„Aki megérti az érzelmeit, az tudja alakítani is őket” – Ilyen a szerelem más megvilágításban

–

„Azt hiszem, nagyon bonyolult időket élnek a párok manapság – de ez már a vírus előtt elkezdődött. Egyrészről nagyobb szükségünk van a párkapcsolatokra, mint valaha, hiszen nem élünk már falvakban, kiterjedt családokban, együtt azokkal, akikkel felnőttünk, ezért a párkapcsolatainkban tudjuk csak megélni a törődést és az intimitást. Másrészről a szerelemmel kapcsolatban – ami mindig is rejtély volt számunkra – megingott a hitünk.

Olyan kérdéseket teszünk fel magunknak, hogy

»Lehetséges egyáltalán a szerelem? Lehetséges együtt maradni valakivel szeretetben hosszú időn át? Vagy adjuk fel a monogámia koncepcióját, és éljünk úgy, hogy egyik kapcsolatból esünk a másikba?«”

– így kezdődött az este, és dr. Sue Johnson, a világ egyik legjobb párterapeutája mindjárt belecsapott a lecsóba.

Az Ölelj át! című párterápiás beszélgetés kitalálója, és az érzelmi fókuszú terápia megálmodója ma már ott tart, hogy nálunk is megjelent a legfontosabb könyve (szintén Ölelj át! címmel), és Magyarországon is vannak szakmai követői (vagy inkább követei?), ennek köszönhetően jött létre az az online előadás, amire 499 másik érdeklődővel együtt regisztrálhattam. A netes eseményt Török Szabolcs és Dupont Kinga párterapeuták moderálták, ők tették fel a kérdéseket vagy vázolták fel azokat a klasszikus eseteket, amik Sue Johnsont több évtizedes tapasztalatainak megosztására inspirálták.

A szerelem kódja

„Én az elmúlt húsz évemet arra tettem fel, hogy megértsem, mi a szerelem, és feltörjem a kódját, mégpedig tudományos alapon – mondta. – És azóta azt szeretném, ha erről mindenki tudomást szerezne, és mindenki megtudná, hogy nemcsak egyszerűen beleszeretünk valakibe, aztán kiszeretünk belőle, hanem alakíthatjuk is a dolgot. Ezt különösen most kell terjesztenünk, amikor a járvány miatt a pároknak nagyobb szükségük van egymásra, mint valaha. Szóval meg kell nekik mutatnunk, hogyan kell ezzel megküzdeni csapatként, és hogyan kell a negatív mintákat felülírni.”

Valószínűleg ott kell kezdenünk, hogy Johnson szerint a szeretet egy ősi, biológiai kód bennünk, ami arra ösztökél minket, hogy felismerjük, kiben bízhatunk és kire támaszkodhatunk. „Úgy van szükségünk azokra az emberekre és kapcsolatokra, amik igazán számítanak, mint az oxigénre. Az emberek azt mondják, a járvány ráébreszti őket, hogy mi az igazán fontos az életben – hát, szerintem a kapcsolatok. Azelőtt úgy kezeltük a kapcsolatainkat, mintha a véletlenek alakítanák őket. Rohantunk, és mindig elfoglaltabbak voltunk annál, mint hogy mélyen belenézzünk a partnerünk szemébe. Most talán megértjük, hogy ennél fontosabb pedig nincsen.

Talán most rájövünk, hogy mások kezében van az életünk. Érzelmileg kötődő állatok vagyunk, akiket az érzelmi tánc tart össze.” 

A kapcsolat a tánc, az érzelmek a zene

A tánc metafora az egész előadást végigkísérte, mert Johnson szerint – aki egyébként szenvedélyesen argentin tangózik – ez fejezi ki legjobban az emberek közötti érzelmek működését. „Amikor a párkapcsolatra gondolok, egy tánc jelenik meg fejemben. A táncban a két félnek egymásra kell hangolódnia, nyitottnak kell lennie egymásra, meg kell tudnia ragadni a másik figyelmét, meg kell találnia a másikhoz az utat, és reagálnia kell a másikra. 

Érzelmileg rá kell kapcsolódni egymásra, mert csak így tudunk együtt táncolni. 

Egy sikeres párkapcsolathoz is érzelmileg nyitottnak és elérhetőnek kell lenni, ott kell lenni a másik számára. Az érzelmek a tánc zenéje. Tánc közben az emberek néha eltávolodnak egymástól, néha rálépnek egymás lábára, néha közel húzódnak, néha más zene szól a fejükben. De az évekkel és a kutatásokkal párhuzamosan rájöttem, hogy minden kapcsolat olyan, mint a tánc: az anya-gyerek kapcsolat is. Érzelmi jeleket küldünk a másiknak, amire ő reagál, és ennek megfelelően a mi testünk is reagál, és az idegrendszerünk is reagál. Olvasunk egymás arcáról, testéből, és az idegrendszerünk tudja, hogy ez fontos.” 

Noha gyakran mindent megteszünk azért, hogy az érzelmeinket leplezzük – leginkább azért, mert azok kiszolgáltatottá és sebezhetővé tesznek minket –, a pszichológus szerint valójában akkor is az emóciók állnak az életünk középpontjában, azok rendszerezik az egész életünket.

Vállald fel!

„Az érzelmek egy magasan működő információfeldolgozó rendszer – mondja Johnson. – Nem valami fura csökevények, amik megmaradtak a gyerekkorunkból, és meg kell tanulnunk kontroll alatt tartani őket – ez egy nagyon téves hozzáállás. Az érzelmek nagyon befolyásos túlélési kódok. Érzelmekkel kommunikálunk másokkal, és rendszerezzük a kapcsolatainkat: hogy kitől fordulunk el, kihez fordulunk oda, kiért nyúlunk ki, kit ölelünk magunkhoz. 

És mit teszünk, ha a zene nem passzol a tánchoz, amit járunk? Le kell cserélnünk a zenét! Meg kell változtatnunk a jeleket, amiket az érzelmeinkről küldünk. Gondold el, milyen lenne, ha én tangózni szeretnék veled keringőritmusra. Nem menne, természetesen, hiába is erősködnék.

Az egyetlen lehetőség, hogy megváltoztatjuk az érzelmi jeleinket. És ezt hogyan tehetjük meg? Ha lelassítjuk a folyamatot. Ha megpróbáljuk kinyomozni, mi húzódik meg az érzelmeink mögött. 

Ha valaki azt mondja: »Dühös vagyok! Egyedül érzem magam ebben a kapcsolatban.« Akkor azt mondjuk: »Aha! Magányosnak érzed magad, és ahelyett, hogy ezt a fájdalmat felvállalnád, inkább dühöt mutatsz, és rátámadsz a másikra.« Erre azt mondja az illető: »Igen, mert így legalább kiváltok valami reakciót!« »Hát igen, de sajnos így csak indulatot gerjesztesz, ami újabb elutasítást szül.« Máris mindkét fél eltávolodik, és haragszik a másikra.” 

Amikor egy pár felkeresi Johnsont, először is arra próbálja ráterelni őket, hogy a saját gyengéd érzelmeikhez közel kerüljenek, és tudják vállalni őket. Mert valójában szerinte minden támadás, sértés, eltávolodás vagy konfliktus mögött egy fájdalom húzódik meg, amit valaki nem mer a másik elé tárni. „Az érzelmi fókuszú terápiában odafigyelünk az érzelmekre, megbízunk bennünk, és segítünk mindenkinek abban, hogy rákapcsolódjon a saját gyengéd érzelmeire, amik a konfliktus vagy eltávolodás mögött húzódnak meg. Aztán segítünk abban, hogy a két fél ezt egy újfajta módon tudja megosztani a másikkal. Például: »Lehet, hogy mindig dühösnek látszom, de valójában csak magányosnak érzem magam. Hiányzol, nem érzem már, hogy kapcsolódnál hozzám.« És akkor a másik ember azt mondhatja: »Ezt sosem mondtad. Mindig csak azt mutatod, hogy csalódtál bennem, én pedig nem tudom, mit tehetnék, ezért inkább elfordultam tőled.« Így máris egy másik táncot járnak, egy puha, lassú táncot. Megtanulnak újra bízni egymásban. 

Segíteni kell az embereknek feltárni a sebezhetőségüket, ami a másikat is bevonja a táncba. Aki megérti az érzelmeit, az tudja alakítani is őket.”

Gyengeségben az erő

A másik fontos dolog, hogy mindenkinek van olyan érzékeny pontja, aminek az ingerlése már kismértékben is extra stresszt vagy fájdalmat vált ki belőle. Erről is muszáj felvilágosítanunk a másikat egy párkapcsolatban, mert ha nem tesszük, akkor megint csak az eltávolodás irányába tereljük a kapcsolatot. Dr. Sue Johnson ezt egy saját példával illusztrálta:

„Nekem például nagyon domináns volt az anyám. Folyton megmondta, mit csináljak, és hogyan. Szóval, ha később bárki meg akarta mondani, mit csináljak, arra elég ingerülten reagáltam. Amikor találkoztam a férjemmel – aki szintén egy erős ember –, nagyon ideges lettem, ha azt éreztem, hogy kontrollálni akar. Úgyhogy leültem vele, és elmondtam, hogy erre különösen érzékeny vagyok, és azonnal visszatámadok. Tudom, hogy ez az anyám miatt van, akinek mindenről megvolt a határozott elképzelése, hogy hogyan helyes. Akkor a férjem megértette, hogy ez az érzékeny pontom. 

De mindenkinél van ilyen, amit nem érdemes piszkálni, mert attól az illető bizonytalanná válik, ugyanis fájdalmas a számára. Viszont megtaníthatjuk egymást arra, kinek hol van ez a gyenge pontja. Persze nem kerülhetjük el, hogy tánc közben néha érintsük a gyenge pontot – ez az élet része –, de ha képesek vagyunk róla beszélni, akkor a másik tanulhat belőle. A férjem például ezután azt mondta nekem: »Jó, nem próbállak meg irányítani, úgyis túl bonyolult vagy hozzá.« Én meg azt mondtam: »Így van, jobb, ha meg sem próbálod.« 

Ami nem működik: ha a gyenge pontomra állandóan rátapintanak, én pedig nem beszélek arról, milyen fájdalmat okoz nekem.”

Safe place az érzelmeknek

Ez mind jól hangzik abban az esetben, ha valaki tisztában van a saját érzelmeivel. Csakhogy gyakran magunk sem tudjuk, mi zajlik a lelkünk mélyén, vagy hogy mit szeretnénk igazából. „Ahhoz, hogy beszélni tudjunk az érzelmeinkről, először is biztonságos terepet kell teremtenünk. Meg kell találni a helyet és az időt arra, hogy mindenki kitárulkozhasson – mondja Johnson. – És akkor elkezdődhet egy »ölelj át!« típusú beszélgetés, amikor mindenki feltárhatja az érzékenységét és a sebezhetőségét úgy, hogy a partnere meghallja, és kapcsolódik hozzá. 

A megosztott törékenység az, ami összehozza az embereket. 

Elmondom például, mi az egyetlen módja a bocsánatkérésnek: ha elmondjuk a másiknak, hogy mi fáj nekünk. Ha ezt nem tartjuk vissza. Bele kell nézni a másik szemébe és megosztani a fájdalmat, és látni kell a másik szemén, hogy az én fájdalmam fáj neki is. Akkor megbeszélhetjük és megbocsáthatunk egymásnak, és tapasztalatom szerint ez megmarad hosszú távon. De 

annak nem lehet megbocsátani, aki a fájdalmát bezárva őrzi a szívében.”

Egyedül nem megy

Sajnos a kitárulkozás némely embert olyan félelemmel tölti el, hogy inkább azt gondolja: a legfontosabb a függetlensége. Ha nem tárulkozik ki, akkor nem szolgáltatja ki magát senkinek, és nem érheti csalódás. Johnson szerint ez teljes tévút. „Az idegrendszerünket nem arra találták ki, hogy egyedül legyünk. Társas lények vagyunk, érzelmi kötődésre vagyunk programozva. Az emberiség legfontosabb erénye, hogy képesek vagyunk kommunikálni és összefogni, ha szükség van rá. Ez tett minket uralkodó fajjá a földön. És azáltal, hogy képesek vagyunk megosztani egymással a szeretetünket és a problémáinkat, csak fejlődhetünk. Ezer kutatás kimutatta ezt – nem pusztán az én véleményem. 

Paradox módon a gyerekek ezt ösztönösen tudják, és vállalnak is érte kockázatot. Az a gyerek a legmagabiztosabb, és tűnik úgy, mintha a saját lábán állna, akinek a legerősebb kötődései vannak. Amelyik tudja, hogy bármikor hívhatja az anyját vagy az apját, ott lesznek számára – akkor a világ többé nem tűnik ijesztőnek. Szóval ez a gyerek meg tud birkózni a sebezhetőségével. 

Aki azt hiszi, hogy nem függ senkitől, az valójában csak tagadja a sebezhetőségét, ami nem jó, és valójában hatalmas stressz. Nem arra vagyunk huzalozva, hogy egyedül éljünk. Egy rövid ideig megy nekünk, de az egész életünket nem élhetjük le magányosan. 

A nyugati világban sajnos elfelejtettük, hogy az erősségünk valójában a törékenységünk megértéséből fakad, és a legnagyobb erőforrásunk: mások, és a másokhoz való kapcsolódás.”

Sajnos a koronavírus éppen ebben gördített akadályokat elénk, miközben mindennél jobban megmutatta, mennyire fontosak az emberi kapcsolataink. 

„A legnagyobb probléma, amit a járvány magával hozott: az eltávolodás. Ez valójában traumatizálja az embereket, mert mindannyiunknak szükségünk van szeretetre.

Az érzelmi elszigetelődés fájdalmas az ember számára – pont ugyanazt a fájdalomközpontot kapcsolja be az agyban, mint a fizikai fájdalom. Mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy vágyjanak rá – nem csak fizikailag. Persze, fontos a szex is, de nem ez a lényeg, hanem hogy valaki akarjon minket, reagáljon ránk, és számítsunk valakinek.”

Ehhez azonban muszáj kockázatot vállalnunk, és megmutatnunk magunkat, az igazi valónkat.

Kár, hogy én nem tudom megmutatni nektek teljes valójában Sue Johnsont, mert ahhoz hallanotok kellene a nevetését, ahogy én hallgattam az előadás közben. Igazából azok a kacajok igazolták tökéletesen, hogy nemcsak az elméletet dolgozta ki, hanem a gyakorlatban is működik az Ölelj át!-módszer, és egy kiegyensúlyozott, boldog embert teremt, rendhagyó körülmények között is. 

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images