–

Tizennégy éves koromban találkoztunk először. Ennyi év együtt! Jóban, rosszban, betegségben, egészségben.

A menstruációm és én különleges kapcsolatban vagyunk egymással. Akár csak a legtöbb nő, és a saját havivérzése. Ambivalens érzésekkel terhes, „se veled-se nélküled„ viszonyban. Tette már tönkre a nyaralásomat azzal, hogy pár nappal előbb érkezett, és taszított már a teljes kétségbeesésbe azzal, hogy pár napot késett. Elemezgettem már aggódva, hogy miért túl kevés vagy túl sok, miért tart egy hétig, vagy csak három napig.

Fetrengtem már tőle kínok közt az ágyon, és rázta már a vállamat szűnni nem akaró zokogás azért, mert óramű pontossággal jelentkezett, kíméletlenül és öntelten az arcomba vágva, hogy most sem estem teherbe.

Egy fagyos téli délutánon kezdődött minden: valamit furcsát éreztem odalenn, ezért kimentem a vécére, letoltam a bugyimat a térdemig, és megláttam egy piros foltot. „Itt van, hát, megjött” – gondoltam. Senki sem mondta, hogy most mi lesz. Anyámmal és két nővéremmel nőttem fel, odamentem hát a fürdőszobai szekrényhez, kivettem egy intimbetétet, és beleragasztottam a bugyimba. Tudtam, hogy ezentúl minden hónapban lesz néhány nap, amikor vérezni fogok. Hónapokkal később, a nyári vándortáborban sikertelenül próbáltam életem első tamponját felhelyezni. Nem ment, így én nem fürödhettem a Balatonban. Akkor értettem meg, hogy a havivérzés akár komoly akadálya is lehet annak, hogy élvezzem az életet.

Hát még, ha várom, de nem jön!

Végzős gimis koromban egyszer jó másfél hetet késett, én pedig arra az időre mélyen vallásossá váltam. Reggel és este is imádkoztam, a végén már könnyek között. Az akkori szerelmemmel egyébként védekeztünk, de ez mit sem számított aggódó lelkemnek.

Az ezt követő évek során sok mindent megtanultam a menstruációval kapcsolatban. Például azt, hogy ez szégyenletes dolog, amelyet olyannyira el kell rejteni a külvilág elől, hogy még a reklámokban is csak szimbolikusan ábrázolható. Hogy nincsen annál égőbb, mint amikor átázik a farmerem, és nem veszem észre. Hogyha megszorulok, akkor más nőktől csak suttogva és teljes titokban lehet tampont vagy betétet kérni, úgy, mintha Vietnámban próbálnék drogot venni az utcán. Hogy nem lehet néven nevezni sem. Mikulásnak, piros betűs ünnepnek, azoknak a napoknak, mensinek, havibajnak kell becézni, de a legjobb, ha ki sem ejtem a nevét a számon, mint Voldemortét, és csak lesütött szemmel azt mondom: megjött. 

Ne fogjuk csipkekesztyűvel a péniszt! – 16 izgalmas tény a férfi nemi szervről

WMN SZEX – 2021. április 10. – TF

Azt is megtanultam, hogy nem baj, ha fáj

A fájdalom relatív, illetve inkább „hiszti”. Ez a cuki kis jótanács egyébként nők ezreit teszi tönkre. Akiknek nemcsak a saját környezetük, de még az orvosuk is azt hajtogatja, hogy normális, ami velük történik, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy nem az: a fájdalmas havivérzés 50 százalékának hátterében ugyanis az endometriózis nevű betegség áll. Sajnos, sok nőnél mire észre veszik, a hasüregi szerveik már össze vannak nőve, a petefészkükben hatalmas ciszták nőnek, de az is lehet, hogy a beleikre, a húgyhólyagjukra, vagy ritka esetben a tüdejükre és agyukra terjedt át a kór. Mire valakit az első tüneteit követően endometriózissal diagnosztizálnak, átlagosan több év telik el. Ez az én esetemben tizenhárom volt, és nagyon szerencsés vagyok, mert tudok a betegséggel élni. Sokaknak nincs ilyen mázlijuk. Szerintem a késői diagnózisban része van annak is, hogy a menstruáció ilyen tabunak számít.

Pedig beszélni kellene róla. Nemcsak azért, mert egy teljesen természetes testi folyamatról van szó, hanem azért is, mert a jellege és változásai rengeteget elmondanak a fizikális és érzelmi állapotunkról is.

Egy fájdalmas, bővebb, gyengébb, túl rövid, túl hosszú, kimaradó vagy gyakoribbá váló vérzés betegségeket, kóros állapotokat is jelezhet. Meg kell érteni, hogy a menstruáció nem egy „undorító dolog”, amihez a férfiaknak semmi köze, és amelyet el kell előlük rejteni. (Ismerek olyan férfit, aki elől még a bontatlan csomag tampont is…)

A menzesz akkora tabu, hogy még a nőgyógyászok is ritkán kérdezik róla a pácienseiket

Pedig ez aztán végképp alapvető lenne. Nem tudom elvetni a gondolatot, hogy a tabusítás mégis csak annak a primitív elgondolásnak a tudattalan következménye, hogy a nő havivérzése valami „tisztátalan” dolog, amelyet rejtegetni kell.

2015-ben történt, hogy Rupi Kaur kanadai költő egy fotósorozatot készített a saját menstruációjáról. A képek egy átlagos nő számára teljesen hétköznapi jeleneteket mutatnak be. Használt, de diszkréten összehajtogatott betét szemétbe helyezése, vérfoltos melegítőnadrág és lepedő, vér a vécécsészében és a zuhanytálcában. Csupa olyasmi, amit nők milliói havonta számtalan alkalommal néznek, tapasztalnak, csinálnak.

A vérfoltos melegítő fotóját az Instagram kétszer is törölte, mondván, nem felel meg az alapelveiknek. Később aztán visszaállították, és azóta is látható a közösségi oldalon, de azért ebből is leszűrhetjük azt, amit amúgy is tudunk: a havivérzés még mindig nagyon nem „mainstream”.

Szóval itt lenne az ideje nyíltan és hitelesen beszélni a menstruációról, mert az sem kevésbé hétköznapi, mint az, hogy vécére járunk. Ha ezt egy szülő megteszi, akkor nemcsak abban segíti a lánygyerekét, hogy jobban ismerje, és ne szégyellje a saját testét és annak működését, de abban is, hogy komoly betegségeket kerüljön el, vagy ismerjen fel időben.

A fiúgyereket meg abban segíti, hogy már úgy nőjön fel, érti: a női test és annak működése nem felfoghatatlan misztérium, hanem számára is megérthető, hús-vér valóság.

De akár arról is beszélgethetünk, hogyan lehet környezetkímélőbb módon menstruálni. Az intimbetétek és tamponok adójáról is. A menstruációs szegénységről. Arról, hogy még most is rengeteg olyan nő él Magyarországon és a világ más pontjain, akik nem tehetnek arról, hogy menstruálnak, de nem engedhetik meg maguknak az egyébként meglehetősen drága betéteket és tamponokat, így jobb híján rongyokat dugnak a lábuk közé, vagy éppen lopni kényszerülnek, esetleg rendre megszégyenülnek a lábuk között folydogáló, ruháikon foltot hagyó vér miatt, és azokon a napokon inkább iskolába vagy dolgozni sem mennek.

  

Arról, hogy sok százezer nő minden hónapban embertelen fájdalmak közepette fetreng, és nem a fájdalomküszöbükkel vagy a mentális egészségükkel van a baj.

Arról, hogy a havi ciklus során a nemi hormonjaink szintje folyamatosan változik, ez pedig rengeteg fizikális és érzelmi tünettel együtt jár. És ez nem hiszti.

Szerintem mindenkinek érdemes elgondolkodni a saját menstruációja történetén, és azon, hogy ez milyen érzéseket kelt benne, mert ezáltal közelebb kerülhet egy kicsit önmagához is. Férfiként pedig ahhoz a nőhöz, aki történetét meghallgatja. Jó lenne, ha felnőne már egy generáció, amely számára ez nem tabu többé.

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Pexels/Alina Blumberg