–

Este hat. Az esti vacsorához sminkelem magam. De a tükörben nem én vagyok. 

Nem hibázom el az ecsetvonásokat, mégis valaki másnak látszom a művelet végén.

Utolsó simításként a rúzzsal egy milliméterrel feljebb, hajszálnyi vonalat húzok, hogy teltebbnek látsszék az ajkam. Hogy még annál is inkább valaki másra emlékeztessen az arcom. 

Kiveszem a szekrényből a ballonruhát, az övet a legszűkebbre húzom, amennyire csak lehet, elsimítom a derekamon a finom anyagot. Vegan leather, most ez a menő, a környezettudatosság és a klímavédelem jegyében. 

Mennyi baromsággal áltatjuk magunkat, meggyőzzük magunkat a second hand jelentőségéről és a biciklisforgalom növekedésének hasznáról. Azt hisszük, ha szelektíven gyűjtünk, attól megmenekülünk, de ez a föld már mindenképpen pusztulásra van ítélve. Motyogok magamban, mint valami bolond, akinek kiürült a xanaxos doboza.

A csuklómra francia parfümesszenciát fújok, az illat neve tuscan leather, tömény és kegyetlen, fekete üvegben, semmi csicsa, a legújabb trend, a minimal jegyében, éljen. 

Az első kerületi loft lakásunk a felső emeleten helyezkedik el, a panoráma épp a budai Vár. Hendrickset öntök jégre, rózsás Fentimansszel keverem. A férjem még nem jött haza, elhúzódott a tárgyalása. Belekortyolok a gin-tonikba, a jég szinte szabályos kockából olvad egyre kisebbé a fanyar ital alján. Arra gondolok, vajon a jégkockagyártásra is képes hűtőszekrények mennyire környezetbarátok. És a túlárazott dizájner konyhakészülékekről tényleg el lehet hinni, hogy a minőségi darabok megvásárlásával kevésbé járulunk hozzá az üvegházhatás növekedéséhez?

Sándor már a taxiban, az előbb jelezte ki a szintén minimál órám az üzenetét. „Csak gyorsan felkaplak, mert így is késésben, bocs, baby.”

Mosolygok, amikor belenézek a tükörbe, és ismét elsimítom magamon a kifogástalan ruhát. A karcsú alakomon tényleg pompásan áll, valójában bármit felvehetek. 

Belebújok a piros talpú magas sarkúmba, becsatolom az aranyszínű résznél, a kezembe egy egyszerű, lakk clutchot veszek, még egyet fújok a tuscan leatherből, beleállok a felhőbe, így kell, nem közvetlenül magadra. 

Az ajtóban lévő három szemeteszacskóra pillantok, már megint nem vitte le a bejárónő. A sárga, a kék és a szürke zacskók gondosan becsomagolva, kiválogatva téma szerint. Az illatosított zsákok is újrahasznosítottak, ezzel sem szennyezzük a környezetet, hiszen újra meg újra megy a gyártósorra. Csak arról nincs infónk, hányszor használhatjuk fel. 

És hányszor hasznosíthatjuk újra magunkat, és elérkezik-e az a pont az életünkbe, amikor már senki számára nem leszünk használhatók, amikor belenézünk majd a tükörbe, és szembesülünk vele: ez a prototípus végleg lekerül a gyártósorról.

Megfogom a szemeteszsákokat, még a szemetünk is minimális és dizájnos, bioélelmiszerek újrahasznosított csomagjai, zöldségmaradékok, és prémium húsok lenyesett részei. Ezek már nem kellenek senkinek. 

A liftben eltartom magamtól a zsákokat, és még egyszer szemügyre veszem magam. Ha ilyen drága darabokat veszek, azzal is óvom a környezetet, hiszen ezek szinte örök darabok. A lányokkal is mindig megbeszéljük, ha érkezik új kollekció a kedvenc márkáinkból: „Csak olyasmit veszünk meg, amire valóban szükségünk van, és ami örök darab, illetve nem került bele állatból származó anyag.”

„Mindent feladtam azért, hogy gulyás lehessek” – Eltűnő szakmák nyomában: Chripkó Lili riportja

WMN Life – 2020. augusztus 29. – CL

A gin-tonik egészen fejbe vágott, ezért végig arra koncentrálok, hogy ne forduljon ki a bokám a tizenkét centis sarkakon.

A szemeteskukák mellett egy férfi guberál, nem is néz fel, amikor kilépek az ajtón, odatipegek, előbb a kék, aztán a sárga kuka fedelét hajtom fel, mindkettőbe a lehető legkisebb zajjal rakom bele a dizájnos szemetünket. Csak a kidobott csomagolás többet ér, mint a homeless élete ebben a kerületben. Nem is látszik az ember, Sándor már kiabál a taxiból, „gyere már, baby”, én pedig hátrafordulok, és akkor felpillant a negyvenes férfi, aki minimum hetvennek néz ki. 

„Kezit csókolom, szép kisasszony! Isten legyen magával!”

Talpig vörös leszek. 
Beülök a kocsiba a férjem mellé. 
Sándor megfogja a combom. 
Megcsókol, én visszacsókolok. 

A láthatatlan férfi közben már a kék színű csomagot bontja, amit az előbb a kukába tettem. A humuszos doboz félig volt, amikor reggel a szemetesbe hajítottam. Épp azt nyalja ki szinte transzban, és néz a kocsink felé, én pedig reszketek, pedig ez a legmelegebb nyár, amióta megszülettem.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Sean Murphy