„A házikedvenc nem játék, nem kiegészítő és nem unaloműző” – Egy értelmetlen halál kapcsán a felelősségről

–

Igazából ez egy elég szar sztori. Pedig kifejezetten jól kezdődött. Úgy, ahogy a jó emlékek szoktak.

Egy jól sikerült este után egy barátommal úgy döntöttünk, kimegyünk a Dunához megnézni a napfelkeltét. Ott, a parton ülve a szemem sarkából megláttam valamit, amit először mókusnak néztem, de ahogy közelebbről szemügyre vettem, rájöttem, hogy nem rágcsáló, hanem a legsoványabb, legkisebb macska, amit valaha láttam.

Végigvonszolta a vizes testét a betonon egy bokor felé és behúzódott a levelek közé.

Mivel a családomnak megvan az a jó szokása, hogy minden kóbor szerencsétlent (legyen az ember vagy állat) összeszed az utcáról, így nem is volt kétséges, hogy ez a kis „dög” velem fog jönni.

Lassan ki tudtuk csalogatni a bokorból, majd mikor meggyőződött róla, hogy nem bántani akarjuk, megadta magát, és azonnal összegömbölyödött az ölemben. A barátom segítségével, aki az összes még száraz ruháját beáldozta, hogy megóvja a cicát a közben eleredő esőtől, sikerült átvinnünk a kezünkben a forgalmas úton, fel a lakásba. Bár nagyon meg volt ijedve, és szemmel láthatóan gyenge volt, mégis megbízott bennünk és úgy bújt oda hozzánk, mintha már régóta ismerne minket.

Már ekkor feltűnt, hogy nem tud enni, hiába tűnt éhesnek, csak szagolgatta a kaját, és bár felismerte a macskaalmot, nem tudott odáig elvánszorogni, hogy könnyítsen magán. Tudtam, hogy ez valószínűleg nagyobb feladat lesz, mint elsőre sejtettem, de mivel azonnal egymásba szerettünk, nem bántam a dolgot.

Noi (ahogy a másnap megérkező párom nevezte el) egész nap nem mozdult mellőlem, folyamatosan dörgölőzött hozzám, és alvás közben a karomban dorombolt. Jól láthatóan beteges volt, alig mozgott és minden folyadékot kihányt vagy kakilt, de annyi szeretet volt benne, hogy elhatároztam, bármi baja is van, segítek neki erőre kapni.

Nyitásra elzarándokoltunk a Pozsonyi Kisállatrendelőbe (akiknek ezúton is köszönöm a segítséget, csodálatos emberek dolgoznak ott), hogy megvizsgáltassuk őt.

Kábé tizenöt percet vett igénybe az egész. Ennyi volt. Két tesztet végeztek, a második eredményét már meg sem kellett várni. Leukózis, annak minden tünetével.

Vészesen alultáplált, teljesen kiszáradt és meghűlt, legjobb esetben is pár hete lehetett hátra. Az asztalon már a fejét is alig tudta megmozdítani. Sokkos állapotban csak annyit tudtam kérdezni újra meg újra, hogy mit tehetünk ezzel, de az orvosok csak szomorúan rázták a fejüket. Azt mondták, az altatás lenne a legjobb megoldás. Annyira lefagytam, hogy ellenkezni sem mertem. Láttam, hogy ők is a könnyeikkel küszködnek.

Bár teljesen rosszul vagyok a kórházi környezettől és holttestfóbiám van, nem volt kétség, hogy bent maradok vele. Addig simogattam amíg el nem nyomta az álom. Ugyan mozogni már nem tudott, az utolsó másodpercig dorombolt nekem. Zokogva léptem ki a rendelő ajtaján, az üres hordozóval a kezemben, és olyan szomorúság telepedett rám amiről azt hittem, hogy nem válthatja fel semmi. Nos, ebben tévedtem.

Még mindig szomorú vagyok, de már leginkább dühöt érzek. 

Kibaszott dühös vagyok, hogy ez megtörténhetett.

Tegnap óta folyamatosan sírok, és nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy ez mennyire igazságtalan. Miért kellett egy ilyen kedves, ártatlan életnek egy műtőasztalon véget érnie? Gazdi nélkül, szenvedve, legyengülve. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem mindig volt ilyen élete (és az állatorvos is alátámasztotta ezt). Kézhez szokott, az almot ismerte, a kajás zacskó csörgése pedig azonnal felélesztette, ha csak egy másodpercre is. Bárkié volt, egy ideig biztosan szerették őt. Mondjuk, ezek szerint annyira nem, hogy megkapja a szükséges oltásokat, vagy beengedjék a házba. És igazából itt kezdődik a problémám.

Túl sok ember tekinti eldobhatónak az állatokat, és ennek borzalmas következményei vannak. Sokan hiszik, hogy az állattartás emberi jog vagy szükséglet, és nem tartoznak semmivel annak a lénynek, amit magukhoz vettek, mert már eleget tettek érte azzal, hogy a magukénak vallják.

Persze, elétesznek egy kis kaját, megsimogatják ha éppen úgy hozza a kedvük de nem a nagy képet nézik, csak azt az egy kellemes pillanatot. Hisz valahogy úgyis megoldódik, nem igaz?

Hát nem. Ez a macska, ahogy sok más, gazdátlan vagy sem, szörnyű halált halt.

Minden évben állatok ezrei esnek áldozatul az emberi felelőtlenségnek, akkor is ha nem látjuk a saját szemünkkel a következményeket.

Lehet, hogy el fogod tudni passzolni azt az évi két alom kiscicát a barátaidnak, de minden ilyen feleslegesen megszületett cica egy már létező, gazdátlan állattól veszi el a helyet. Lehet, hogy a te macskád pont nem hal bele egy vírusba, ami ellen nem oltattad be mielőtt kiengedted, de lehet hordozó, és könnyen átadhatja egy másiknak, aki viszont igen.

Lehet, hogy a nem ivartalanított kandúrod nem jelenik meg az ajtóban egy tucat kiscicával, de valaki más macskája, akivel ő összehozta azokat a kölyköket, fog. Ha magadhoz veszel egy állatot, pláne egy kijárós cicát, nemcsak a saját kedvenceddel kell számolnod, hanem azzal a láncreakcióval is amit egy ivaros, kezeletlen, szabadon tartott állat elindít a természetben. 

Amikor kiengeded a macskádat az utcára (amivel szintén megvannak a magam problémái, de elfogadom, hogy itthon ilyen az állattartás kultúrája), nemcsak az ő védelméért vagy felelős, de a többi körülöttetek élő állatért is. És ha ezt nem vagy hajlandó tudomásul venni, akkor részese vagy annak az ördögi körnek amibe az olyan állatok mint a mi Noink, belehalnak. 

Szóval akkor mit csináljak, kérdezed. Csak azok tartsanak állatot, akik tudnak pénzt áldozni rá? Akiknek van rá ideje és motivációja? Szerintem ez nem hangzik olyan rosszul. Persze itt nem arra gondolok, hogy aki nem tud minden körülményt tökéletesen biztosítani, annak soha ne legyen állata.

De ha előre tudod, hogy egyáltalán nem tudsz majd vele foglalkozni, vagy nem lesz pénzed a kötelező oltásokra, akkor lehet, nem most jött el a pillanat az állattartásra.

Sajnos, nem ritkán hiszik úgy az emberek, hogy már azzal megoldották a dolgot, ha enni adnak az állatuknak. Lehet, hogy mindig sikerül elpasszolni a kicsiket, de sajnos ez csak rövid távon oldja meg a problémákat. Valójában soha nem egyetlen állat sorsáról döntesz, amikor elfordítod a fejed a tiedről.

Tudod, évente hány kölyköt szülhet egy ivaros nőstény macska? Nagyjából nyolc-tízet. Aztán ezek a szerencsésen elpaterolt kicsik is szülni fognak, majd azoknak a gyerekei is, és nem kell matekzseninek lenni ahhoz, hogy tudjuk: ennyi kismacskának már nehéz jó gazdit találni, ha találunk egyáltalán befogadót.

A menhelyek dugig vannak kidobott, elhagyott állatokkal, a legtöbb helyen a létszámstop ellenére is újabb és újabb ideiglenes tákolmányokban szállásolják el a kerítésen átdobott, út szélére kirakott árvákat.

Be kell látnunk, hogy az a szaporulat, ami az ilyen semmiségnek tűnő mulasztások miatt rászabadul a világra, nem elhelyezhető, és csak még több problémát szül. Szóval, ha nem tudsz vagy nem akarsz gondoskodni róla, kérlek, ne vegyél magadhoz állatot. Ha csak azt az egy állatot tartod szem előtt, akkor sem. Ha pedig ezek tudatában is hagyod, hogy a kedvenceid szabadon megfertőzzék egymást és összevissza szaporodjanak, hogy aztán magukra hagyd a felelőtlenséged melléktermékeit, akkor az értékrendeden is gondolkodj el, ne csak az állattartáson.

A házikedvenc nem játék, nem kiegészítő és nem unaloműző.

Egy érző, szerető lény, akinek rajtad múlik az élete. Neki te jelented az egész világot. A te felelősséged, hogy ne hagyd cserben, nem csak őt, de azokat az állatokat sem, akikkel érintkezik. Mert ha nem teszed, könnyen végezhetik az árokban vagy egy kocsi kerekei alatt, egyedül és rettegve. És nem mindig lesz ott egy olyan önsanyargató marha, mint én, hogy összeszedje őket. 

Életem egyik legborzasztóbb élménye volt elengedni ezt a cicát. Pedig nem is volt az enyém. Azért szeretem azt hinni, hogy egy kicsit igen. Hogy kicsit mindannyiunk állatai azok, amik élnek ezen a Földön, és mind felelősek vagyunk azért, amit egyszer megszelídítettünk. Most mégis arra kell gondolnom, hogy Noinak szerencséje volt. Hiszen abban az utolsó pár órában arra járt valaki, aki törődött vele, aki nem hagyta, hogy egyedül haljon meg.

Most itt állok egy újabb traumával, ő meg nincs sehol. Egyikünk sem tehet róla, hogy így van. Viszont mindannyian tehetünk ellene, hogy többé ne legyen így.

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images)