Bridget Jones ma feljelenthetné a főnökét zaklatásért – Meghatározó filmek, amiket ma már egészen másképp látunk
Most éppen Marilyn Manson zaklatási ügyei borzolják a kedélyeket, és az elmúlt évek tapasztalatai alapján még mindig nagyon sok rejtett zaklatási és megszégyenítési ügyről fogunk hallani. Az biztos, hogy a #metoo-mozgalom által hozott változások hatással vannak a jelenlegi munkahelyi kultúrára – ami pár éve még „okénak” számított, most már nem az. A filmek és sorozatok is alkalmazkodtak ehhez (főleg, mivel a filmipart tarolta le leginkább a jelenség), bár a változás nem egyik pillanatról a másikra történt, hanem szép fokozatosan. Ha viszont a karanténban úrrá lesz rajtunk a filmes, sorozatos nosztalgia, egészen meglepő dolgokra bukkanhatunk a streamingoldalaknak köszönhetően. Például arra, hogy tinikorunk meghatározó filmélményei tele vannak ma már számunkra is elfogadhatatlan testszégyenítéssel és munkahelyi zaklatással. Tóth Flóra újranézte a Bridget Jones naplóját meg még pár filmet… és eléggé megdöbbent.
–
Romkomok régen és ma
Előre szólok, hogy egyáltalán nem tervezem végigelemezni a filmtörténet legfontosabb, #metoo-szempontból érintett alkotásait, még az elmúlt húsz év távlatából sem, mert sem szaktudásom, sem kedvem nincs hozzá. De nagyon szeretnék együtt gondolkodni veletek arról, mennyire meghatározza az adott kort az, hogy milyen filmélményeket gyűjtünk, és azok hogyan hatnak ránk. Tizenhat éves voltam, amikor az első Bridget Jones-filmet bemutatták, ráadásul előtte olvastam a könyvet is, és az emlékeimben úgy él a történet, mint a világ egyik legromantikusabb, modern szerelmi sztorija, kiegészítve azzal, hogy én biztos nem az „uncsi” Darcyt választottam volna, hanem a „menő” Danielt.
Aki azonban a tizenhat éves énem szerint még menő kiadóvezető volt, az közel húsz évvel később sokkal inkább egy zaklató, testszégyenítő bunkónak tűnik, akitől sikítva menekülnék – ha egyáltalán szóba álltam volna vele.
És ezt nem azért mondom, mert különösebben kicsipkézett lelkű lennék, vagy elítélném a munkahelyi románcokat (a férjem valaha a főnököm volt), hanem azért, amilyen módon a Hugh Grant által alakított Daniel Cleaver finoman alázza az amúgy jó humorú, átlagosan tájékozott, értelmes főszereplőnőt. Közben még mai szemmel is tök jól tudok kapcsolódni a felvetések egy részéhez, hiszen a húszas éveim elején én is aggódtam, hogy elég okos dolgokat mondok-e az idősebb kollégáim jelenlétében, és kivel fogok majd beszélgetni egy munkahelyi eseményen. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy az abuzív, a hatalmával visszaélő, szexista főnök végül jól megjárja, mert Bridget a kedves, támogató férfit választja. Vagyis inkább „választja”. Ám a filmben nincs kimondva, hogy amit a főnöke csinál, az nincs rendben – úgyhogy szerintem ez sovány vigasz.
Mi a helyzet a valóságban?
Felmerül a kérdés, hogy miközben az elmúlt években fokozatosan alakult át a filmipar romantikáról alkotott fogalma, és ma már sokkal „píszíbb”, sokkal korrektebb szerelmes filmek és sorozatok (is) készülnek, vajon a valóság is felzárkózott-e ehhez?
Vagy még most is tele van a világ a munkahelyi csetprogramban szexista megjegyzéseket küldözgető, a csipketangán kívül minden más fehérneműt kiröhögő Daniel Cleaverekkel? Tartok tőle, hogy igen.
Átváltoztatás testszégyenítéssel és „kövérezés” a filmvásznon vs. intimitás-koordinátor és női rendezővel forgatott szexjelenetek
A kilencvenesévek végén és a korai kétezres években elég sok, ma már kifejezetten kellemetlen dolog esett meg a filmvásznon bodyshaming (vagyis testszégyenítés) tekintetében. Kezdjük a „rút kiskacsás” sztorikkal: A csaj nem jár egyedül, Neveletlen hercegnő, Bajos csajok, Micsoda nő!, vagy akár Az ördög Pradát visel, bár ott tény, hogy nem szépségről, hanem drága ruhákról van szó, és akár egyfajta paródiaként is értelmezhető. Közben ez az a film, ahol a magazinnál Andyre rendszeresen hivatkoznak úgy, hogy a neve helyett a (megítélésük szerint nagy) méretét említik. Egyébként ilyen burkoltan „kövérező” alapmű még az Igazából szerelem is, ahol a teljesen átlagos testalkatú asszisztens lányt (tudjátok, aki a miniszterelnököt játszó Hugh Granttel jön össze) vaskosnak bélyegzik (és ő is saját magát).
És ha már témánál vagyunk, voltak kifejezetten „kövérezős” filmek: A nagyon nagy ő, a Bölcsek kövére (nagyjából az egyetlen, ahol az átváltozás, átváltoztatás alanya férfi) és a Jóbarátok „kövér Monicás” epizódjai mind tele vannak gáz sztereotípiákkal.
Persze ezeknek a filmeknek már elkészültek a modern, tudatosabban és érzékenyebben megírt változatai meg a kvázi paródiái, de elég sokan vagyunk, akik ezeken nőttek fel. Én például
a felsorolt filmeket mind tizenévesen, tehát kellően bizonytalan és fogékony koromban láttam, és egyáltalán nem néztem kritikus szemmel őket.
Nyilván találkoztam olyan filmekkel is, amik szuper és felemelő példákat állítottak elém – szó sincs róla, hogy olyasmi nem volt akkoriban. Csak éppen bosszantó, hogy amúgy is tele van a filmipar alulreprezentált, kellékként és szexuális tárgyként bemutatott női karakterekkel – miközben még a kifejezetten nőknek szóló, úgymond romantikus filmekben is olyan viselkedésmintákat látunk normálisként ábrázolva, amik már akkor is minimum neccesek voltak.
Az eddig felsorolt, szerintem aggályos filmek ugyanis mind jelenidőben játszódó, nem tudományos-fantasztikus, nem kosztümös alkotások, tehát azt a kort mutatták be, amiben készültek.
A változás elindult – a filmiparban mindenképp
Néhány napja Keira Knightley azt nyilatkozta, hogy ezentúl csak női rendezővel hajlandó szexjelenetet forgatni, mert az eddigi tapasztalatai alapján a férfi rendezők olyan beállításokban rögzítik ezeket a snitteket, amik a férfi felhasználóknak kedveznek, és a nőket (vagyis őt) hajlamosak szexuális tárgyként bemutatni.
Ezt elkerülendő,
a nemrég bemutatott, szerintem kifejezetten ízléses szexjeleneteket felvonultató „Bridgerton” című Netflix-sorozat szexuális tartalmú snittjei (amikből van pár) intimitás-koordinátor segítségével készültek.
Ha esetleg nem hallottatok még erről a foglalkozásról (korábban amúgy én sem), ez a szakember azért van jelen, hogy az intim jelenetek látványosak legyenek, de se a végeredmény, se a forgatás ne lehessen megalázó senkire nézve. Én örömmel üdvözlöm, hogy e felé haladunk a filmes világban, remélem, sokan követik a sorozat példáját.
Akkor van esély rá, hogy lassan a valóságba is átszivárogjon a szemlélet, és az én lányaim tinikorában már remélhetőleg nem sok olyan film vagy sorozat lesz, amiben a szexizmus alap, és a testszégyenítés egy jó kis szaftos poén forrása. (Még csak öt és hétévesek, szóval ez nem is olyan optimista elvárás a részemről.)
Tóth Flóra
Kiemelt kép: Bridget Jones naplója című film
