„Nem tartok ott, hogy környezettudatos legyek” – A világ az alacsonyabb jövedelműek szemszögéből

–

Anyám másfél évre, vagy talán csak alig több mint egy évre számomra láthatatlanná vált. Másfél éves voltam, amikor a szüleim elváltak: apám egy fillér nélkül hagyta ott anyámat, aki nem tudta már egyedül fizetni az albérletet, ezért egy szolgálati lakásba költöztünk, egy a szülővárosom melletti faluba. Anyám itt nehezen vette az akadályokat, rendszeresen sírt, mert nem volt pénze, mert „gyüttmöntnek” titulálták, mert nem akadt udvarlója, mert hónap végén mindig kölcsön kellett kérnie, mert nem volt mit ennünk heteken át. Emlékszem, ahogy mentünk egyik barátnőjétől a másikig, rokonokhoz kölcsönkérni, és ha pénzt nem is kaptunk, legalább megkínáltak bennünket egy kis vacsorával. Róza néni, anyám egyik nagynénje, mivel tudta, hogy nem szeretem a disznósajtot (nem bírom megenni, mert egyszer szőrt találtam benne), mindig disznósajtot tett le elém. De nekem elég volt egy pohár tej is meg egy karéj kenyér, mert egyébként nem volt otthon semmi vacsora. Már sós kenyér sem. Már tej sem.

Emlékszem a csalódott arcokra, amikor anyám kimondta végre, miért jött. Emlékszem, hogy hirtelen kicsit mintha hidegebb lett volna a levegő. Emlékszem a kölcsönkéréssel megtámadott reakciójára, emlékszem, hogy én is mennyire feszengtem, míg ki nem mondta a vendéglátónk, hogy jó, de csak egy százast – vagy azt, hogy bocs, de most nekem sincsen. És felhozott valamit a mentéségére, mondott valamit, hogy miért nem tud adni. Pedig nem kellett volna mondania. Emlékszem, anyám hányszor volt komor hazafelé, nem szólt hozzám. És emlékszem, hányszor volt feldobott, mert még többet is kapott, mint szeretett volna. Ilyenkor csacsogott, mesélt nekem, feldobtam egy témát, mondtam egy szót, és kerekített belőle egy mesét. 

Aztán másfél évre számomra szinte láthatatlanná vált: mindent megtett azért, hogy kihúzzon bennünket a nyomorból.

Este más gyerekére vigyázott, nyáron a téeszben vállalt munkát, paprikát szedett, vagy a közeli olajfúrótornyoknál dolgozott, és rám vagy a léhűtő testvére vigyázott, aki gyakran a sarki kocsmába, a Topogóba vitt, vagy egyedül voltam. Az osztálytársaimmal jártunk a folyó partjára, horgásztunk, papsajtot ettünk, szánkóztunk, hajót fabrikáltunk, fociztunk, gyufamérget tömtünk a feleslegessé vált kulcsokba és falhoz vágtuk azokat, hogy felrobbanjanak. 

Szerettem a Karcsiékhoz járni, mert náluk télen is volt fűtés, náluk volt melegvíz, volt fürdő, lehetett benn is játszani, leülni a szőnyegre, autós kártyázni, hallgatni a felnőttek csevegését, nézni a tévét.

Nálunk nem volt benn víz, téli reggeleken anyámnak fel kellett törnie a jeget a mosdótálban, hogy meg tudjam mosni az arcomat. Ha Karcsiéknál aludtam, beülhettem én is a kádba.

Anyám azt mondta, ha majd elég pénzt keres, akkor beköltözünk a városba, és nekünk is lesz kádunk. Én ezt el sem tudtam képzelni. Télen az olajkályha mellé húztuk az ágyat. Behoztuk a szobába a bilit, ne kelljen kimenni. 

Karcsiékhoz járt – velem együtt – NZ, akinek a nagyanyja híres gyékényfonó volt, amíg szélütést nem kapott. NZ anyja nemcsak a három fiáról kellett, hogy gondoskodjon, de a nagymamáról is. NZ apját az áram ütötte agyon, villanyszerelő volt. NZ volt hozzám hasonlóan szegény. Talán még nálunk is szegényebbek voltak. Éheztek, és várták, hogy a nagymama meghaljon. Még él, mondta keserűen NZ, és mentünk focizni.   

Együtt jártam NZ-vel általános iskolába, de én a felső tagozatot már a városban végeztem el. Negyven éven át alig találkoztunk. Ha összefutottunk néha, megálltunk egy-két szóra, így tudtam, hogy szobafestő, majd építési vállalkozó lett, és jól megy neki, a körút házainak egy részét az ő stábja festette ki. 

A plázában akkora csomagokkal jött, hogy alig láttam meg mögöttük. Két nejlonszatyor mindkét kezében. Nem is akartam tulajdonképpen, hogy megálljon, de intett, hogy várjak, beszéljünk néhány szót. Kiderült, hogy egy közös ismerősünkről akar információkat szerezni, egy lányról. Már rendesen végigtapogattuk egymás múltját, már kifogyott a szufla a beszélgetésünkből, de ő még csevegett. Én mentem volna. Talán mert már nagyon mentem volna, kicsit ingerült voltam, és megkérdeztem, hogy miért a sok nejlonszatyor, miért a sok zacskó, miért a sok műanyagszemét. „Oh” – rebbent meg a szeme – „te ilyen méregzöld aktivista vagy?” – kérdezte. Mondtam, hogy annak nem akarok látszani, csak igyekszem azért úgy élni, hogy ne ártsak a környezetemnek. „Oh” – kerekedett el a szeme. – „Én még nem tartok ott, hogy megengedhessem magamnak, hogy környezetvédő legyek” – mondta. 

Bólintottam. Pontosan értettem, mit akar ezzel mondani. 

Sokszor eszembe jutott még ez a mondat. Nem tartok ott, hogy környezettudatos legyek.

Ő is olyan környezetben nőtt fel, mint én, NZ is nagyon mélyről jött, a kétdollárosok közül. 

Hans Rosling a remek Tények című könyv szerzője – egyike az optimista közgazdászoknak, szociológusnak, akik figyelmeztetnek arra, hogy ne higgyünk azoknak, akik szerint a mostani világunk rossz – az embereket jövedelmi viszonyaik alapján négy csoportba sorolja. Rosling szerint a világunkat, körülményeinket sokkal rosszabbnak ítéljük meg, mint amilyen valójában, és számos példával illusztrálja, hogy egy majom pontosabban fel tudná becsülni, mennyire élünk jó világban, mint egy ember, akit a média, és a hírekből folyton szivárgó rossz hírek lenyomnak, depresszívebbé tesznek. 

Steven Pinkler neurobiológus szerint is a benyomásaink tévesek. Valójában sokkal többen járnak egyetemre, mint bármikor, sokkal több ember számára elérhető a kultúra, sokkal többek tudnak egészségesen élni, és kevesebb háború és bűncselekmény van, mint az emberiség történetében bármikor. Rosling megkérdezett svéd fiatalokat, hogy szerintük a világ népességének hány százaléka végzi el a nyolc általánost. A tippelők húszat mondtak. Pedig valójában még a lányok hatvan százalékának is van már legalább általános iskolai végzettsége. Egy-két hely kivételével, mint Szomália vagy Afganisztán, ahol az iskola nem elérhető. 

Rosling négy csoportja olyan, mint egy videójáték négy szintje: az emberek egyre magasabbra törekszenek, egyre magasabb csoportokba. Csak azért nem teljesen állja meg a helyét a videójáték-hasonlat, mert a valóságban az első csoportban élni a legnehezebb.

A napi egy dollárt keresőknek az is nehéz, hogy magukat nap mint nap ellássák. Nem tudnak másra gondolni, csak arra, hogy meglegyen a tál rizs, az elegendő élelmiszer. 

Emlékszem, amikor éheztünk, akkor semmi más nem járt a fejünkben, csak az, hogy mi lesz holnap. Anyám azért is ment el nyáron mindig idénymunkára, mert akkor iskolai étkeztetés sem volt. Lehet azt mondani, hogy a globalizáció rossz, a környezetkárosítás hatásai visszafordíthatatlanok, és nem is tagadom, hogy ez így van, de az is kétségtelen – Jü Huát olvasva –, hogy a Kulturális Forradalom Kínájában a népesség jelentős része egydolláros szinten volt. Egy egyetemi vendégprofesszor szerint a pekingi diákok megették a fák leveleit. Jü Hua Élni című könyvéből kiderül, hogy az éhínség, vagyis egydollárosnak lenni mit jelent. Kína elérte, hogy már a népesség jelentős része – no, nem a rabszolgák, az ujgur kényszermunkatáborban lakók – elérjék a kétdolláros szintet. Az egydolláros szinten fel sem merül, hogy a gyerek iskolába járhat, az egydolláros szinten órákig kell menni akár, hogy találjunk egy gödröt, ahonnan vizet merhetünk. A második szinten élők már vehetnek olyan ételeket, amelyeket nem maguk termeltek meg. Szandált a gyereknek, hogy ne mindig mezítláb járjon. 

Emlékszem, NZ volt az, akinek leszakadt a cipője talpa, és mezítláb járt a suliba. Mivel olyan iskolába jártunk, ahol kinn volt a vécé az udvaron, nem volt bevezetve a folyóvíz az épületbe, természetesen nem szólta meg senki. Ott nem volt feltűnő a szegénység, de azt észrevettük, hogy NZ van a legmélyebben. 

De már náluk is volt áram. A nagyszüleimnél, amikor gyerek voltam, még nem volt. Emlékszem a petróleum szagára, arra, hogy spórolni kellett a fénnyel. A második csoportban élőknél már van villany, a gyerek villanyfénynél körmölheti a leckét. Erről a szintről viszont egyetlen betegség – mint NZ-ék esetében – visszavetheti a családot az első szintre. 

A harmadik szintre kerülők már napi 16 dollárt keresnek. Megbízható az áramellátás, lehet venni hűtőt is akár. Össze lehet gyűjteni egy kismotorra valót, lehet gondolni arra, hogy a gyerek felsőbb iskolákba járjon. 

Anyám a nyári munkával azalatt a másfél év alatt, amíg láthatatlan volt, elérte ezt a szintet. Tizenhárom éves voltam, amikor beköltöztünk a városba. Egy lakásba, ahol mindig volt fűtés, ahol volt fürdő. Nem kellett a kútra járni vízért, nem kellett esővizet gyűjteni a mosáshoz. 

Én most a negyedik csoportban élek. Aki ebbe a csoportba születik – ahol napi 32 dollárt keres legalább a család –, az úgy tekint az egydollárosra, mint egy egzotikus állatfajra. El sem tudja képzelni, milyen lehet az élet az egydollároséknál. Most úgy tűnik, mintha ezt keserűen mondanám, és lehet, hogy így is van. Van bennem némi keserűség. Nehéz a második csoportban élőnek. Úgy érzi az ember, a negyedik csoportbeliek be sem nagyon fogadják. Küzdenie kell az elfogadásért. És igen, van az emberben egy erős kompenzálási vágy. Szeretné megélni, élvezni azt, hogy önerőből a negyedik csoportba került. Úgy érzi, neki még annyi minden jár. Még annyi minden kéne. 

Aki a negyedik csoportba születik, annak egy külföldi út nem volt rendkívüli esemény. Nem élte meg hatalmas kalandként, hogy elmehet egy étterembe. Nem töltötte el büszkeséggel, hogy megvehet egy drága kütyüt, hogy ehet libamájat, megtömheti rendesen a hasát. 

Azok a nagyon aktív vegánok és környezetvédők, akiket ismerek, szinte mind a negyedik csoportba születtek bele. Erre utalt NZ, amikor azt mondta, ő még nem tart ott, hogy környezettudatos legyen. Nem kompenzált még eleget, nem tud megállni. Még ha be is látta, hogy környezetpusztító az életmódja, ezt nem tudta feladni. Mert élvezte, végtelenül élvezte, hogy a saját tehetségének köszönhetően a negyedik csoportba került. „Akinek van, az tud lemondani” – írta Márai. Talán a Füveskönyvben olvastam. Mindegy is. 

A világ jelenlegi állapota lemondásra késztet mindenkit, a harcos vegánok pedig már-már lemondásra kényszerítenének mindenkit. Azt, hogy az életmódunk nem fenntartható, ma már nem egyszerűen belátja, akinek egy csepp esze van, hanem próbál is e belátás szerint élni. De azoknak, akiknek nem volt életük egyik, vagy épp korai szakaszában részük a harmadik vagy negyedik csoport életmódjában, azok a belátást keserűséggel élik meg. Nem lehet elvárni, hogy egy harmadik csoportba lépő kínai, a Jü Hua által leírt nyomor után úgy legyen környezettudatos, mint egy vegán üzletek környezetében élő New York-i elitgyerek. Nem lehet elvárni tőle a lemondást. Azt lehet elvárni tőle, ha egyáltalán el lehet valamit, hogy tanítsa meg a gyerekeit, akik már a harmadik csoport életét élik, hogy a jóság nemcsak egy habitust, hanem már egy életvitelt is jelent.  

NZ szerint lassan eljutunk oda, hogy az „új metoo” elkövetője – így mondta, ha jól emlékszem – a húsevő lesz. A kínaiak talán egyharmada mára kórosan elhízott. Ahogy kórosan elhízott a magyar népesség is. Éppen a kompenzálási vágyból következően. Ha nem jutott elég élelmiszer, és végre jut, az az emberre nagy hájat növeszt. Nem juthatunk még el oda, hogy a húst fogyasztók megszégyenítve érezzék magukat (van, aki szerint el kell jutni ide, elég megnézni Csir Kevin Facebook-oldalát), mert akkor a környezettudatosságnak ártunk: ugyanis az, aki még nem kompenzált eleget, akarva-akaratlan az ellen fordul, aki megszégyeníti őt. 

Az a társadalom, amelyik felemelt a harmadik szintre első szinten levőket, a környezet pusztulását fizette meg ezért. És ki tudja, mire mindannyian elérünk a negyedik szintre, lesz-e még bármi a Földön? 

Úgyhogy nem mondtam NZ-nek, hogy hülyeséget beszél. Csak arra hívtam fel a figyelmét, hogy a nejlonról azért nyugodtan lemondhat, azt azért beláthatja, hogy semmi szükség ennyi műanyagra. Bólogatott, hogy persze-persze, igazam van. De mintha kicsit azért megmosolyogta volna a vállamon lógó pamuttáskát, rajta az otthon nyomott szitamintával. Nem tudtam neki azt mondani, hogy az ajándéka legyen élmény inkább, egy koncert. Nem olyan idők voltak éppen akkor. És ragyogott az arca, amikor elmondta, hogy megengedhetett magának egy iPhone 12-est.