„Mintha az ember homlokára ki lenne írva, hogy meddig tart a szavatossága” – Hogyan öregedhet egy színésznő?

–

Ha már Nicole Kidman nyújtott ehhez a cikkhez inspirációt, akkor maradjunk egy kicsit nála, hiszen érdekes tanulmány, ahogy filmről filmre változik a külseje: egyre fiatalodik, és a szerepei sem lépik át soha egy negyvenéves nő karakterét. Kovács Patríciának azonban így is az egyik kedvence: „Én imádom Kidmant, és nem volt vele problémám ebben a sorozatban, mert azt éreztem, hogy a New York-i high societyben (amibe a szerepe szerint tartozik) pont ilyen nők is rohangálhatnak az utcán. Egy magyar filmben nyilván furcsa lenne – pontosan ezért beszélgetünk róla –, de egy amerikaiban egy létező karakter ábrázolása. Az is hozzájárul ehhez, hogy mi itt, Európában mást tartunk szépnek és vonzónak, mint Amerikában. Szóval szerintem ez részben kulturális kérdés, másrészt pedig – a sorozatra visszatérve – szerintem Nicole Kidmant itt direkt úgy fényképezték, hogy az arca »makulátlansága« hangsúlyos legyen: egy olyan arc, ami rátakar a valódi énjére, és ettől a kiismerhetetlenségtől gyanús lehet.”

Jól lenni a bőrödben

De mivel nem csak erről a produkcióról van szó, így muszáj volt tovább mennünk. „Másik kérdés, hogy egy ember – legyen az történetesen színésznő – milyen lelki tényezők miatt érzi úgy, hogy ilyen módon kell lassítania az öregedését. Ezt azonban nem tudhatjuk, ez az ő élete, de azt hiszem,

azzal sokan tudnának azonosulni, hogy hiába látják őt mások szépnek, ő attól még önmagával elégedetlen.

És ha attól érzi magát jobban a bőrében, hogy különféle szépészeti eljárásokat vesz igénybe, akkor az szíve joga – a filmes stáb látványcsapatának (a sminkest, a fodrászt, meg persze az operatőrt is beleértve) az a dolga, hogy ezt hangsúlyozza, ha szükséges, illetve lágyítsa, ha az adott mű azt szolgálja.”

Polyák Lilla is egyetért ezzel – nem is csak a konkrét ügy kapcsán, hanem általában. „Azt gondolom, a színészetben is – ugyanúgy, mint az élet más területein – többet számít, hogy valaki rendben legyen magával, mint az, hogy hogyan néz ki. Úgyhogy aki plasztikáztat, az inkább a saját belső igénye miatt teszi, nem szakmai okokból, még ha színészről van is szó. Nem tudok olyan magyar színésznőről, akinek a szakmai pályafutását ez alapvetően meghatározta volna – ilyet csak amerikai sztárokkal kapcsolatban látunk, már csak azért is, mert a beavatkozások filmen sokkal inkább látszanak, mint színpadon. De az is igaz, hogy én nem mindig veszem észre másokon, mert nincs hozzá jó szemem – talán azért sem, mert nem foglalkozom ezzel.”

Ne ítélj, hogy ne ítéltess

Szinte minden színésznő, akivel beszélgettem, megengedő volt mások döntésével szemben, nem kritizáltak senkit. Mivel mindannyian megélik, hogy állandóan ki vannak téve mások ítélkezésének, ők lehetőleg nem bírálják egymást vagy a másikat. „Van, aki spirituálisan közelít ahhoz a tényhez, hogy nem élünk örökké, más meg kívülről kér hozzá támogatást – de ha tényleg jobban érzi magát attól, hogy feszesebb a bőre, akkor csinálja. Nemhogy nem ítélem el érte, hanem másokat is arra biztatnék, hogy ne ítélkezzenek felette – mondja Lilla.

– Alapvetően is az a problémám, hogy mindenki túl sokat foglalkozik mással ahelyett, hogy a saját dolgával törődne. Szerintem az egész világnak jobb lenne, ha mindenki kétszer annyit törődne magával, és feleannyit mással, mint eddig.”

Soha ne mondd, hogy soha

Ezért aztán természetesen a saját öregedésükhöz való viszonyukról is kérdeztem őket. „Én nem élnék ilyen drasztikus beavatkozásokkal, mert félnék, hogy elveszítem a mimikámat – mondja Patrícia. – És hát azt gondolom, a magánéletemben is az tud támaszt adni, ha elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok.” Lilla szintén nem vetette alá magát semmilyen drasztikus eljárásnak, mert valahogy mindig elsodorja az élet, és ez a kérdés nem szerepel a fontossági listája elején. Ennek ellenére fogták már rá, hogy „szétműttette” magát, ahogy azt is szóvá tették (egy-egy fényképe alatt a kommentszekcióban), hogy milyen látványosan öregszik. Éppen ezért már nem érdeklik ezek a visszajelzések. „Simán eljöhet az én életemben is az a pillanat, amikor úgy érzem: kell egy kis segítség.

Soha ne mondd, hogy soha, mert azért nehéz azzal szembesülni, hogy már nem úgy nézel ki, mint húsz évvel ezelőtt, miközben belülről, lelkileg nem érzed az öregedést.”

Aki viszont sosem titkolta, hogy túlesett már szépészeti beavatkozáson, az Gregor Bernadett, akit időnként éppen a külső visszajelzések tereltek ebbe az irányba. Azt meséli: „Sosem felejtem el, tíz évvel ezelőtt épp a Tabánban sétáltattam a kutyámat, amikor felhívtak egy magazintól, hogy nem lenne-e kedvem elmenni egy szépségklinikára, ahol egy homeopátiás anyagot fecskendeznének a bőröm alá. Emlékszem, levert a víz, hogy miért én jutok eszükbe. Ennyire gáz a helyzet? Sokáig éreztem magam rosszul ettől és tépelődtem magamban, de végül igent mondtam, és baromira nem bántam meg. Harmincnyolc éves voltam, és akkor még elég volt alkalmanként igénybe venni egy ilyen kezelést, például, ha valamilyen eseményen kellett megjelennem. Aztán kipróbáltam több, úgynevezett noninvazív orvosesztétikai kezelést is náluk, amik maximum egy tűszúrással jártak, de most is csak évente egyszer, a színházi évad előtt ugrom be a klinikára.”

Ő is azt mondja viszont, hogy mindennek nem sok köze van a hivatásához, és nem azért teszi, hogy megmaradjon egy szerepkörben, vagy jobb színházi feladatokat kapjon: „Az én fejemben nincs összefüggés aközött, hogy hiarulonsavval töltetem fel a bőröm, és hogy milyen szerepeket játszom. Igazság szerint most sokkal izgalmasabb feladataim vannak, mint húszéves koromban, mert egy érett női szerep sokkal több lehetőséget kínál, mint egy naiva. És nem félek attól sem, ami ezután jön – az anyaszerepek, tök jó! De ahogy nem hagyom lenőni a hajam, mert zavarna, ha megcsillanna a halántékomnál pár ősz hajszál, úgy a bőrömet sem hanyagolom el, és egy ilyen kezelés csak az ápoltságról szól számomra. Szerintem ez ma ennyi, nem több – abban az esetben, ha az ember tud mértéket tartani.” 

Mindenki másképp lesz egyforma

Egész más a helyzet Amerikában, ahol több magyar színésznő megfordult már. Oroszlán Szonja inkább a keleti parton a színházi világban, Ubrankovics Júlia mindkettőben: színházban és filmen is, Kaliforniában, Hawaiin és New Yorkban is. Ők egyhangúlag állítják, hogy Amerikában a színésznő külseje, és az, hogy minél közelebb legyen a „tökéleteshez” (bármit jelentsen is ez), tulajdonképpen elvárás. Szonja ezzel már egészen fiatalon találkozott.

„Tizennyolc évesen kint voltam a Berkeley College of Music nyári kurzusán, és a szobatársnőm, aki szintén tizennyolc éves volt, már két műtéten is túl volt: a mellét és az orrát is megcsináltatta addigra. Mi itt, Magyarországon annyira más világban éltünk akkoriban, hogy én még a sminkkel és a hajammal is csak egy-két évvel később kezdtem foglalkozni, úgyhogy számomra megdöbbentő volt, ahogy ő viszonyult a külsejéhez: minden reggel egy egész vakolatot hordott fel az arcára. Ugyanakkor láttam, hogy ez ott teljesen természetes, mert amikor két-három évvel később New Yorkba mentem egy hasonló nyári kurzusra, az ottani szobatársnőm is egy »műtött« lány volt. Rá kellett jönnöm, hogy ott a művészvilágban ez egy teljesen elfogadott jelenség, pedig ott volt előttünk Jennifer Grey példája, akinek a természetes arcát a szabálytalan orrával mindenki megismerte a Dirty Dancing című filmben, majd miután megműttette, annyira elveszítette a karakterét, hogy ezzel tönkretette az egész karrierjét: egyszerűen jelentéktelen lett tőle.

Nekem ez az egyik fő problémám a plasztikával, hogy nagyon hasonló arcot csinál mindenkinek.

Ma már talán nem, de akkoriban ez még elég jellemző volt.”

Bár Szonja kint nem tapasztalta, hogy bárki meg akart volna rajta változtatni valamit, de úgy látta, az ottani színészeket már fiatalon ebbe az irányba terelik a menedzserek. Ubrankovics Juli szerint azonban már nem is csak ők: „Az egész szelfivilág, amiben élünk, és ami a koronavírussal csak felerősödött, ezt sugallja felénk. Szuper lenne, ha csak arról kellene beszélgetnünk, hogy egy ötvenéves nő hogyan és miért szeretne fiatalabbnak tűnni, de már a tinédzser korosztály is javában benne van a szépészeti beavatkozásokban. És itt most valódi plasztikáról beszélek, nem pusztán kozmetikai kezelésekről – mert ugye a kettő között rengeteg árnyalat létezik. Úgyhogy én elsősorban miattuk, akik mindezt a TikTok-videókért vállalják, kérdezem, hogy vannak-e még egyáltalán határok. Mert ha Los Angeles vonzáskörzetében élsz, akkor tuti, hogy a social felületeiden minden második hirdetés kozmetikai termék vagy plasztikai beavatkozás lesz. És annak alapján, ami ezekről a felületekről sugárzik, egy teljesen életidegen képnek kellene minden nőnek megfelelnie. 

Az tehát, hogy Nicole Kidman mit tett az arcával, valójában csak egy látlelet a korunkról.”

Az arcnak története van

Juli azt meséli, a kinti szépségkultusszal már korán szembesült, miután Amerikába költözött: „Hat-hét évvel ezelőtt, amikor még egy étteremben pincérkedtem, egy este különös dolgot éltem meg. Tele volt az étterem, de jött két fiatal nő, aki asztalt keresett. Én elküldtem volna őket, de az étteremvezető felülbírált, és azt mondta: be kell engednünk őket, mert szépek. Meg voltam döbbenve, de itt tényleg az van, hogy egy ember szépsége emeli a hely fényét. Vagyis a szépség itt tényleg kemény valuta. Amit az is mutat, hogy a tavaszi lockdown után a szépészeti klinikák az elsők között nyithattak meg, amikor a fodrászat vagy a manikűr még nem – mert azok nem nélkülözhetetlen szolgáltatások, míg a szépészeti klinika egészségügyi intézménynek számított.”

Szonja azt mondja, ő nem véletlenül kerülte el Los Angelest: nem akart részt venni ebben a versenyben. A plasztikai beavatkozásoknak pedig szerinte van még egy káros hatásuk a színészi teljesítményre: 

„Az csak egy dolog, hogy ha ez ember eltünteti a ráncait, akkor nem lesz mimikája sem, de ami legalább ennyire fontos: hogy az arcának nem lesz története.” 

Azt hiszem, ezzel végképp megfogalmazta, mi volt a bajom Nicole Kidman alakításával a Tudhattad volna című sorozatban.

Ha pedig arról van szó, hogy ki az a színésznő, aki méltósággal viseli az öregedést, és példaképnek lehet tekinteni, mindegyikük olyat említ, aki nem harcol látványosan az idő múlása ellen. Gregor Bernadett Helen Mirrent tartja gyönyörűnek, Szonja pedig Emma Thompson édesanyját, Phyllida Law-t, akivel néhány éve együtt dolgozott A harag napja című filmben. „Ő már akkor is túl volt a hetvenen, tiszta ránc volt az arca, a haja őszesszőke (hosszú tincsekben), és olyan világító, kék szeme és ragyogó mosolya volt, hogy egyszerűen nem láttam a korát: simán csak gyönyörű volt. Én még a harmincat is alulról súroltam akkor, de ez a találkozás megértette velem, hogy így szeretnék majd megöregedni.”

Lejárt szavatosság

Juli csak most kezdett el ezzel a kérdéssel igazán foglalkozni: „Harminchét éves vagyok, és furcsa egyszer csak azt megélni, hogy bizonyos szögből már nem szeretem, ha fényképzenek, vagy egyes képeken megijedek attól, amit látok. De nem feküdtem még kés alá, és nem is fogok soha, ahogy azt sem tudom elképzelni, hogy a bőröm alá töltessek anyagokat. Egyelőre csak sportolok és igyekszem egészségesen élni, később pedig az arcizomtornát próbálnám ki, ami egy természetes módszer. 

De tény, hogy az a kultúra, amiben most élek, nem támogatja, hogy az öregedéssel megtanuljak együtt élni, hanem inkább arra sarkall, hogy tegyek meg ellene mindent. És már egyre több helyről hallom, hogy ebben a korban már mást jelentek színésznőként is. A múltkor például egy otthoni forgatáson mondták nekem: »Juli, te már a kismama-kategória vagy« – amin nagyon meglepődtem. 

Olyan, mintha az ember homlokára ki lenne írva, hogy meddig tart a szavatossága, és aztán átkerülne egy másik kategóriába. 

Nicole Kidman szerintem ez ellen küzd, ezért játszik ötvenhárom évesen még fiatal anyákat. De azt nem tudom, hogy így a mai tinédzserek szemében mit jelent majd egy ötvenes nő, őket vajon ki fogja képviselni.” 

Ez Bernadett számára is kérdés, aki magáról már úgy beszél, mint aki közelít az ötvenhez. Neki egy idősebb, nagyra becsült kolléganője mondása jut eszébe: „Minden ráncomért megdolgoztam, de hadd döntsem el én, melyiket vállalom.” És hozzáfűzi: „Én ezzel értek egyet, nem kell ezt túlmisztifikálni. Szerintem amúgy is csak egy bizonyos korig lehet erről egyáltalán beszélni, mert egy idő után az embernek már tényleg más lesz fontos.” Szóval csak azt a harminc évet kell valahogy ízlésesen, derűvel átvészelni: nagyjából negyven és hetven között. Utána pedig az ember már nyugodtan vállalhatja a ráncait!

Gyárfás Dorka