–

Nem igazán beszéltem erről korábban, ám nemrég elhatároztam, hogy megbirkózom vele. Méghozzá azért, mert csak ez jelentheti a kiutat. Ezt a szüleim nevelték belém a következő jó tanáccsal: „Tanulj, hogy neked ne legyen olyan nehéz, mint nekünk“. Összességében hálás vagyok ezért, hiszen valóban kinyílt a világ – az oktatásnak hála, amiben volt szerencsém részesülni. Azonban arra is rájöttem, hogy az elmúlt 29 évben a félelem és a biztonság keresése mozgatta minden döntésemet. 

Édesanyám már kisgyerekkorom óta depressziós volt. Sajnos nem voltak barátai, édesapám pedig „macsó“ férjként sohasem volt az érzelmek embere, anyám hamar rászokott arra, hogy a két lányának panaszolja el a bánatát.

Így lehet az, hogy már hatévesen én is aggódtam a villanyszámla miatt, holott a borsodi faluban, ahol felnőttem, nem is mi voltunk a legrosszabb anyagi helyzetben.

Gyermekként nem tudtam, mennyire nem fair egy felnőttől, hogy a terheit a gyermekeire testálja, azt viszont valahol mélyen éreztem, hogy valami nincs rendben.

A legkorábbi emlékem négyéves korom környékéről származik: egyedül vagyok az anyámmal, aki rettenetesen szomorú, sajnálja, hogy senki nem segít neki. Én is sajnálom őt, és szeretném megvigasztalni, de ő lerogy egy székre, és keservesen, megállíthatatlanul sírni kezd. Bennem pedig feltör a gondolat: ha így folytatja, meg fog őrülni. 

Ez az őrület aztán évekkel később skizoid tünetek formájában el is kezdődött. Hallucinációk, üldözési mánia, összefüggéstelen gondolatok törtek rá anyámra, miután meghalt az apja, akit sokáig izzóan gyűlölt. A húgommal egyedül voltunk vele otthon, amikor az első epizód jelentkezett, egy ideig apánk nem is hitt nekünk. Ám sajnos később, amikor számára is nyilvánvalók lettek a tünetek, akkor sem ismerte el a problémát. Akkor kapott kezelést először édesanyám, amikor egy nyilvános helyen viselkedett furcsán, így kihívták a rendőrséget, majd őt a zártosztályra szállították. 

Többször került így kórházba hosszabb-rövidebb időszakok után, amikor nem szedte a gyógyszereit. Pszichoterápiában nem, kizárólag gyógyszeres kezelésben részesült, ezek a bogyók gyakorlatilag leszedálták, hogy ne tudjon gondolkodni. Sosem tartottam őt zseninek, ám átlagos intellektusa kifejezetten romlott a gyógyszerek hatására.

Gyerekként gyűlöletes volt vele élni, hiszen az addigi megszokott panaszáradat mellett már a megjósolhatatlan viselkedés, és az emiatt érzett szégyen, félelem és tehetetlenség járta át a mindennapjainkat.

Közben természetesen jó tanulók maradtunk, hiszen ez volt a záloga, hogy mi ne erre a sorsra jussunk.
A középiskolában szerencsére kollégiumban laktunk, így csupán a hétvégék és a nyarak teltek a közvetlen közelében. A húgom hamarabb kezdett elutasítóan viselkedni anyámmal, mint én (korábban is a „kedvenc gyerek” voltam, nekem panaszolta legtöbbször a gondjait, én pedig hallgattam, hiszen szegényt senki más nem hallgatta meg). Egy idő után azonban én sem bírtam tovább, mert nem lehetett érvekkel meggyőzni arról, hogy a tévképzetei nem valósak, és sohasem vállalat felelősséget a saját sorsáért. Ez a mentális betegség csapdája: iszonyú nehéz belátnia az embernek saját magáról, hogy gondjai vannak, főleg, ha pszichotikus tüneteket is tapasztal.

Egy ideig még próbáltam valahogyan gondját viselni. Különösen buta döntésnek tartom, hogy amikor abba a városba került kórházba, ahová középiskolában jártam, akkor mindennap elgyalogoltam suli után hozzá, bementem a kórterembe, ahol ő leszedálva, az ágyhoz bilincselve feküdt. Visszaloptam a poharát és a kanalát a többi „elmebetegtől” – vegyesen volt köztük demens idős és a csuklóján friss sebet hordozó öngyilkossági kísérletet túlélő személy is. Elmosogattam a dolgait a kórházi csapnál, hogy kissé kevésbé legyenek undorítóak, majd próbáltam beszélni vele egy kicsit.

Őszintén nem tudom, felfogta-e, hogy ott jártam, én viszont azóta is hidegrázást kapok, ha visszagondolok erre. Ezért gondolom, hogy buta döntés volt tőlem: legalább egy-két napot kihagyhattam volna a látogatásokból.

Később aztán nálam is felülkerekedett az önvédelem: egyetem alatt ritkán látogattam haza, a telefonhívásokat is halogattam, és volt, hogy hetekig nem jutott eszembe: nekem családom is van. Nem feledkeztem meg a létezésükről, de egyszerűen igyekeztem kizárni őket az elmémből, és nem gondolni rájuk. A gyermekkoromból sem tudok felidézni sok emléket, ha megpróbálom, először a negatívak jönnek elő, aztán valószínűleg belefáradok, és kizárom a többit.

Anyám másfél éve lett öngyilkos. A statisztikák szerint a skizofrén betegek negyven százaléka megkísérli élete során, tíz százalékuk sikerrel is jár, így tulajdonképpen semmi különös nincs a történetben. Igyekszem mindig a tudományra támaszkodni, gyermekkorom óta azt tart életben, hogy tanulok és racionális döntéseket hozok. Egy dolgot nem tanultam meg: önfeledtnek lenni, játszani. Olyan erős volt bennem a túlélőösztön, hogy felülírt mindent, ami nem kötelesség, mindent, aminek nincs gyakorlati haszna. 

Másfél éve azonban megszűnt az ok, amiért elkerültem az érzelmeket, amiért kizártam az életem egy részét a tudatomból. Egyszerűen értelmét vesztette minden: a nem túl szeretetteljes, de kiszámítható párkapcsolat, a koromhoz képest jól fizető munka. Eddig minden munkahelyemen elámultak a képességeimen, és azon, hogy nekem elég egyszer megemlíteni valamit, hónapok múlva is emlékszem rá. Butább ugyan nem lettem az elmúlt időszakban, de bevallom, fele annyira koncentrálok, mint korábban, gyakran elfejetek dolgokat. Hiszen mit számít egy e-mail vagy egy Excel-tábla ahhoz képest, hogy valaki annyira mélyre kerüljön lelkileg, hogy ne tudjon segíteni magán, hogy feloldozást keressen az élet alól?

Vajon meg lehet bocsátani egy gyereknek, hogy megfogalmazódik benne: ez az esemény bizonyos szempontból a legnagyobb ajándék és lecke, amit az anyjától kapott?

Eldöntöttem, hogy megbirkózom a múltammal. Korábban egyetlen cikket, könyvet sem olvastam mentális betegségekről, minden módon igyekeztem elűzni a témát a gondolataim közül. Most mind gyakrabban olvasom a különböző pszichológiai-, önismereti-, vagy alkalomadtán klinikai könyveket. Podcastokat és kurzusokat hallgatok végig az emberek motivációjáról, életcéljáról és viselkedésről. Időnként kísérletezem azzal, hogy visszaemlékszem a gyerekkoromra, és infantilis módon pityeregni kezdek, hiszen ezt anno gyerekként nem engedtem meg magamnak. Az elmúlt másfél évben azt hiszem, behoztam jócskán az önismereti lemaradásomból, és talán le is köröztem néhány kortársamat. De az erőfeszítéseknek koránt sincs vége, hiszen, az elméleti felkészülés után jön a neheze.

A következő lépés, hogy merjek valami újba kezdeni, akár karriert váltani, akár utazni, és megtanuljak őszintén kapcsolódni másokhoz. Szerencsére baráti kapcsolataimban ez egyre jobban megy, úgy érzem, képes vagyok adni és töltekezni is ezekből a kapcsolatokból. Azt azonban nem tudom elképzelni, hogy családot alapítsak.

Elrémiszt a gondolat, hogy egy másik felnőttel, és egy vagy több gyermekkel mindennapos, szoros kapcsolatban legyek. Megrémiszt az eshetősége, hogy bánthatom őket, és az, hogy ők is bánthatnak engem.

Azt hiszem, a legbelsőbb vágyam, hogy otthont és biztonságot teremtsek valamilyen formában. Hiszek benne, hogy el fogom érni egyszer, ám először saját magamban kell megtalálnom ezt. Nem lesz kéjutazás, sok könny van benne, de öröm is, amikor újabb felfedezést teszek. Sok még a kérdőjel és a felfedeznivaló, lehet, hogy ezért is kezdtem most írni. Dolgozom a változáson egy terapeuta segítségével, bevetek mindent, amit tudok, hogy lépéseket tegyek egy olyan élet felé, amit nem a félelmek irányítanak.

F.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Gabriel Matula; Getty Images/PeopleImages