–

A következő napokban a „demó-üzemmód” zajlott, az első éjszaka után a mama megkérdezte, hogy akkor vegyen-e ki szabadságot, kell-e jönni segíteni, én meg mondtam, hogy háromóránként kelsz csak, eszel és alszol is vissza, szóval egyáltalán nem vagyok fáradt, simán tudom így a háztartást is vezetni. Aztán jött az az éjszaka… ami mindent megváltoztatott.

Négy nappal a hazaérkezés után valami történt

Nem aludtál el cicin, ahogy előtte mindig, hanem evés után ébren maradtál, és vigasztalhatatlanul sírtál. A sírás később átváltott ordításba, és egészen reggel hatig ment. Hogy mit váltott ki belőlem ez az egész? Pánikot, hogy rossz anya vagyok, aki nem tudja megvigasztalni a fiát.

Rohantam a hűtőhöz tejért, gondoltam, biztos nincs elég tejem. Igaz, ha megnyomtam a mellem, a falig felspriccelt, de már a szememnek se hittem. Benyomtad a teljes adagot, amit melegítettem, de tovább ordítottál. Minden sikerélményem és önbizalmam odalett, legszívesebben elszaladtam volna itthonról, oldja meg más ezt a helyzetet, mert én képtelen vagyok rá.

Tulajdonképpen nem is én oldottam meg, hanem apa. Ő, mintha mindig is ezt csinálta volna, halál higgadtan sétálgatott veled, az alkarjára fektetett, beszélt hozzád. Én magamba roskadva ültem a fotelben, és néztelek benneteket.

Féltem, hogy valami nagyon nagy baj van

Innentől kezdve rettegtem, hogy egyedül nem foglak tudni megnyugtatni, amikor egyedül maradtam veled, gyomorgörcsöm volt, féltem attól az időszaktól, amikor ébren voltál. Az éjszakák voltak a legrosszabbak, alvás közben is annyira stresszeltem, hogy csuromvizesre izzadtam a pizsamám és az ágyat, álmomban is mindig sírást hallottam, többször felriadtam, hogy hol vagyok, és te hol vagy, nem emlékeztem, hánykor keltem, és hogyan raktalak vissza az ágyadba.

Sokszor elaludtam szoptatás közben, a nap hatvan százalékában csak sírtam. Rémes gondolatok fordultak meg a fejemben, amik után borzalmasan szégyelltem magam és lelkiismeret-furdalásom volt. Nem tartottam magam jó anyának, sem alkalmasnak erre a feladatra.

Apa mindenben támogatott és mellettem volt, nem is értem, hogy tudott egy ilyen roncs mellett is pozitív maradni, ellátni az itthoni feladatokat és közben még dolgozni is. A napom legjobb öt-tíz perce a zuhanyzás lett, mikor kicsit ki tudtam szakadni a valóságból, és csöndben, nyugalomban magamra tudtam koncentrálni.

Egy hét után a gyerekszobából napközben leköltöztünk a nappaliba

Ez egy kicsit segített a közérzetemen, néztem a tévét szoptatás közben, nagyobb volt a tér és a fény, kényelmesebben tudtam ülni és feküdni. Napközben sehol máshol nem tudtál aludni, csakis rajtam vagy apán. De nem is ez volt kimerítő, hanem az ezzel járó aggódás, hogy mi van, ha megszokod, és később csak így fogsz aludni.

Az sem segített sokat, hogy a családból nagyjából mindenki frusztrált bennünket: „ez nagyon nem jó, ezt szokja meg, inkább hagyjuk néha sírni, ők ilyet még nem láttak, az ő gyerekeiket mindig le lehetett rakni”.

Most már tudom, minden gyerek más és más, és te nehezebben élted meg a kintléted első három hónapját, mint az átlag. Kit sajnáltam akkor, kit éreztem áldozatnak? Magamat. És ki volt az igazából? Te. Kiszakadtál a megszokott, meleg, biztonságos, kis világodból, és nem elég, hogy minden megváltozott, még azt is elvártuk volna tőled, hogy attól a testtől, amelytől a védelmet várod, elszakadj.

Borzalmasan bánom, hogy ezt az időszakot így éltem meg, és bár sokan azt mondják, erről a hormonok tehetnek, és szülés utáni depresszióm volt, de visszatekintve úgy gondolom, legalább részben én generáltam azt, hogy ennyire nehéz eset voltál. Semmi mást nem érezhettél felőlem, csak rettegést, bizonytalanságot, kétségbeesést. Az anyukád, amikor el voltál keseredve, és meg voltál ijedve, nem biztonságot nyújtott neked, hanem dühös volt és sírt.

Mit üzennék most az akkori énemnek?

Azt, hogy szarj le mindenkit, és csináld úgy, ahogy neked és a babádnak a legjobb, mert nem fogja megszokni, nem marad így, csak könnyebb lesz. Bújjatok össze, aludjatok együtt, kuckózzatok be a tévé elé, tedd be a kedvenc sorozatodat, és ne pánikban töltsd el az első 12 hetet, hanem békében és boldogságban.

Kérj és fogadj el segítséget! És ami a legfontosabb, ami miatt újra önmagam tudtam lenni ezután az időszak után, az az, hogy beszéltem róla. Mellettem voltak olyan barátnők, akik ezt már átélték, és ki mertem mondani nekik olyan gondolatokat, amiket sem a férjemnek, sem anyukámnak, sőt még magamnak sem mertem hangosan kimondani azelőtt.

Körülöttem csak olyanok voltak, akinek vagy nem volt elég teje az elején, vagy nagyon fájt a szoptatás, így talán ebben az egyben volt igazán sikerélményem. Az esti hasfájós ordítozást leszámítva, cicivel minden gondot meg tudtam oldani, ha nyűgös voltál, fáradt, álmos, akármi, csak cicire raktalak, és elaludtál. A súlyod gyönyörűen gyarapodott, a védőnő mindig megdicsért bennünket.

Aztán egy hónap után jött a rémálom

Nemhogy megnyugodtál volna cicin, hanem keserves sírásba kezdtél rajta. Először csak esténként, aztán nappal is, végül éjszaka is. Az egyetlen dolog, amiben „jó voltam”, ami sikerült, az is elromlott. A csodafegyverem elveszett. Teljesen összeomlottam, minden szoptatásnál sírtam, nem értettem, mi történik. Így hát más módszert kellett bevetni a napközbeni altatáshoz. Ekkor rendeltem meg azt a két dolgot, ami körülbelül féléves korodig megmentette az életemet, és nem lettem kész roncs az állandó altatási problémától. A rugalmas hordozókendő, illetve a babahinta.

Három hónapos korodra megtörtént az, amitől szerintem minden szülő retteg. A súlygyarapodásod lecsökkent. Épp a minimumot súrolta. Így hát nem telt el nap anélkül, hogy azon izgultam volna, vajon eleget eszel? Vajon allergiás vagy valamire?

Foglaltam időpontot gasztroenterológushoz, de csak három hónappal későbbre kaptam volna, így oda nem mentünk el. A védőnő azt mondta, ne izguljak, legrosszabb esetben négyhónapos korodban elkezdünk neked pépet adni. Egy dologban voltam biztos, és ettől senki nem tántoríthatott el, hogy van elég tejem. Végül arra jutottam, hogy tejallergia lesz, ezért háromhónapos korodtól kezdődően nem ettem tejterméket. Azaz semmit, amiben tej vagy tejszármazék található. Szóval tulajdonképpen semmit. Nem is tudtam, mennyi mindenben van tej. A gyorskajától kezdve a kenőmájason át sajnos az összes édességben. Az étcsokit meg utálom. 

Bántott a dolog, hogy mindenki azt mondta, minek szenvedek, miért nem adok neked tápszert. A mai napig azon az állásponton vagyok, hogy ha van elég tejem, és mindenki tudja, hogy az anyatej a legjobb táplálék egy babának féléves koráig, miért adjam fel ilyen könnyen?

Pár héttel a hatodik hónapod előtt úgy döntöttünk, elkezdjük a hozzátáplálást, hátha az segít a súlyodon. Izgatottak voltunk apával, mégiscsak először fog enni a fiunk, beállítottuk a kamerát, rád adtuk az előkét, apa az ölébe vett, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, alig vártuk, hogy bekanalazd az első falatot, és jóízűen ránk mosolyogj.

Haha, persze!

A nyelveddel kinyomtál mindent, amit nagy nehezen a szádba tudtam erőltetni, persze mindkét kezedet fogni kellett, annyira meg akartad fogni a kanalat. A végére  minden tiszta pép lett, te öklendeztél tőle, rázott a hideg.

Ez ment körülbelül egy hétig mindennap. Hol anyatejjel hígítottam, hol vízzel, hol sűrűbbre, hol hígabbra csináltam, az eredmény ugyanaz volt. Végül úgy döntöttünk, pár hétre szüneteltetjük a témát.

Engem az éjszakák eléggé megviseltek, talán a kialvatlanság miatt még nehezebb volt minden, főleg, hogy egy ideig kávét sem mertem inni, mi van, ha pont amiatt nem alszol jól. De mivel nem változtatott a dolgon, napi két bögre lecsúszott, ez tartott ébren napközben.

Az első két hónapban a hasfájás miatt még nehezebbek voltak az esték, órákba telt, mire le tudtunk rakni, én ilyenkor ájultan feküdtem le aludni, volt, hogy még pizsamába se öltöztem át, azzal se húztam az időt. Teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy mennyi idő után és hányszor fogsz kelni, minden neszre összerezzentem, és hallgatóztam, vajon felébredtél-e, ránéztem a kamerára, mozgolódsz-e. Persze ettől jól felébredtem, sokszor fél órába is telt, mire vissza tudtam aludni.

A legnehezebb az volt, hogy amikor végre vissza tudtalak altatni, vagy elaludtál cicin, és próbáltalak visszacsempészni a kiságyadba, az esetek hetven százalékában felébredtél rá, sokszor már csak azután, hogy visszafészkeltem magam a meleg, puha ágyamba. Ilyenkor jött a találgatás: vajon túl nagy a helyed, és felébredsz rá, vagy túl kicsi? Hideg a fészek? Voltak olyan éjszakák, amikor már nem bírtam tovább, és apát is felébresztettem, hogy míg én próbáltalak visszaaltatni, addig apa a fürdőszobában hősugárzóval próbálta felmelegíteni a fészkedet, hátha könnyebben alszol vissza, ha meleg. Persze a helyzeten nem sokat segített.

Aztán, mint valami csoda, karácsony előtt pár nappal elkezdted végigaludni az éjszakát. Ez ébredés nélkül nyolc-tíz óra volt minden éjszaka. Mondanom sem kell, úgy aludtam, mint a bunda, két hónapnyi lemaradásom volt, a szervezetem próbált mindent bepótolni.

Aztán eljött a negyedik hónap

És ahogy a nagykönyvben meg van írva, az alvási idők felborulása is. Először egyszer keltél éjszaka, maximum kétszer, és én megnyugodtam, hogy nem ért el minket a nagy baj, ez teljesen kezelhető. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre többször, és előfordultak olyan éjszakák, amikor akár nyolcszor is felkeltél. Öthónapos korodra a nappali alvások is egyre nehezebbek lettek, hosszas sírás után aludtál el babakocsiban és hintában is.

Aztán öthónapos korodban úgy döntöttél, nem alszol többé se babakocsiban, se hintában, helyette inkább ordítasz, ezért úgy döntöttem, megtanítalak az önálló alvásra. Persze biztos voltam benne, hogy soha az életben nem fogsz magadtól elaludni – de egy óra szenvedés után mégis így történt.

Nem hittem a szememnek, és bár baromi kimerítő volt, se te, se én nem élveztük, kipróbáltam a második altatásnál is. És azután is. Egy-két nap gyakorlás után mindenféle sírás nélkül tíz-tizenöt perc alatt elaludtál magadtól a kiságyban, és egy-két órát is végigdurmoltál egyben.

Ezekben az órákban nyugodtan lezuhanyozhattam, hajat moshattam, kertészkedhettem, főzhettem, süthettem, játszhattam a kutyámmal, vagy csak szimplán ülhettem a tévé előtt. Nem kellett azon izgulnom, hogy húsz perc múlva sírva ébredsz, vagy hogy kint alszol a babakocsiban, és a szomszéd gyerek vagy a kutya felébreszt.

Úgy éreztem, végre valami jó történik az alvásoddal kapcsolatban, ami mindkettőnknek jó, sokkal kiegyensúlyozottabbak vagyunk mindketten, nekem van időm magamra, és minden másra, te kényelmesen alszol, és pont annyit, amennyire szükséged van.

Sajnos az éjszakai alvásokat ez nem oldotta meg, előfordult olyan is, hogy másfél óránként keltél egész éjszaka, de olyan is, hogy hat-hét órát egyben aludtál.

Sajnos nagyon nehéz kezelni, amikor hatodjára kelek fel éjszaka úgy, hogy egyben egyszer sem aludtam több mint egy órát. Haragszom. Haragszom rád, hogy miért csinálod ezt velem, haragszom magamra, hogy haragszom rád – és haragszom apára is, aki békésen alszik a másik szobában. Haragszom mindenkire, akinek a gyereke éppen alszik.

Folyamatosan kutatom, hogy mi lehet az oka ennek

Fogzás? Még csak nem is látszik. Mozgásfejlődés? Front? Sokat aludtál napközben? Vagy épp keveset? De valószínűleg sosem fogok rájönni, hogy miért van ez, és csak várok és reménykedem, hogy majd jobb lesz.

Remélem, legközelebb már erről írhatok…

Kalydy Detti 

A képek a szerző tulajdonában vannak