–

Hétfő

Erős fájdalomra riadok hajnalban, rögtön beugrik egy több évvel ezelőtti élmény. Pont ilyen volt, mielőtt kivették a méhem. Hónapok óta tudom, hogy van valami a petefészkemmel is, de a vírus miatt a döglött egészségügyben nem jutok el CT-re. Az ultrahang csak arra volt jó, hogy kiderüljön: az egyik cisztában az a bizonyos kis valami nem tudjuk, hogy most oké-e, vagy sem. Elmentem, megtanultam, és csinálom is a speciális, erre való tornát, de eddig semmi nem történt. Reggel elvégzem újra az alapgyakorlatokat, aztán jóga, és hála ezeknek, sikerül végre pisilni (bocs, de van, hogy  néha az sem egyszerű). Mondták, hogy ha nagyon rossz lesz, ne vegyek be görcsoldót, hadd távozzon a ciszta. Nem tudom, hogy távozik-e. Azóta sem tudom, de elindítottam a kiderítési folyamatot, mert ugye, eszembe jutott Fodor Ákos három sora:

„Betegségedből

gyógyulj ki. Vagy halj bele.

Csak ne kényeztesd.”

Lehet, hogy van betegség, de megoldás is van. Lehet legyinteni, hogy egyszerűnek tűnik ez a három sor, de igazából az is.

Meghalni cseppet sem tervezek, a többit meg ideje megoldani.

Értekezleten már jó is a kedvem. Erős szűrőn ment át a szociális életem az elmúlt hónapokban, de olyan jó a csajokkal alkalmanként élőben. Na, ugye? Élőben!!! Mondom…

Kedd

„Szerves életbe merülten

sebeztem és sebesültem.

Mindezeken túlvagyok.

El- és megbocsássatok”

Otthoni munka napja. A tegnapi lendület némileg vesztett magából, a hullámvasút éppen elindult lefelé. A már említett antiszociális énem is rám nehezül. Már-már hajlamos vagyok azt gondolni, hogy én vagyok az élet nagy vesztese, pedig a nagy lószart! Az elmúlt hónapokban viszonylag sok emberi csalódás ért, bár hajlamosabb vagyok azt hinni, hogy csak több időm volt ezeket valóban látni és úgy-ahogy kezelni, vagy hagyni a fenébe a magam módján. Azt viszont nagyon bírom az életben, hogy amikor ezekben az érzésekben elkezdenék úgy rendesen tapicskolni és elsüllyedni, akkor mindig történik valami, ami pillanatok alatt kihúz. Csörög a telefon, a gimnáziumi csapatom egyik tagja hív. Talán fél éve beszéltünk utoljára. Öten vagyunk, és teljesen mindegy, hogy mennyi időt hagyunk ki, mindig is leszünk egymásnak.

Nincsenek felesleges kérdések, irreális elvárások, csak harminc év felrobbanthatatlan kötődése.

Meg a parancs tőle: az ötös megint megy Balatonra hozzájuk, ne nyönyögjek, hogy munka, meg ilyesmi, ő megírja az időpontot és ott leszek. Velük. Együtt. Minden más le van szarva, meg lehet oldani. A szociális életem kezd normális mederbe kerülni. Aki fontos, maradt, a többiek meg csinálnak, amit szeretnének.

Szerda

Szépen csordogál az élet a furcsa monszunban. Régen mániákusan szerettem két lábbal a földön állni és onnan megoldani dolgokat. Ha nem sikerült, akkor ugyanott állva kínlódtam, amíg fel nem borultam. Mint a viharban kicsavarodott fa – ilyennek születtem, de ez nem azt jelenti, hogy így is kellett maradnom. Megvetettem mindent, ami kicsit is spirituális, aztán a jóga (tudom, unalmas, de ez van!), aztán még annyi más segített valamelyest nézőpontot váltani. Ebben már balanszban vagyok, magammal még – ahogy a mellékelt ábra is mutatja – nem teljesen. De bírom ezt az egymás mellett szorosan futó két egyenest.

A földhözragadt önmagam és a spirituális nyitás olyan számomra, mint egy sínpár. Együtt működnek.

Ez a nap olyan, hogy nincsenek váltók útközben, nem forrósodott át a vas, haladok szépen előre. Egyre többet gondolok egy kicsi házra, ami víz közelében van. A közvetlen közelében. Majd. Egyszer. Addig meg:

„Röpülj, hajóm,

Nincs víz.”

Tudom, hogy lesz!

Csütörtök

„Ki kell lépnünk, hogy

megérkezzünk, a jelen

váróterméből.”

Bujkál bennem már régóta, erre a férjem valósítja meg a paradigmaváltást, miszerint megválik az okostelefonjától. Bécsbe megy vonattal, újra kétlaki életet él a nyitással együtt. Estefelé rendszerint szokott írni, hogy mi a szent szar van, de most az van, hogy semmi. Nem hív. Felszívódott.

Mielőtt lemondok róla, mint az egyszeri férjről, aki negyven éve lement gyufáért és azóta se látták, azért felhívom. Mindkét számán. Csöng. Semmi.

Tudom, hogy egy vacsorán van, éjjel fél kettőkor kapok egy üzenetet, hogy hazaért, a telefon pedig feltehetően elutazott Innsbruckba, vagy ki tudja, merre, de az biztos, hogy vele nincs. Másnap bemegy az ottani telefonkártyáját pótolni és letiltani az előzőt, és azzal a lendülettel vesz egy harminceurós, két SIM-es Nokiát. Ami minden, csak nem okos. A férjem szerint amúgy az: lehet vele telefonálni és van rajta zseblámpa is. A csöngése pedig visszarepíti az időben. Apropó idő: ezzel a veszteséggel sokkal több lett neki belőle és élvezi. Hazafelé jövet már csak a kabátját vesztette el az összes iratával. Huszonnégy óra alatt lett törvényen kívüli, nyugodt és szabad. Tesztelem, hogy meddig bírja…

Péntek

„A más élete

Hozzá-szólhatok;

bele-: nem.”

Ezt nem fejtegetem, ezen dolgoznom kell még. Igazán szar nap. A fenti három sor mindent elmond arról, amit elrontottam valamikor a múltban. Nagyon. Hiába a gyerekemmel kapcsolatos, hiába megbeszélhető, nehezen megoldható, hiába nem okoztam végzetes kárt, mindez nem ment fel. Szégyellem magam. Dolgozunk rajta. Nem egy nap lesz helyrerakni. Azonban valamit mégsem rontottam el: megbántottsága ellenére szinte felnőttként állt bele a közös melóba. Mit mondjak?

Jár a szánk, hogy milyen nehéz szülőnek lenni. Gyereknek sem könnyű, még a legnagyobb szeretetben sem!

Szombat

„Attól még senki

és semmi nem jó, hogy van

nála rosszabb is.”

Még mindig megy a tépelődés, hibáztatok mást a saját hibámért, aztán rájövök, hogy ez nem visz sehova. Hányós migrén, alvások és mániákus takarítások ördögi körében van időm végigvenni az előző napot. Ahogy elvonul a furcsa trópusi monszun, úgy vonulnak el a kételyeim. Kisüt a nap, meleg van, szó szerint és átvitt értelemben is fővök a levemben, de újra tudom, hogy mi a dolgom, meg a célom. Estére már szívből nevetni is tudok. Ő is…

Egy kisbabát nem lehet elkényeztetni! – Szakértő mondja el, miért kell mindig reagálni a baba sírására

WMN Life – 2020. június 29. – WMN

Vasárnap

Mindenki együtt. Jó. Elrakva két okos- és egy állítólag okostelefon, csak mi vagyunk egymásnak. A kutya sajnos megint gyengélkedik, ez még szorosabbra fűz mindent. Csak az a bizonyos 3 negatív szó juthat eszembe:

„nincs

semmi

baj.”

Jöhet a következő!

Marossy Kriszta