–

A szüleim közel harminc évvel ezelőtt vették meg a szomszéd Baba néni anyukájának házát, amikor meghalt szegény, majd újították fel a két kezükkel, hogy nekünk és maguknak vidéki pihenőhelyet hozzanak létre. Akkoriban a Káli-medence még nem volt ennyire felkapott, a mostani turistahadaknak nyoma sem volt erre. Fiatal egyetemista éveimben is sokat jártam ide, bulizni a lányokkal, vagy csak úgy, egyedül elvonulni, esetleg romantikus hétvégékre az épp aktuális lovagokkal, az igazi varázsát azonban attól fogva kezdtem el megérezni, hogy megszülettek a gyerekeim.

Onnantól ez lett a nyári bázisunk jó pár hétre, ide tudtam elvonulni a forró budapesti lakásunkból felfrissülni, majdnem azt írtam: kipihenni magam. Holott erről az utóbbiról persze szó sem volt, tudhatja ezt mindenki, aki valaha vágott bele egyedül két kicsi gyerek többhetes vakációztatásába egy összkomfortosnak azért nem nevezhető falusi nyaralóban. De természetesen nem panaszkodom, mindig rettentően örültem a lehetőségnek, ez így van a mai napig, sőt, ezeket a nyarakat igyekeztem mindig a nyári gyümölcsökhöz hasonlóan befőzni emléklekvároknak.

Ott sorakoznak mind az elmém kamrapolcán, ha ránézek az évjáratra, rögtön tudom, hogy s mint voltunk, mi történt velünk.

Ugyanis éppen ez a folytonos körforgás adott egy biztos támpontot az összehasonlításra, a fejlődésünk mérésére. Mintha csak egy toronyház spirálos lépcsőházában mennék egyre följebb és följebb, úgy tudok letekinteni a már mögöttem lévő, elmúlt nyarakra. Előfordult, hogy örömmel állapítottam meg: tavaly ez még milyen nehéz volt, és tessék, egy évvel később már mennyivel flottabbul megy. 

Az első anyukás nyaram, amikor a lányom még csak négy hónapos volt, én pedig azzal voltam elfoglalva, hogy belerázódjak a szerepembe. A hatalmas fürdőszobatükörben (ami jóval nagyobb, és díszesebben kivilágított, mint az otthoni) csodálkozva néztem: jé, milyen lett a testem! Strandra ritkán jártunk.

A második nyár, amikor a lányom vagy négykézláb ment, a térdét bele-beleverve küszöbbe, és a rusztikusan elhelyezett vörös járókövekbe, vagy járni igyekezett, és ezekben esett hasra. Sok sírás, még több nevetés.

A harmadikon már két kisgyerekkel zsonglőrködtem. Az egyiket még gyötörte a féltékenység, hogy érezze, ugyanannyira szeretem, szinte magamra kötöttem, öleltem. A másik a másik oldalamon, punk frizurás, lekaparhatatlan matrica. Egy kép: állok a mező közepén, az egyik kendőben rajtam, a beletörődő arcomon látom, épp szoptatok. A másik a kezemet markolássza.

A negyediken elkezdtük kihasználni a strand adta lehetőségeket.

Ezt követte vagy hat-hét év, amikor a napjaim java részét derékig a vízben töltöttem, árgus szemekkel lesve a két purdét, mikor készül belefulladni a tóba, vagy rendületlenül róttam a vízbe vezető forró, fekete műanyaggal borított lépcsőket, hogy a csurgatott várhoz vizet hordjak.

Az emberek szeretik a megszokottat, a rutint, miközben fel-le masíroztam kezemben a vödrökkel, rendre odasandítottam az öltözőfülkék elé, a kopasz, egyetemi tanár kinézetű fickónak is milyen nagy lett már a fia! A homokozó melletti árnyékban most is ott ül kempingszéken a fura család, idén sem szólnak egymáshoz egy szót sem. Nézd csak, a szőke, magas, szemtelen mosolyú fickó, aki nyaranta legalább hat különböző szett nőt felvonultatott, most a terhes feleségét kíséri be féltő gondoskodással a vízbe. Az idős, nagypofájú tanárnő, akiről mindenféle pikánsat rebesgetnek, évről-évre tűnik egyre visszafogottabbnak. Velünk együtt mindenki változik, teszik egymás után az éveket, mint az építőkockákat, amikből a végén ingatag torony lesz. Csak a bécsi hegedűművésznőn nem fognak az esztendők. Megbízható pontossággal érkezik meg a partra, futva, majd a sportcipőt és mezt gondosan összehajtva az „ő padján” hagyva, fel-le úszik pár hosszt. Utána mindig gondosan megmossa és törli a lábát, a lavór vizet pedig felajánlja nekünk. Hálásan elfogadom, ezzel vagy hat kört spórol meg nekem. Három gyereke van, tudja. Évről-évre biztat, lesz ez majd még sokkal könnyebb.

Esténként a tisztára csutakolt gyerekeknek mesét mesélek, méghozzá azokból a könyvekből, amiket mindig itt kölcsönzünk ki.

Évekig hallgatják, egy idő után inkább derűs nosztalgiával a bátor sünöcske történetét, a Mese utca 13-at, az imádott Roald Dahl Habóját egy ősrégi kiadásban, és Locspocs kalandját a bolygó hollandival. (A kartotékcédulákra rápillantva tudom, ezeket minden évben csak mi vesszük ki.) 

A bolygó hollandit később színre is visszük. Amikor már iskolásak ugyanis, minden nyáron színpadra tervezek egy darabot. Hárman vagyunk színészek, én a rendező, súgó és jelmez- és díszlettervező is egy személyben, a jó közgazdasági érzékű (vagy inkább rafkós?) fiam pedig minden évben magára vállalja a jegyszedő/pénztáros érzékeny feladakörét. Mi, többiek soha egy fillér bevételt nem látunk, de sebaj, amúgy is a művészetért csináljuk.

Tizenkettedik nyár: anyai életemben először nem kell bemennem a vízbe, ha nem akarok. Ezt azzal hálálom meg, hogy nem állok oda a part menti kövekre kiabálni, hogy „gyere ki, mert lila a szád!”. Önfeledten játszanak együtt, kitalálnak megannyi közös poént, amibe engem már nem avatnak be. A törülközőről nézem, hogyan kacagnak teli szájjal. Lassanként kezdem érezni, jó úton haladunk, hiszen ez egyre könnyebb!

Évente egyszer itt készítem el a nagymamám barackos gombócát. A félbevágott prézlis gömbből aranyosan csordul ki a cukros-fahéjas lé.

Tizennegyedik nyár. Egy év leforgása alatt a családunk széthullott. Most próbáljuk újra összerakni a cserepekből magunkat. Színdarabot idén nem próbálunk, a nézőközönségünk már máshol és mással nyaral. „Ez amúgy is olyan dedós, mama. Hagyjál már.”

Tizenhatodik nyár. Elkezdik magukat unni. „Itt mindig ilyen szar volt a net?!” A strandra se szívesen, minek a bikinis, fürdőgatyás testet mutogatni. Úgy tűnik, minden barát pompásan mulat itt, ott, amott, csak ők vannak egy faluba kényszerítve.

A szurkolás nem nem- vagy korfüggő, ahhoz csak szív kell

WMN Life – 2020. július 6. – CSA

A tizenhetediken nem hiszik el, hogy ők valaha lehúztak errefelé akár hat hetet is gond nélkül. Az ki van zárva, hogy még élvezték is! „No fucking way! Ez olyan cringe!” – teszik hozzá. Kialkudok belőlük két hétnyi vakációt, lehívunk pár napokra haverokat is, hátha, de ez sem segít. Ha csak hárman vagyunk, látványosan unatkoznak, úgy merednek rám, mint egy guatemalai smasszerra. A strandra egyedül megyek le. Akár csak a kopasz egyetemi tanár. A fura család eltűnt. A sármos, szemtelen mosolyú srác szőke haja ritkásabb lett, jelentős pocakot is eresztett, Sebaj, én is.

Tizennyolcadik nyár. A fiam le se hajlandó velem jönni. Nem lepődöm meg. A négy fal között kedves velem, de az utcára már nem mehetünk együtt ki. Vidékre, a pőrén öltözött Balatonra, ahol nem történik semmi, távol a haveroktól meg pláne nem. A lányom eljön velem egy teljes hétre. Ez őszintén meghat. 

Tizennyolc évvel ezelőtt ugyanígy voltunk itt ketten. Én akkor magamat igyekeztem újra definiálni. Most ő a felnövő saját magát.

Felteszem most ezt a nyarunkat is a polcra. 

A toronyház spirállépcsőjén továbbindulunk a következő szintre. De őszintén? Fogalmam sincs, mi vár majd ott. Vajon hogyan fogok az idei nyárra visszatekinteni? Hogy itt még (már?) milyen könnyű volt? Vagy itt még (esetleg már) milyen nehéz?

Talán mindegy is. Talán csak az a fontos, hogy még sokáig haladjunk felfelé, és legyen minél több lépcső. A többivel meg, alakuljon bárhogy, örülünk neki vagy csak próbáljuk túlélni, majd csak elboldogulunk, amikor odaérünk.

Fiala Borcsa