogta végig a történetet, mint én itthon a saját kanapémon.

Történt, hogy a népszerű brit humorista, Greg Davies, aki a tanári katedrát cserélte színpadra, egyszer egy slough-i iskolában integrált osztályban tanított. Az intézményben, dicséretes módon, együtt tanultak ép és hallási vagy más érzékszervi nehézségekkel küszködő gyerekek. Hétfőt írtunk, és Davies az előző hétvégét az anyukájánál töltötte. Régi barátokkal járták végig a régi kocsmákat, és a régi hagyományokhoz híven hajnalban hazafelé seggrészegen betoltak egy jó curryt.

Emberünk másfél óra múlva a szülői házból ment dolgozni, nyalogatva sebeit, félálomban magára dobálva random ruhadarabokat. Az iskolába érve aztán érezte, hogy nincs minden rendben a gyomrával. Az első óra felénél kiment a mosdóba... ahol először is, meglepődve észlelte, hogy az anyja bugyiját vette föl. A jelenség ok-okozati összefüggéseinek elemzésére sok ideje nem volt, mert a vasárnap hajnali curry kíméletlenül és visszatarthatatlanul köszöntötte a slough-i iskola tanári mosdójának fajanszát („mint egy fekális Jackson Pollock”). A földindulás végeztével a tanár úr rendbe szedte magát, visszavette az anyai alsóneműt, kezet mosott, és visszament a tanterembe.

Ott a legnagyobb rendben folyt az önálló munka. Kivéve az egyik gyengén halló diákot, akinek a hallókészüléke össze volt kapcsolva… igen, úgy van, a tanár ingére csíptetett rádiós mikrofonnal. Én ehhez már nem is fűznék semmit, inkább az alábbi műsorrészlettel elköszönök, és mindannyiunknak még legalább két évtizednyi Graham Nortont kívánok. 


D. Tóth Kriszta

Kiemelt fotó: Lia Toby/Getty Images