–

Az első és legfontosabb az előző évben, hogy megúsztam a Covidot (a cikk megírásának pillanatáig mindenképpen, és nem is akarom ezt elkiabálni), nem kaptam el, nem lettem beteg. Ami alapvetően kész csoda, hiszen nagyon sok olyan pillanat volt, amikor simán benyelhettem volna. Elég csak a napi munkámra gondolni, amikor is több száz diákkal vagyok összezárva. És hálát adok a sorsnak, hogy a nekem fontos, hozzám közelálló emberek is egészségben kezdhetik meg az új évet. Aki beteg volt, megszenvedte, de már jól van. Ez az előző év óriási hozadéka számomra… 

De nézzük is, milyen volt, tegyük mérlegre, hogy mit vitt el, és mit adott nekem!

Először vegyük sorra, amit elvett, és amiért dühös, szomorú voltam 2020-ban:

Március 11-én, egy hatalmas rendezvény első napján, éppen színpadra készültem, amikor jött a hír, hogy minden rendezvényt betiltanak. Akkor úgy mentem fel a színpadra, hogy tudtam, egy ideig biztosan ez lesz az utolsó előadásom. Beleadtam mindent, beletettem a kétségbeesésemet, a szomorúságomat abba a húsz percbe. A színpadról nézve borzasztó volt látni, hogy miközben még zajlott a program, elkezdték bontani a napokig gondosan épített pavilonokat, szedték le a direkt erre a célra készített dekorációkat. Az előadásra nem emlékszem, de az érzés mélyen bennem van mind a mai napig.

Aznap este nem is számoltam már, hogy néhány óra alatt mennyi munkától estem el, és hirtelen a vállalkozásom életben tartása is kétségessé vált.

Nem gondoltam, hogy ilyet az ember megélhet. Akkor azt sem gondoltam még, hogy a helyzet lehet ennél rosszabb is…

Ez tartott egészen március 13., péntek estig, amikor is bejelentették: hétfőtől bezárnak az iskolák, digitális munkarendre áll át mindenki. Mintha kirántották volna a lábam alól a talajt, csak ültem, és bámultam magam elé percekig. Aztán persze észhez kellett térnem, mert izzott a telefonom – kollégákkal, diákokkal kellett beszélnem arról, amit még én sem tudtam: hogyan tovább? Egész hétvégén próbáltam kitalálni, hogyan is fogok én itthonról oktatni, milyen platformokon fogok dolgozni. Két hét kellett, mire kialakult a rendszer, de abban a két hétben annyit dolgoztam, hogy azt hittem, beleőrülök. Mert egy szemmel láthatatlan vírus fenekestül felforgatta az életünket, elvette a szabadságunkat, a lakásainkba zárt bennünket.

Az osztályommal nem tudtuk megélni az utolsó hetek, napok izgalmait, a lezárást jelentő ballagást, a könnyes öleléseket

Ezeket már soha senki sem adja vissza nekünk. Persze, volt online ofőóra az utolsó tanítási napjukon meg maszkos érettségi, de egyik sem pótolja azt, ami elveszett. Örökre.

A 2020 feliratú kis tarisznyák is egy dobozban várják a pillanatot, hogy majd egyszer, méltó körülmények között a gazdáikhoz kerüljenek emlékül.

Aztán egy kis fellélegezés után újra az online térben találtam magam, immár egy új osztállyal, amelynek tagjaival épphogy ki tudott alakulni valamilyen kapocs. Nem volt évek óta hagyományos őszi gimis tábor, nem volt első közös karácsony személyesen. És nincsenek órai csínytevések, szünetbeli poénok, nincs közös élmény. Maradt nekünk megint a rideg monitor, és a kis ikonok…

Igen, hiányzik az utazás is

Végre volna lehetőségünk utazni, várt minket Berlin, Prága, Moszkva, Tenerife. És egy darabig sajnos még várnak is ránk. Nem volt lehetőség kiszakadni innen, megérezni a felszállás és a landolás izgalmát, lábat áztatni a hűs óceánban, bejárni ismeretlen nagyvárosok zegzugos utcáit. 2020 nem erről szólt. Hanem valami másról.

De mégis, akkor miért tudom egyáltalán szeretni a 2020-as évet?

Van-e bármi, amire azt mondom, hogy emiatt pozitívan fogok emlékezni rá?

Igen, van. Mert rengeteget tanultam magamról, a körülöttem lévő emberekről, a világról.

Olyan volt, mint egy belső út, amit sok keserves pillanattal, de kénytelen voltam végigjárni, és ami után már másként látom a dolgokat.

A magyar oktatás az előző évben – a pedagógusok áldozatos munkájának köszönhetően – digitális evolúciós ugrást hajtott végre, szinte segítség nélkül. Megtapasztalhattam azt, hogy a gyerekeknek hiányzik az iskola, és végre rájöttek arra, hogy ez nem egy szükséges rossz, hanem nagyon inspiráló közeg, a szociális kapcsolatok gyűjtőhelye. Felértékelődött a szabadság, az utazás, a személyes kapcsolatok minősége. Mert ami addig természetes volt, most vágyottá vált. Igen, fontos, hogy a természetes dolgokat se vegyük alapnak és öröknek. Mert jön egy világjárvány, és minden oda.

De vannak pillanatok, amiket sosem felejtek el. Ilyen például az, amikor először mentünk újra étterembe a feleségemmel. Amikor a barátainkkal egy egész éjszakát táncoltunk végig a Budapest Parkban olyan önfeledten, amilyennek már régen éreztük magunkat. Amikor indulás előtt izgatott diákarcokat láttam a pályaudvaron, akik épp életük egy fordulópontjához, a gimis gólyatáborhoz érkeztek. Amikor hosszú hónapok után először ölelhettem meg a szüleimet, a nagyszüleimet. Amikor szeptember elsején újra megteltek a tantermek élettel, gyerekzsivajjal.

Mert igenis vannak, voltak emlékezetes és jó pillanatok az előző évben. És igenis meg kell mindenkinek találnia ezeket a pontokat, hogy így vághasson bele az ideibe. Mert másként nem lehet.

Kívánok mindenkinek olyan évet, amilyet igazán, szívből szeretne magának 2021-ben!

És jövőre is, veletek, újra, ugyanitt…

Jocó bácsi 

Kiemelt kép eredetije: Hajas Orsi