–

Azt hiszem, ha lenne gyászhirdetése, akkor a „türelemmel viselt, hosszú betegség után” fordulatot kéne használni benne, de ez az ő boxerhabitusát ismerve, kissé ellentmondásos volna. Ugyan már jó ideje betegeskedett, ennek ellenére nem volt levert vagy éppen türelmes, maximum többet aludt, amikor időnként rosszabb állapotba került.

Az ébren töltött idejét viszont ezres fordulatszámon, örömmel élte mindig.

A halála előtt két nappal még hármasban táncoltunk borzalmas számokra: ő, a gyerek meg én… Régi jó szokásunk volt ez, a főgazdája, a mindene, a férjem pedig csak röhögött rajtunk, mint mindig.

Az volt az utolsó tánc, de nem tudtuk.

Két napra rá, karácsony utolsó éjszakáján elindult felém szólni, hogy baj van. Úgy riadtam fel az alvásból, mint amikor a gyerek kicsi volt, és ösztönösen tudtam, hogy éhes, vagy valami baja van. Két lépést tett, és már mellette voltam: pont időben, hogy elkapjam, amikor összeesett a karomban. Bár a világ legjobb állatorvosa egy ideje már készített minket lelkileg erre, mégis órákat feküdtünk még vele mindannyian a fekhelye körül és reménykedtünk, hogy ez megint csak az átmeneti kicsekkolása. Sajnos nem az volt. Agyvérzést kapott, menthetetlen állapotba került. Már nem ismert meg minket, máshol volt, nem tudott lábra állni. Csak feküdt az ölelésünkben, és a simogatástól nyugodtan aludt.

Lélegzett még, de felállni már nem sikerült neki, mégis elindult jó messzire.

Hagyhattuk volna még talán napokig, talán hetekig vegetálni az elveszett habitusával és méltóságával, de az én Yodám egyetlen pillantásából láttam, hogy ő ezt így már nem akarná, inkább menne… Életem egyik legnehezebb döntése volt, amikor hajnalban felhívtam egy állatorvost, hogy segítsünk neki méltósággal elmenni. Simogattuk, puszilgattuk, és elmondtuk neki milliomodszor is, hogy mennyire végtelenül szeretjük, amíg egyszer csak finoman, hosszan kifújta a levegőt.

Az volt az utolsó, ezt tudtuk.

Aznap délután, amikor valamennyire összeszedtük magunkat, elmentünk a kedvenc erdei útvonalára ezredjére, de először nélküle. Száz métert sem mentünk, amikor elkezdett ebben az évben először hullani a hó. Elég volt csak egymásra néznünk, és szavak nélkül is éreztük, hogy az univerzumba tartó útján tuti, elkezdett valami rumlit csinálni a felhőkben, hogy küldjön nekünk egy kis havat, amiben annyira szeretett rohangálni.

Jöttek szembe ismerős kutyák a gazdáikkal… meg barátok az új kutyájukkal, és mindenki azt kérdezte, hogy „De hol van Mázli?”. 

A válasz egyértelmű volt.

Mindenhol ott van: az erdő összes fájában, bokrában, az emelkedő kavicsos útjában, a hóban, a napsütésben, az esőben, a szélben, a város, a lakás minden pontján, az összes vele végigjárt helyen, és azokon is, ahova ezentúl magunkkal visszük.

Benne van már minden mozdulatunkban, tapasztalatunkban, érzésünkben.

Benne van abban, hogy tudjuk, aki képtelen megjátszás nélkül, őszintén szeretni, azt el kell engedni. Aki megjátssza az érzelmeket, akinek mögöttes szándékai vannak, az nem a mi emberünk, azaz nem a mi kutyánk.

Megtanultuk, és mindig is tanulni fogjuk miatta, hogy örülni csak tiszta szívvel, teljes odaadással érdemes, hogy annak rejtegetése csupán időpocsékolás.

Megtanultuk, hogy nem csak az szép, ami elsőre annak látszik.

Megmutatta, hogy előítélet nélkül kell ismerkedni a világgal, és tanulni a tévedésekből. Tanulni abból is, ha esetleg szélsebesen nem az ajtón megyünk ki, hanem felkenődünk a tisztára mosott ablakon. Hogy ilyenkor hangosan meg kell rázni magunkat, és megkeresni a jobb utat.

Megtanította, hogy valakit nemcsak a hibáival együtt lehet szeretni, hanem minden egyes hibáját külön-külön is, és akkor az már nem is hiba többé.

Tanuljuk a megbocsájtás bölcsességét, az élet végtelen szeretetét – még akkor is, ha bajunk van, betegek vagyunk. Azt, hogy hogyan kell akár a bajokból táplálkozva is újra felállni, és az utolsó pillanatig tovább örülni.

Tanuljuk, hogy amikor mindez már nem megy, akkor azzal a tudattal, hogy teljes életet éltünk, nyugodtan mehessünk el úgy, hogy akiket itthagyunk, azokat teljesebb és boldogabb emberekké tettünk.

Hát, édes, egytelen Mázlikám! Jelentem, hogy neked mindez sikerült! Ugyan még hallom éjszakánként, ahogy mászkálsz, horkolsz meg rotyogsz az ágyunk mellett, meg ahogy a Niagara vízesésre hajazó hangokkal iszol, ahogy elém jössz, amikor hazaérek, és még annyi mindent, ami tizenegy év alatt belém ivódott a jelenléteddel együtt. Megyek sétálni nélküled is mindennap, ha már így rászoktattál, a főnököd is mindennap jár a parkba, jobb híján edzeni, és igen, ne aggódj, reggelenként mindig bemegy a pékségbe kifliért a lányokhoz meg a kisboltba az eladó hölgyhöz. Igen, igen, minden haverodat üdvözöljük az utcán, és este hét óra előtt öt perccel még mindig felugrunk, hogy enned kell…

Szóval minden a legnagyobb rendben van, de annyit elárulhatnál azért: „Hogy vagy, édes gyönyörűségem?”.

Marossy Kriszta

Olvassátok el Marossy Kriszta korábbi írásait a csodálatos Mázli kutyáról ITT és ITT