–

Pár napja egy kedves ismerőssel találkoztam, akinél nemrégiben a leggonoszabb rákfajtát diagnosztizálták, majd azonnal megkezdték  a kezelését, hogy megadják neki a háromszázaléknyi esélyt arra, hogy még maximum egy évet élhessen. Furcsa volt látni, hogy nevetgélt a nagyobb társaságban, és úgy tett, mint akinek tényleg csak annyi a gondja, hogy vajon beleesik-e abba a lehetséges három százalékba, és még élhet-e egy évet ezzel a betegséggel. Aztán amikor már kevesebben lettünk, megengedte magának a „luxust”, hogy beszéljen a rosszullétekről és arról, hogy mást sem csinál, csak keresi az eutanázia lehetőségét, hogy a „drága öreg” feleségétől és a gyerekeitől még józan ésszel, méltósággal köszönhessen el.

Ez a diskurzus volt az ő igazi őszintesége: nem a viccelődése vagy az esélylatolgatásai. Ebben a szomorúságban sokkal nagyobb erő és élettapasztalat lakozott, mint a látszólagos vidámságban, amivel egyszerűen csak azt akarta kifejezni, hogy nem akarja „terhelni” a környezetét.

Mindannyian voltunk már úgy, hogy elhittük: a túlélés és a magunk meg a gondjaink elfogadtatásának a záloga valamiféle – látszat – pozitív szemlélet.

Elhitetik velünk, hogy erősnek kell tűnni, a jó dolgokra kell koncentrálni. Elhitetik, hogy ha feltárjuk a lélek sérüléseit, akkor mélyebbre kerülünk, mert a gyengeség, a hibák, a negatív érzelmek rosszak, elrejtenivalók, mindenkinek rosszat tesznek.

Susan David pszichológus a saját példáján keresztül mutatja be, hogy már gyerekként rá kellett döbbennie: hosszú távon jobbat tesz, ha a negatív érzéseknek is teret adunk az életünkben. Történt ugyanis, hogy tízéves korában az édesapja – szintén rák miatt – eltűnt az életéből, ő pedig a külvilágnak, az iskolában azt mutatta, hogy vele minden rendben van. Mosolygott, jól tanult, azt érezve, hogy nem engedheti meg magának a gyengeség látszatát. Mindaddig így volt ez, amíg egy kedves tanárnője a kezébe adott egy teljesen üres füzetet, és arra kérte, hogy írja bele a gondolatait csak magának, úgy, hogy soha senki nem fog belenézni. Ezzel a füzettel teljesen váratlanul megkapta az esélyt az önmaga iránti őszinteségre, de leginkább az érzései valós megélésére. És megadatott az esély arra is, hogy amit mindebből tanult, azt mások „rejtőzködésének” feloldására használja. Sikerrel.

A füzetet azóta is őrzi mint tárgyiasult lenyomatát annak, hogy igenis kell és szabad hagyni, hogy a negatívnak kikiáltott érzések is előtörjenek, megfogalmazódjanak és feldolgozhatóvá váljanak az idők folyamán. Az ő interpretációjában az a füzet segített neki gyerekként abban, hogy az érzéseinek ne szabjon vélt határokat, átszakadjon a képzeletbeli gát, és elkezdődjön egy közel sem tudatos, de annál gyógyítóbb belső munka. Kezdetét vette egy folyamat, ami az érzelmeket a maguk komplexitásában volt képes kezelni.

Ennek a fontosságát hangsúlyozza pszichológus szakértőnk, Schmidt Viktória is. Tapasztalata szerint az utóbbi időben egyre súlyosbodik a trend, ami azt sugallja, hogy „mindenki legyen nagyon rendben, baja se legyen, lássa szépnek a világot, akkor is, ha szomorú. Vagy találja meg mindenben a jót, és máris elmúlik a rosszkedv.”

Ilyen egyszerű lenne? Ennyire fekete-fehér minden? Jó és rossz? Negatív és pozitív? Jókedv és mély depresszió? Csak végletekben kell és lehet gondolkodni és viselkedni? Természetesen a válasz egy óriási és határozott nem!

Szerencsére nem programozott robotok vagyunk, és ezt inkább ünnepelni kellene, megérteni, megélni az érzéseket ahelyett, hogy szélsőséges kategóriákban gondolkoznánk és kivennénk az életünkből a rettegést a „rossztól”, vagy a negatív érzelmeket, gondolatokat. Szakértőnk is megerősíti Susan David alapállítását, miszerint az érzelmek, illetve érzések széles skálája nem véletlenül fejlődött ki bennünk: mindegyiknek megvan a saját kiemelt szerepe, és nem lehet kiiktatni az életből a negatív érzéseket.

„Az evolúció során az emberiség a negatív érzések kiiktatásárét elég nagy árat fizetett volna, hiszen az életben maradást szolgálják.

A negatív érzések, a fájdalmakra való emlékezés, a szorongás és félelem szerepe az, hogy védje az embert, segítsen a túlélésben, felhívja a figyelmet a ránk leselkedő veszélyekre, és arra ösztönöz, hogy tapasztalatok sorozata után elkerüljük őket.

Az agyunk is ennek megfelelően fejlődött, tulajdonképpen huzalozva vagyunk a negatív ingerek, történések detektálására, felidézésére, ezek alapvetően sokkal jobban meghatároznak bennünket (akár egy-egy napunkat is), mint a semleges vagy pozitív események.”

Sánta Dávid: Azt hittem, én vagyok az apák gyöngye, aztán jött 2020 – Egy háromgyerekes apa gondolatai

WMN Life – 2020. október 9.

Ennek a jelenségnek egyébként neve is van, negativity biasnak, negatív torzításnak hívják, és kiemelt kutatási terület a pszichológiában. A legújabb képalkotó eljárásokkal már azt is megmutatható, hogy az agyunk bizonyos területei a negatív érzelmek hatására sokkal aktívabban dolgoznak, mint a pozitív ingerekkel való találkozáskor. A korszellem mindeközben azt sugallja, hogy ezt a szorgos munkálkodást odabenn megakasszuk, és mosolyogva, a gonddal, nehézséggel (látszólag és átmenetileg) nem törődve, lépjünk tovább. Ahogy Viktória fogalmaz, „a torzítással való megküzdés nyugati módja, »a légy vidám, mosolyogj, nézd a dolgok jó oldalát« olykor sajnos nem engedi, hogy érezzük a valódi érzéseinket, mintha azokkal baj lenne, és helyettük valami mást kellene éreznünk. Ez nem meglepő módon aztán nem vezet sok jóra, rövid távon minimum frusztrációt okoz. Az elfojtások és az elraktározott, fel nem dolgozott »rossz« érzések pedig komoly és nagyon nehezen kikezelhető pszichés zavarokhoz, betegségekhez vezetnek a legtöbb esetben. Az ezekből fakadó esetleges testi tünetekről már nem is beszélve.”

A másik nagy veszély, amit a „csak a jó érzések megengedettek” hiedelem rejt magában, hogy

nemcsak magunkat csapjuk és zárjuk be vele, hanem ezt a megoldókulcs nélküli, tagadó állapotot adjuk át a gyerekeinknek is. Így nagy eséllyel felnő egy olyan generáció, amelyik már nem akar és nem is lesz képes kezelni a negatív érzéseit, mert nem tanulta meg a megfelelő érzelemszabályozást.

„A jó érzelemszabályozás pedig talán az egyik legfontosabb eleme a mentális egészségünknek, annak, hogy megfelelően tág toleranciaablakkal rendelkezzünk az időnként nagyon is kellemetlen, fájdalmas érzéseink megéléséhez” – teszi hozzá szakértőnk.

A nehézségek  nevén nevezése, tudatosítása és a megoldására való törekvés az, ami igazi sikert hozhat. Ehhez pedig önismeretre van szükség, és a nehezebb helyzetek megfelelő kezelésére mind gondolati szinten, mind tettekben. Ez pedig idővel magához a vágyott örömhöz, elégedettséghez és boldogsághoz vezethet el. Az észszerűség és az emberi élet lehetőségeinek keretein belül.

Az élet minden napja egy jól megírt mese, tele nehéz helyzetekkel, félelmekkel, szépséggel, elválásokkal, találkozásokkal, veszteségekkel, szomorúságokkal, szépségekkel, rosszakkal és jókkal, és végül az győz, aki mindezt megéli, feldolgozza.

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images