Akinek az agya helyén is szíve van – Rólad „ugatok”, kutya!

–

A válasz egyértelmű: igen! Aki kételkedik a mondásban, miszerint, ha valakit igazán szeretünk, akkor a hibáit is szeretjük, akkor érdemes összekötni az életét egy boxerrel! Tudom-tudom, minden kutya egyedi és tökéletes… hát, a boxer teljesen tökéletlen – és ettől lesz kerek egész.

A családban nyolc éve vitatkozunk azon, hogy tulajdonképpen okos-e a mi Mázli kutyánk? A válaszok elég megosztók, de igazából nehéz megvédeni a szellemi képességeit egy olyan kutyának, akivel majd' minden nap történik valami egészen banális katasztrófa. Az már természetesnek számít, hogy nem mindig találja el az ajtónyílást és nekimegy a félfának, hogy minden alkalommal beveri a fejét az asztal aljába, hogy elesik, amikor megrázza magát, hogy álló helyzetből elcsúszik, hogy olyan helyekre kúszik be, ahonnan aztán nem tud kijönni, hogy elalszik a kanapén, és álmában lezuhan. Az viszont kevés kutyáról mondható el, hogy egy agárral kel versenyre egy sűrű erdőben, és a másik cikázását értelmetlennek találva, kábé 30 km/h-val nekirongyol a fáknak, vagy éppen egy zárt üvegajtón át akar a kertbe rohanni…

Egész kicsi korától kezdve fő programpont volt a szocializáció, a kutyaiskolák, tanítók felkeresése és teljes kikészítése, mert ugyan imádott tanulni, jól ment neki, amíg valami egészen ösztönös dolog nem írta felül a tanultakat. Steril környezetben a mai napig képes mindenféle extra mutatványra, de külterületen sajnos elsodorják az események: elvileg hallja, hogy odahívom magamhoz, de persze ügyet sem vet rá,

elvileg szépen sétál lábnál, mégis minden egyes sétáltatás Frakk és Károly bácsi stílusában történik.

Elvileg szuper jól szocializált, mégis kényszeresen le akar nyomni minden nála kisebb, vagy vele szemben ellenérzést mutató kutyát. A balhékból soha nem került ki másik kutya semmilyen sérüléssel, csak Mázli, mert neki egyetlen célja van, hogy maga alá gyűrje a másikat, aki teljesen érthetően bevet mindent, hogy megvédje magát, így hát véresre harapja, karmolja izomgép támadóját. Egészen egzotikus módon viszont vonzódik az óriási és/vagy „sittes” kutyákhoz: leginkább olyanokkal van jóban, akik elől mindenki átmegy az úttest másik oldalára. Azt szokták mondani, hogy a boxer álmában is izmosodik, ez igaz is, így elnyerte a „lágyszívű kidobó”-címet (még ezer más neve között persze), mert a már említett ösztönőrülete mellett, csakis a szíve irányítja.

Boxerszív dobog

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindezek ellenére Mázli érzelmi intelligenciája akkora, hogy hazánk lakosságának jelentős része órákat vehetne tőle (alapvetően persze a kutyáktól általában).

A legtöbb boxer szívelégtelenséggel küszködik, de e kiemelt példány megfigyelése során rájöttem, hogy valószínűleg nem a szívük rossz, hanem százszor annyira terhelik meg, mint a többi földi halandó, ezért hamarabb kopik el szegényeknek. Ha kapnak egy egységnyi szeretetet, akkor nekik a százszorosával kell válaszolniuk, különben nem érzik, hogy meghálálták a jót, ami velük történt. Mázli legalábbis ilyen: extra szuszogóval és turbószívvel rendeltük, és azt kaptuk, amiért fizettünk... Sőt! Ő annak is örül, amiről el sem tudtuk képzelni: boldogan szalad az állatorvoshoz (pedig sok rossz élmény köthetné oda, ahol baklövései miatt már egy közepes lakás árát otthagytuk mindenféle műtétre, gyógyszerre, kötözésre, oltásra), ha ömlik a vér valamijéből, és kötözöm, alig bírok vele, annyira csóválja a farkát, és akkor is folyamatos volt a farokcsóva, amikor lenyelt egy öklömnyi csontot, már levegőt sem nagyon kapott, én meg a nyelőcsövében a kezemmel próbáltam menteni a helyzetet... akkor is, az életéért küzdve is boldog volt – amikor éppen levegőhöz jutott...

Soha, de soha nem nyugszik meg, mindenben túlteljesít, ám végtelen nyugalom szállja meg, ha valamelyikünk mellett megpihenhet.

A relaxáció egy másik speciális módja nála a vendégség. Amikor már mindenkit külön, sokáig és hevesen üdvözölt (azaz szétnyálazta, beterítette többször Lajossal, a szörnyen szőrös alvópokrócával), akkor a társaság közepén mély, boldog álomba merül.

Ez az izomhalmaz perpetuum mobile rajongva szereti a gyerekeket, és valamilyen pluszérzékkel be tudja lőni, hogy mekkorával hogyan kell viselkednie: az unokahúgom egyéves volt, amikor fejébe vette, hogy testközelből szemléli meg a kutya vacsoráját, és a kajaimádó Mázli szájából módszeresen szedegette ki az ételt – amit szintén heves farokcsóválás követett.

Ugyanez a kislány hároméves korában megágyazott a nappali padlóján, lefektette a közös ágyba a kutyát, betakarta, és ez elég volt, hogy az örökmozgó Mázli fél órán keresztül mozdulatlanul feküdjön mellette, és hallgassa a neki szánt mesét. Nem ritka jelenet, hogy nyáron egy-egy kisgyerek fekszik rajta a kávézók teraszán, de az sem, hogy vigasztal zokogó, hisztiző gyerekeket. Kevés kivétellel előbb-utóbb mindenkit megnyer magának, csak az állatokkal jön ki nehezen...

Minden emberi rezdülést érez. Amikor zokogtam, kétségbeesetten nyüszített, míg végül nekem kellett összeszedni magam, és vigasztalnom, nehogy túlzottan kikészüljön szegényke.

Amikor kutyául vagyok...

Ha bárki megkérdezné, kitől tanultam mostanában a legtöbbet, és ki a példaképem, a válaszom egyértelműen Mázli lenne. Megtanított arra, hogy a dolgokat végig kell csinálni, nincs kifogás, rossz idő, betegség, rosszkedv, menni kell és végezni a dolgunkat (ki így, ki úgy, ugyebár) és csodálattal figyelem, amikor bármi rossz történik vele, megrázza magát, és csak az őszinte boldogság sugárzik belőle. Most mennem kell, mert vár a jógamatracom mellett... végül mégiscsak ő a gurum.

Marossy Kriszta

És egy kis bónusz a végére, nézzétek meg, mi történik, ha Mázli lábát letörli a gazdája. 

  A képek a szerző tulajdonában vannak