Csőbe húzták a kedvenc színészemet – Csalódtunk Nicole Kidman és Hugh Grant közös sorozatában

–

Nincs az az isten, hogy ne nézzek meg egy Hugh Grant-filmet, főleg az utóbbi időben, amióta elkötelezte magát a színészet mellett. Elég hosszú ideig kérette magát – épp a legnagyobb sikerei idején –, de amióta megvastagodott a bőr az arcán, és levetette magáról mind a félszeg úrifiú, mind az önző csábító szerepét, és felfedezte, hogy mennyi szín van még benne (netán még az érzelmeit sem olyan ördögi dolog kiengedni), azóta tényleg megéri követni a munkáit. Van mondandója, önmagában is – hát még, ha jó rendezők kezébe, és értékes történetek közelébe kerül.

Minden okunk megvolt rá, hogy ebben reménykedjük a Tudhattad volna esetében. A produkció alkotói, David E. Kelly (az egyik legprofibb sorozatkreátor az Ally McBeal óta), és Susan Bier (egy bivalyerős rendező Dániából) garanciát jelenthettek a színvonalra. És Nicole Kidman sem szokott mellényúlni – kifejezetten arról híres, hogy be mer vállalni rizikósabb projekteket, ha komoly színészi feladatot tartogatnak és értelmes művészi célt szolgálnak. Szóval Hugh Grant – és vele mi is – joggal remélhette, hogy jó társaságba csöppent, ezért megéri átszelnie az óceánt. 

A szerep is ígéretes: egy angol doki (az lenne csak a meglepetés, ha egyszer kipróbálná az amerikai akcentust – na persze, majd, ha fagy), akinek az élete egyik napról a másikra összeomlik: egyrészt, mert lelepleződik a nagy hazugság, amiben élt, másrészt, mert az igazságszolgáltatás célkeresztjébe kerül. A történetet egy krimiszál mozgatja (az előkelő New York-i magániskola egyik mutatós anyukáját vérbe fagyva találja a kisfia, ezáltal kiderül, hogy az ismerős apuka szeretője volt), de a lényeg inkább az, amit a tragédia előidéz: hogy egy családnak szembe kell néznie azzal, mennyire élt valódi szövetségben, a két szülő (Kidman és Grant karaktere) mennyire mélyen ismerte egymást, bízhatnak-e tényleg egymásban, tehát igazi családot alkotnak-e. 

Mert kívülről minden nagyon szép és makulátlan, a nyugati világ krémjéhez, szűk kis szellemi és vagyoni elitjéhez tartoznak, de – ahogy az lenni szokott – belülről rohad a gépezet, csak kell valami, hogy ez kiderüljön. 

A tétet valamelyest még emeli, hogy Kidman egy pszichológust játszik, márpedig ha egy lélekgyógyásznak kell szembesülnie azzal, hogy álomvilágban élt, és nem vett észre semmit a mögötte megbújó kemény valóságból (legyen szó a gyerekkoráról vagy a felnőtt életéről), az kicsivel még drámaibb helyzet. Ez ugyanis nemcsak emberileg, de szakmailag is sokkoló lehet. 

A látszatélet mögötti sötét világ persze csak szépen, fokozatosan bomlik ki, nem az első két részben (ami eddig látható az HBO Go kínálatában), hanem minden egyes további epizóddal, amihez képest Kidman aranyszínű hajzuhataga, porcelán finomságúra vasalt bőre, szikrázó kék szeme, és a sorozatban viselt emblematikus kabátjai (a zöld meg a rozsdavörös) még jobban kiemelik a kontrasztot: olyan, mint egy fantáziavilágból idetévedő sellő, aki végleg elvesztette a fonalat. Ez akár még szép szimbólum is lehetne, egy modern kori Nóra-történet, csak kérdés, hogy akkor hogyan volt pszichológus ez a nő, mennyire hiteles azokban a jelenetekben. 

A hitelesség egyébként is kényes téma ebben a sorozatban, noha Susanne Bier szerződtetése épp azt jelezné, hogy van rá törekvés. Bier dán filmjei, különösen a legutolsó, amit a hazájában rendezett (Második esély 2014-ben) éppen a nyerseségükkel és valódiságukkal hatnak, nem véletlenül lett a Dogma utáni dán újhullám egyik emblematikus rendezője. Azt hinné az ember, hogy akinek rá van szüksége, az épp a húsba vágó naturalizmust és drámaiságot keresi. A sorozatból viszont ez teljességgel hiányzik. 

Ilyen kiglancolt amerikai történetmesélést rég láttam, azt hittem, ezen már rég túljutottunk. 

Persze a felső osztálybeli közeg ennek eleve megágyaz, de azért láttunk már olyat, hogy a gazdagok gyomorforgató álszentségét meg tudták mutatni. Épp ez lenne a cél, ez adna értelmet az egésznek.

Különben Donald Sutherlandet is minek szerződtetni, ha egy papírmasé figurát bíznak rá, akinek nincsenek árnyalatai? Minél nagyobb szerephez jut Kidman apjaként az újabb epizódokban, annál kevésbé koherens a karaktere, viszont annál nevetségesebb – miközben csinálhattak volna belőle egy kontrollmániás, önmaga fontosságától eltelt, a lányát is csak irányítani akaró (a feleségét pedig maga alá gyűrő, majd halálba kergető) apafigurát, amihez az anyagi sikerei (amit a grandiózus otthona sugároz) kellő hátteret nyújtottak volna.

De a gyerekfigurákat is hasonlóan felszínesen alkották meg, noha kiemelt szerepük van a történetben. A Frazer házaspár fia, Henry (Noah Jupe) időnként úgy fejezi ki magát és dekódolja az érzelmeit, ahogy egy 12 éves soha, máskor pedig egy bamba kisgyerek – ami rendben is volna (kiskamaszok esetében), ha nem a forgatókönyvírói önkény határozná meg a színeváltozásait. A gyilkosság áldozatának kisfia, Miguel (Eden Alexander) pedig egy kis programozott színészrobot: ahogy az anyja holttestére reagál, vagy ahogy a suli után is az uniformisában tanul otthon, az minden, csak nem életszerű. 

De persze, ha a felnőtt színészek munkája mögött állandóan hallani az instrukciót, és kiérezni a hatáskeltés hamis, erőltetett eszközeit, akkor hogyan lehetnének épp a gyerekek élő, lélegző szereplők? 

Onnan tudom lemérni, mennyire félrecsúsztak a dolgok, ha már Hugh Grant ritkán látott könnyei sem hatnak meg, sőt a felfokozott érzelmessége visszafelé sül el. Csőbe húzták: hiába teszi ki a lelkét, csak azt juttatja eszünkbe, hogy a cinikus szoknyapecér karaktere mennyivel jobban állt neki. Pedig ez nem igaz, csak egy színész sosem lehet elég jó, ha a körítés nem szolgálja a játékát. 

Egy olyan kriminek, mint a Tudhattad volna a világ legokosabb, legcsavarosabb történetének kellene lennie, nem pedig egy flippergépnek, amiben mi, nézők vagyunk a golyó, amit ide-oda rángat az írói önkény. Ahelyett, hogy a lélektani hitelesség talaján állva, mély emberismeretre alapozva mesélne el valamit, aminek a szélsőségesen tragikus kimenetele bennünket is ráébreszt a hétköznapi kis bűneinkre és hazugságainkra, és elgondolkodtat arról, hogy jól éljük-e az életünket, ismerjük-e a házastársunkat, vannak-e egymás előtt lényegi titkaink, és bízhatunk-e egymásban. Ennek azonban most csak a csillogó vázát húzták fel.

Gyárfás Dorka

Képek: HBO