„Más elengedett kézzel biciklizik – én betét nélkül menstruálok!”

 –

Figyelem, ez a cikk a nyugalom megzavarására alkalmas szavakat tartalmaz. Olyanokat, mint vér. Meg olyanokat, hogy… Ja nem, mást nem. Ez az egy is épp eléggé tele van a rárakódott tabukkal, titkokkal, érzésekkel. Megtisztulás, mocskosság; szentség, átok; dicsőség, szégyen.

El kell viselni, ennyi

De lássuk Edit történetét, aki Bécsben él, és némettanártól kezdve IT-munkatársig volt már sok minden, mostanság pedig azt írja a névjegykártyájára, hogy Spassmuskeltrainerin, vagyis „örömizomtréner”.

„Nekem tizenhárom éves koromban jött meg az első menstruációm. Kaptam anyukámtól egy csomag vattát, elmondta, hogy ilyenkor fáj egy kicsit a hasunk, és akkor beveszünk egy fájdalomcsillapítót, egyébként meg ezt el kell viselni, ennyi. Később kicsit könnyebb lett az egész, amikor megjelentek a szárnyas betétek és a tamponok – mondjuk, utóbbiakat soha nem szerettem. Igaz, a betétért sem rajongtam, mindig idegenkedtem attól, hogy valami műanyag legyen a bugyimban. Egyébként jellemzően évente két-három alkalommal elkaptam valamilyen gombás fertőzést, évekig jártam emiatt nőgyógyászhoz.”

Az elengedésen van a hangsúly

„Egyszer csak elkezdtem kísérletezni a menstruációmmal.

Úgy indult az egész, hogy egyik alkalommal, amikor a vécén ültem, azt kívántam, bárcsak távozna most az egész adag, ami erre a hónapra volt előirányozva, és akkor túl is lennék rajta.

Ez persze nem történt meg ebben a formában, de ez volt az első gondolatcsíra azzal kapcsolatban, hogy akár lehet is beleszólásom a dolgok menetébe. És ekkor – a vécén ülve – kezdtem el dolgoztatni a záróizmaimat. Összehúztam-elengedtem, összehúztam-elengedtem őket. És itt elsősorban az elengedésen van a hangsúly. Megfigyeltem, hogy ha segítek a testemnek az elengedésben, akkor több vér tud távozni. Ha pedig több vér távozik olyankor, amikor vécén vagy, kevesebbet kell majd a betétnek befogadnia.”

Edit gyakorolt. Szerencsére megtehette, hogy az irodában – szükség szerint – akár óránként is kimenjen a mosdóba.

És három hónap – azaz három menstruáció – alatt eljutott oda, hogy már nem használt betétet. Azóta sem. Hét év alatt talán háromszor fordult elő, hogy egypár csepp vér megjelent az alsóneműjén.

Azt mondja, érzi, mikor kell kimennie. Igen, így mondja: „Kimegyek menstruálni a vécére.” És azt állítja, hogy ez nem valami hatodik érzék, aminek csak ő van a birtokában.

Vedd fel a telefont, ha hív a tested

Ennek ellenére sokáig nem jutott eszébe, hogy közkinccsé tegye a felfedezését. A barátnőinek persze mesélt róla, de többnyire csak legyintettek: „Jó, neked ez megy, de nekünk úgysem menne.”

Editet az rázta fel, amikor kilenc-tíz hónappal ezelőtt először olvasott a menstruációs szegénységről, azaz arról, hogy a világon a kevésbé jómódú nők milliói egyszerűen nem jutnak hozzá a menstruációs eszközökhöz. Akkor Edit úgy érezte, szétfeszíti a vágy, hogy minél több nőnek meséljen arról, hogy eszköz nélkül is lehet. Hogy másképp is lehet. Hogy könnyebben is lehet.

Mert amit Edit képvisel, az nem csak annyi, hogy dobd el a betétet. (Ne dobd el, ha nem akarod.) Azt mondja, ő inkább arra próbál finoman rávezetni minél több nőt, hogy kezdjen el kommunikálni a testével.

„Vedd fel a telefont, ha hív, és beszélgessetek.”

Meg van vele beszélve

„Az, hogy betét nélkül élek, könnyű. Szabadságot ad, nem függök bizonyos termékektől, nincs olyan, hogy váratlanul megjön, és valakitől kuncsorognom kell egy betétet. Ráadásul nem terhelem a környezetet. De ez csak a dolog fizikai része. Még ennél is csodálatosabb az, hogy mára kialakult egy különleges kapcsolat a testemmel. Ha nyaralni megyünk, megkérem: csak egy héttel később jöjjön meg. És az is évek óta meg van vele beszélve, hogy ha éjszaka jönne meg, akkor ébredjek fel, hogy ki tudjak menni a vécére és ne vérezzem össze az ágyneműt. Működik. Mellesleg a viszketős nyavalyáim elmúltak, és intenzívebbek az orgazmusaim, mint valaha.”

Valahol megdöbbentő, hogy Edit gyakorlatilag beenged bennünket a fürdőszobájába, a vécéjébe, a hálószobájába. Azt mondja, csak az elején kellett egy nagy levegőt vennie, amikor eldöntötte, hogy átlépi ezt a szemérmességi küszöböt. De úgy érezte, megéri, ha ezzel segíthet a nőknek. 

Saját menzeszverzió

Kapott már anyázós kommenteket. Van, aki furán néz rá. „De hát miért? – válaszolja. – Más elengedett kézzel biciklizik, én meg betét nélkül menstruálok!” Meg olyan is volt, hogy valaki nagy dérrel-dúrral távozott a csoportjából (Piros pöttyös napok – betét nélkül könnyedén), felháborodva az Edit által posztolt videón. „Én ezeket a dolgokat csak a nőgyógyászommal beszélem meg!” – vetette még oda az illető búcsúzóul.

Edit egyrészt azt gondolja, hogy a nőgyógyász is fontos, de még nála is fontosabb partner ebben a témában a saját testünk. Másrészt szerinte ez a nők közös ügye is, legalábbis olyasvalami, amiről érdemes beszélgetnünk egymással.

Szeretettel, elfogadással, támogatással.

Apropó, szeretet. Úgy látja, sok nőnek nagyon nehéz szeretnie önmagát. És állítja, hogy minden itt kezdődik. Vagy végződik. Sokan el sem tudják képzelni, hogy jobb is lehet. Vagy könnyebb. Edit ezt képviseli: „Ha nem tudod (még) elképzelni, hogy például betét nélkül menstruálj, akkor képzelj el csak annyit, hogy könnyebb lesz a menzeszed. Ne döntsd el előre, hogy rossz vagy nehéz lesz. Nyisd meg magad a lehetőségekre. Gyakorold a következő típusú kérdésfeltevést magadban: mi van, ha? Mi van, ha rövidebb? Mi van, ha fájdalom nélküli? Mi van, ha kevesebb? Meddig tudsz gondolatban elmenni? Alakítsd ki a saját menzeszverziódat. Bárcsak ne menstruációs szegénységről kellene beszélnünk, hanem menstruációtudatosságról!”

India, jövök! 

Ennek jegyében íródott Edit kis könyvecskéje, amit hamarosan kibővít, és angolra, németre is szeretné lefordítani. Meg hindire.

Hindire?

2019-ben Oscar-díjat nyert egy dokumentumfilm (Period. End of Sentence), amely arról szól, hogyan kopik ki Indiában a lányok mintegy húsz százaléka az oktatásból a menstruációval kapcsolatos nehézségek miatt. A producerek korábban hallottak a híres indiai „Betétemberről”, aki kifejlesztett egy olyan gépet, amely képes olcsón jó minőségű betétet gyártani – ráadásul sok helyi nőt juttatva megélhetéshez. A film rögzíti, hogyan helyeznek üzembe egy ilyen gépet egy indiai faluban, és milyen hatása lesz mindennek.

Amikor Edit fülébe jutott a film híre, magában felkiáltott: „Várjatok, jövök!” És nem csak azért, hogy a betét nélküli menstruációt népszerűsítse, hiszen Indiában nem csupán a betéthiányból fakadnak a menstruáció körüli problémák, hanem sokkal összetettebbek.

Edit, akinek az utóbbi években a szívügyévé vált a menzeszforradalom – és akire a kiskamasz lánya is nagyon büszke: „mama segít a néniknek” –, azt mondja, képzeletben már látja is magát Indiában, amint hamarosan az ottani nőkkel beszélget a menstruációról.

Ha látja, elhiszem neki.

 Dudics Emese

 A fotó Árokszállási Edit tulajdonában van