„Szabadság nélkül egy sort sem tudnék írni” – A költő Jász Attilával, alias Csendes Tollal beszélgettünk

–

És akkor jött József Attila

Vegyész családból jön, mindig is jó volt reáltárgyakból, így tulajdonképpen adta volna magát a pályaválasztás. A tatai gimnáziumi évek alatt azonban sok másba is belekóstolt: jól kosárlabdázott, a Bryo's nevezetű gimis zenekarban énekelt, kísérleti filmeket készített az osztálytársaival. Aztán jött József Attila, és valami átfordult benne, a szülei és a tanárai azonban lebeszélték arról, hogy humán irányba menjen tovább. Így lett a Veszprémi Vegyipari Egyetem hallgatója – az oktatók azonban nemigen tudtak mit kezdeni a túlérzékeny, hosszú hajú fiúval, akinek mindig csillogott a szeme, persze nem a vegyipar iránti lelkesedéstől. Utólag meg is érti őket.

Nem szövegek, hanem versek

Volt együttese az egyetemi évek alatt is – tulajdonképpen abból lett aztán a költészet.

„Jazzszerű zenéket játszottunk, és volt benne performance is, de a hangsúly a szövegeken volt, amiket én írtam és énekeltem, vagy inkább mondtam el. Számomra ez véresen komoly dolog volt, és kiborított, ha a többiek számára nem, de nem mondhattam a gitárosnak vagy a dobosnak, hogy mindennap jöjjenek próbálni. Egy idő után fel is adtuk. Kár, mert nagyon izgalmas dolgok jöhettek volna ki ebből a próbálkozásból.”

Éppen ekkoriban kérdezte meg tőle egy veszprémi újságíró: tudja-e, hogy valójában nem dalszövegeket, hanem verseket ír? Párat meg is jelentettek aztán a lap irodalmi mellékletében, ami nagy dolognak számított, neki mégis súlyos tapasztalás volt nyomtatásban viszontlátni a „kis szerencsétlenkedéseit”:

„Érdekesek voltak, és nem biztos, hogy jobban meg lehetett volna írni azokat a verseket, de láttam a nyomtatott verzión, hogy ez még nincs rendben. Azt mondtam magamban, hogy akkor fék – mielőtt elkezdenék mindenféléket vadul közzétenni, fel kell készülnöm. Ki kell tanulnom ezt a szakmát.”

Öskü, ahol nem létezett idő

A sors is a segítségére volt ebben: amikor nem sokkal diploma előtt otthagyta az egyetemet, irigylésre méltó állást kapott a bakonyaljai Ösküben.

„Művelődősiház-igazgató és könyvtárvezető lettem, ami nagyon jól hangzik, de egyedül voltam a fűtővel és a takarítónővel. Kezdetben rengeteg energiát fektettem bele, aztán már gombnyomásra működtek a dolgok.

Azt csinálhattam, amit akartam: napi húsz órát olvastam, írtam a kis olvasónaplómat Hamvas Béla „Száz könyve” alapján, nagyokat sétáltam napkeltekor Sanyival és Öcsivel, az akkori kutyáimmal... Nem létezett idő.

Közben levelezőn népművelés-könyvtár szakra jártam az Eszterházy Károly Főiskolára – egy kőkemény műszaki egyetem után ez már szinte szórakozás volt.”

Egy darab verssel a Vigiliába

„Tele voltam kisebbségi érzéssel. Nem végeztem magyar szakot, és ott volt bennem a vidékiesség érzése is. Ráadásul az én nemzedékem nagyon erős, Tóth Krisztinától kezdve Kemény Istvánon át Vörös Istvánig. Jól volt ez így, legalább nem szálltam el magamtól.

Azt gondoltam, hogy ha majd eljön az idő, egy olyan a szerkesztőségbe megyek be, amelyik szerintem a legjobb. Ez a Vigilia volt akkor, ahol már a rendszerváltás előtt is olyan filozófiai-teológiai szövegek jelentek meg, amilyenek máshol nem, és az irodalmi része is nagyon igényes volt. Pilinszky még érezhető szellemi hátterével. Végül egy darab verssel mentem be, ami elég vicces volt. Ott ült a szerkesztőségi asztal mögött Tilmann J. A., akinek az írásait, fordításait ismertem... Megnézte a verset, ráhümmögött, és a következő számban meg is jelentették. Majd e vers miatt megkeresett az azóta sajnos már megszűnt Tevan Kiadó, hogy ha lenne egy kötetnyi ilyen anyagom, kiadnák. Ez lett az első kötetem, a Daidaloszi napló. A Vigiliának pedig azóta is dolgozom.”

„Kell valami, ahol szükség van rám”

Ösküről vissza, Tatára vezetett az útja: Rebrus Tibor pszichológus, a tatai nevelési tanácsadó vezetője hívta a tanácsadón belül éppen induló ifjúsági iroda munkatársának.

„Nem volt nehéz rábeszélnie. Öskün annyira jó volt, hogy azt egy idő után nem bírtam elviselni. A művházban és a könyvtárban minden ment magától, nem volt már dolgom. Úgy éreztem, valami más kell, olyasmi, ahol szükség van rám.

Tibor szabad kezet adott az általa biztosított szakmai felügyelet mellett. „Rockklubot tartottam a fiataloknak, táborokat szerveztem – és közben olvasni, írni is tudtam. Tibortól rengeteget tanultam szakmailag, és talán furcsán hangzik, de a költészet nagyon közel van a pszichológiához, egyfajta lélektan az is.”

Főszerkesztő-helyettes és rakodó

Ekkor már jelentek meg versei a tatabányai Új Forrásban is, ami azért volt különösen fontos számára, mert a lap címszavai között az Irodalom mellett ott állt – és ott áll a mai napig – a Művészet és Társadalom is. Hamarosan felajánlottak neki egy olvasószerkesztői félállást, majd hosszú ideig főszerkesztő-helyettes volt Monostori Imre mellett.

„Ahogy korábban Tibor, Imre is megértette, hogy engem nem kell munkaidőbe szorítani, mert szeretek dolgozni. Támaszom volt szakmailag és emberileg is –  tőle tanultam meg, hogy ez a kettő egymástól nem elválasztható. Mindent közösen csináltunk, még a terjesztést is. Magunk vittük fel az aktuális lapszámokat Pestre, Imre sofőködött, én rakodtam a becsomagolt Új Forrásokat az átvevő pultra. Furcsa párosnak nézhettünk ki.”

Sohasem gondolkodott „csak” irodalomban

Mint mondja, nagyon lassan állt össze benne szervesen az a rengeteg művészeti irány, amerre az évtizedek során kalandozgatott – az irodalmon sokszor messze túl.

„Mindig érdekelt a képzőművészet és a zene is. Nem tudok festeni – ahogy zenélni sem –, és nem is művészettörténészként akarom megmondani a tutit, inkább mesélni próbálok arról, ahogy én látom. Főként a jazzre és az ahhoz közeli rétegekre fókuszálok, de a népzenét és a komolyzenét is szeretem, és a kortárs komolyzene is bejön. Éppen egy ilyen fesztivált szervezünk most a bakonybéli monostorba Dukay Barnabásnak, aki elképesztően gyönyörű zenéket ír, hangszeres zenész is, improvizál, és nem mellesleg kivételes gondolkodó. Mesteremnek tekintem, de ha megtudja, majd kapok tőle egy jelképes pofont, hogy ilyeneket mondok róla.”

Csontváry, egy más dimenzióbéli mester

Szintén példakép Csontváry Kosztka Tivadar. Írt egy versregényt is az ő útját követve Naptemplom villanyfényben címmel, és jelenleg is folyamatban van egy Csontváry-hangoskönyv kiadása: Varga Tamás színész olvas fel a festőművész írásos műveiből az ő prófétikus hangján, Dresch Mihály pedig szaxofonnal oldja olykor a tömény tartalmat. Tavaly pedig a Csontváry Emlékműterem és Műhely Kulturális Egyesülettel (CSEMKE) több hónapos programsorozattal emlékeztek az akkor száz éve elhunyt Csontváryról a Hadikban, ami fölött egyébként a festő utolsó műterme volt – még ha az eredeti cél, hogy az egykori műterem egy megnézhető szellemi progmamhelyszínné váljon, egyelőre nem is valósult meg.

És persze az igazi témának soha nincs vége: épp a közelmúltban fordult meg néhány olyan helyen, ahol valamikor Csontváry is járt, festett. Megint másfajta inspiráció volt számára úgy nézni a dolgokat, ahogy ő nézhette, sőt visszafelé, a festmények felől. Meglátni például azt a kis fát, ami az általa is megörökített jajcei vízesés tetején mintegy jelképként nőtt ki, szerinte örülne ennek a prófétikus mester, aki a vízesések és fák nagy szerelmese volt.

Amrita Sher-Gil – szabadosság és szorongás

Hasonlóan közel érzi magához Amrita Sher-Gilt, a tragikus sorsú indiai-magyar festőt, aki nem mellékesen az orientalista Baktay Ervin unokahúga volt.

„Először nem is a képei fogtak meg, hanem az, hogy milyen szép nő, majd az egyénisége. Elképesztő elhivatottság dolgozott benne. Az apja szikh arisztokrata volt, ő mégis az indiai számkivetetteket festette meg. Kapott is a fejére, bár sokan már akkor tudták, hogy világklasszis, manapság pedig horribilis összegekért kelnek el a képei. Magába bolondította a világot, nők és férfiak egyaránt megfordultak az életében, megengedhette magának ezt a fajta szabadosságot. Belül azonban szorongott, a család minden tiltakozása ellenére az unokatestvéréhez ment feleségül, akivel annak idején együtt játszottak – többek között indiánost –, és aki a gyerekkori biztonságot is jelentette számára.

Egy gyönyörű nő, akibe egy kislány lelke van bezárva… És akkor értettem meg, hogy miből is táplálkozik az ő művészete. Egyébként bár Párizsban is tanult festészetet, ő is Csontváryt tekintette igazi mesterének a színek tekintetében.”

„Én csak megnyitok valamit”

Így születtek meg a festőnő élete és életműve köré szövődő versciklusok, amelyek Boldog temető a címmel láttak napvilágot – Sher-Gil ugyanilyen című képe nyomán.

„Azt gondolom, ezt a könyvet együtt hoztuk létre, ahogy a Csontváry-könyvet is Csontváry súgásával. Egyébként korábban is így írtam, és egyre inkább így működöm. Arról, hogy mi történik ilyenkor, nagyon óvatosan szabad beszélni, mert csak az értheti meg, akinek volt már hasonló élménye. Én csupán megnyitok valamit, ami rajtam keresztül jön elő. Használ engem, még a nevemet is. Egyszerűen csak örülök mindennek, ami adódik, amit kapok, akár egyetlen sornak is.”

Magyar indiánok és az ő mellényúlásaik

Amrita Sher-Gilre mintegy véletlenül talált rá, voltaképpen a nagybátyjáról, Baktayról akart írni. Úgy tűnik, ennek is eljött az ideje. A kapcsolódási pontot az indiánság jelenti: Baktay, akárcsak később Cseh Tamás, „magyar indián” volt, olyannyira, hogy mindketten hoztak létre indiántábort.

Mint ahogy az ő létét – no meg persze a műveit – is áthatja az indián történelem és életérzés. Így lett az alteregója Csendes Toll, Cseh Tamás előtt tisztelegve ezzel a beszédes névvel.

„Lesz egy kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban a magyar indiánokról, ennek kapcsán, kurátorként írhatok a témáról esszét a katalógusba a magyar indiánok mellényúlásairól. Baktay Ervin, alias Heverő Bölény nagyfőnök például két olyan szerzőtől is fordított könyveket, akikről azt gondolta, hogy autentikus indiánok, az igazi indián életet képviselik – aztán a haláluk után kiderült, hogy Szürke Bagoly egy angol úrifiú, Hosszú Lándzsa pedig afroamerikai származású álindián volt. Hozzáteszem, mindez nekem nagyon tetszik. Roppant nagyra tartom magyar indián elődeimet.”

Ahogy főszerkesztő lett, beütött a krach

Monostori a nyugdíjazása előtt kinevezte az Új Forrás főszerkesztőjének, még mielőtt bármiféle hatalom másként döntene. Immár tíz éve törzsfőnökként vív szellemi szabadságharcot a harcosaival, ami talán soha nem volt olyan nehéz, mint manapság.

Épp csak elfoglalta az amúgy nem is létező főszerkesztői széket, amikor váratlanul beütött a krach: a megye többé nem támogatta a lapot. Ráadásul a szerkesztőségnek otthont adó könyvtárból is menniük kellett. Hogy hol van akkor a szerkesztőség?

„Itt” – mutat körbe. „Az értekezleteket romkocsmákban tartjuk, a fogadóóráink pedig sokáig a tatabányai Árpád sörözőben voltak, az impresszumban is az szerepelt.”

Szerkesztőség nélkül még csak-csak lehet működni, pénz nélkül azonban nem, így tíz évvel ezelőtt képletesen felvette az indián fejdíszt, és életében először Csendes Tollként is kiállt a nyilvánosság elé, mondván, hogy a kultúrára igenis áldozni kell. Ezt a csatát sikerült megnyernie, és az irodalmi műhely, ha szűkösen is, tovább tudott működni – egészen a közelmúltig, amikor is a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) vonta meg a támogatást. Ezzel az ötvenegy éves lap nyomtatott verziója soha nem látott veszélybe került. Honoráriumot egyáltalán nem tudnak fizetni a szerzőknek, szerkesztőknek, örülnek, ha a nyomdát és a tördelést kigazdálkodják valahogy.

„Az eddiginél is keményebben kell harcolnunk”

Mégsem adták fel, hiszen akkor nem lenne értelme annak, amit eddig csináltak. A maga részéről figyelmeztetésnek fogta fel a helyzetet:

„Az eddiginél is keményebben kell harcolnunk, amihez szükségünk volt a nyilvánosság erejére is.”

Mint meséli, rengetegen melléjük álltak, segítséget és méltányosságot kérő nyílt levelüket ötvenegyen írták alá, egy kiemelt fontosságú szerzőjük pedig egyenesen a miniszterelnöknek írt. A makacs törzsfőnök hivatalos és magánlevélben is megkereste az illetékeseket. Egyelőre ígéret van, de már az is valami. És kapott az Új Forrás egy másik sanszot is:

„Úgy néz ki, tíz év után visszamehetünk a tatabányai megyei könyvtárba. Igaz, Hamvas Béla az árokparton is meg tudta írni az életművét, és az Új Forrás léte sem attól függ, hogy van-e szerkesztőség – de azért ez akkor is egyfajta győzelem, és talán valamiféle biztonság is.”

„Szabadság nélkül egy sort sem tudnék írni”

Irodalmárként, ha nem is ilyen durván, de mindig része volt életének a bizonytalanság:

„Talán erre ment rá a házasságom is, hiszen a legnagyszerűbb embernek sem könnyű ezt tolerálnia, amikor ott vannak a gyerekek, és hónapokig nincsen fizetés. Egyébként jöttek különféle mentőötletek az elmúlt hónapokban, hogy mit kéne csinálnom, de azt gondolom, a szerkesztéshez értek legjobban.

Nem egyszerűen csak egymás mellé rakosgatom a jobb szövegeket – láthatatlan szálak, finom áthallások kötik össze a blokkokat, ami valamiféle többletet ad egy-egy tematikán belül. Barátunk a miniszterelnökhöz írott levelében is kitér erre a fajta gondosságra, ami végső soron a szellemi izgalmat jelenti – ez az, ami eltűnt volna a lapszámokból, ha elvállalom a felajánlott állásokat. Ahogy elveszett volna Jász Attila költő is, mert szabadság nélkül egy sort sem tudnék írni.”

Sosem tudja, meddig megy még az írás – de egyelőre ír

Az úgymond „karrierje” érdekében semmit sem tesz – csak olyanokkal barátkozik, akiket közel érez magához. Nem hajt díjakra – pláne nem jelöli saját magát, amire egyébként akad példa a hazai irodalmi életben –, nem szervezi a részvételét hazai és külföldi rendezvényeken.

„Későn kezdtem a pályámat a pluszköreim miatt, de azóta annyi mindent kaptam ajándékba, hogy kioltódott bennem az ácsingózás meg a könyöklés kényszeres vágya. Tudom, hogy divat manapság az önmenedzselés, főleg a fiatal szerzők körében, de hosszabb távon nem éri meg: így elveszik az a meglepetés, amikor mégiscsak kapsz valamilyen elismerést, vagy meghívnak valahová külföldre. Tavaly nyáron például egy horvát-szlovén irodalmi fesztiválra hívtak meg. Fogalmam sincs, hogyan találtak rám. Olyan szeretettel fogadtak, mintha jól ismernének.

Előző évben Térey János volt a vendég ugyanezen a fesztiválon, így először róla emlékeztem meg pár szóban a szabadtéri felolvasáson. És mivel éppen esett, megkértem, intézzen már el annyit, hogy elálljon. És akkor elállt… A közönség nagy tetszésnyilvánítása közben.”

A kérdésre, hogyan látja magát tíz év múlva, Bereményi Géza és Cseh Tamás egyik ikonikus dalszövegével válaszol: „Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”. És legfőképpen ő ne az legyen, aki most. Dolgoznia kell még magán. Amúgy írt már annyit, hogy nem kell félnie attól, ha éppen nem ír egy ideig, de egyelőre ír – úgy tűnik, azoknak a bizonyos más dimenzióbéli alkotótársaknak van még üzennivalójuk.

Mezei M. Katalin

Kiemelt kép: Hegedűs Gyöngyi