Kurucz Adrienn/WMN: A minap szerettem volna venni valakinek egy Fodor Ákos-kötetet, és döbbenten tapasztaltam, hogy nincs készleten egy se a nagy webáruházakban, antikváriumokban: elfogytak a kötetek. Mint a hagyaték gondozója, tervezel-e életműkiadást?

Podonyi Hedvig: Most tematikus válogatások születnek, tavaly is volt egy, a Zene-idő, amely Ákos összes, valamilyen módon a zenéhez kapcsolódó versét tartalmazza, jelenleg pedig egy olyan készül, amelynek szövegei az élet úgynevezett „nagy kérdéseit” vetik fel. Viszonyunkat a világ rendjéhez, Istenhez, az élethez és az elmúláshoz. Várakozik még körülbelül két kötetnyi kiadatlan vers, lehet, hogy három. Addig biztosan nem lesz összkiadás, amíg ezek meg nem jelentek. Tervezek egy életrajzi megközelítésű összeállítást is. Hogy személyében is jobban megismerhessék az olvasók Ákost, anélkül persze, hogy „kibeszélném” őt. Visszavonultan élt, de azért olykor adott interjúkat, írtak róla, dedikáltak neki verseket, műveket, tanulmányokat, ezekből fogok egy könyvet összeállítani. Két dolgot nem szeretnék: túl sokáig halogatni vagy összecsapni.  

   

K. A./WMN: Nincs nap, hogy ne jönne szembe velem a közösségi médiában valamelyik Fodor Ákos haiku. Megnőtt az érdeklődés a művei iránt, mióta meghalt? Sajnos gyakorta látni, hogy életében nem kap akkora figyelmet egy alkotó, mint érdemelne, csak mikor már nincs közöttünk.

P. H. : Nehéz ezt megmondani. Ahogyan ő fogalmazott: „Túl közelről nem látlak jól”. Én korábban is érzékeltem, hogy nagy az érdeklődés iránta. Azokban az időkben, amikor átlagosan három-négyszáz példányban jelent meg egy verseskötet, az ő kétezer példányát szétkapkodták, ez verseskötetből nagyon nagy szám. Különösen úgy, hogy nem járt író-olvasó találkozókra, nem szerepelt a médiában, nem voltak plakátok a könyvéről vagy róla, semmilyen promóciót nem kapott.

K. A./WMN: Úgy tudom, a könyvbemutatóira sem ment el. Igaz ez?

P. H.: Tegyük hozzá, olyan nagyon nem is volt körülötte hírverés. Ha szerveztek volna neki gondosan egy bemutatót, és kellő időben, azaz sokkal-sokkal előbb szólnak neki… (nevet), akkor azért időnként biztosan elment volna az olvasók szeretetében lubickolni. Talán mire olyan piaci helyzet alakult ki, hogy lehetőség nyílt nagyobb rendezvények szervezésére egy-egy megjelenés kapcsán, addigra őt elkönyvelték olyannak, aki „úgyse jönne el”. Tény, hogy nem nagyon volt jellemző, hogy Fodor Ákos, mondjuk, felolvasóestet tart. Pedig amikor egy-egy nyilvános beszélgetésre meghívták, tapasztalható volt, hogy nagy figyelmet tudott kiváltani, nagyon tudott „hatni” másokra.

K. A./WMN: Szokták mondani, hogy visszahúzódó volt, amolyan remeteféle, de közben, akik ismerték, tudták, hogy nagyon karizmatikus férfi volt, közvetlen és közlékeny a barátaival.

P. H.: Igen, erőteljesen hatott a személye is, és az is, amit mondott. Persze, mint az ilyen emberek többségét, őt is kétféleképpen látták: volt, aki rémülten és ellenszenvvel figyelte, mások szeretettel és rajongással – az utóbbi reakcióból szerencsére mérhetetlenül több volt. 

Tény, hogy könnyebb úgy szeretni valakit, ha közben „nincs útban”. Őt nem lehetett ide-oda rángatni, országjáró felolvasókörútra küldeni. A nehézkes szerző pedig problematikus a kiadó számára. Pedig, mint mondtam, Ákos jó előadó volt, csodálatosan olvasta fel a verseit. Meg minden mást is. Sajnos, csak elég rossz minőségű hangfelvételek maradtak fenn tőle, néhány darab. Nekem könyveket is olvasott fel, innen is tudom, hogy ragyogó előadói képességei voltak.

K. A./WMN: Miket olvasott fel neked?

P. H.: 

Például másfél éven át a József és testvéreit, azután A 22-es csapdáját, sok-sok Molnár Ferencet, Szép Ernőt, Kosztolányit, Shakespeare-t. Hosszú éveken át tartó kedves, közös szórakozásunk volt a felolvasás.

K. A./WMN: Nagyon bezárkózva élt, de én például mindig sztáralkatnak láttam.

P. H.: Valószínűleg korán felmérte, hogy mekkora elmélyülést és befelé fordulást igényelnek a versek, és bár talán képes lett volna másként is élni, ezáltal pedig sokkal több embert elérni, az nem szolgálta volna azt az utat, amit ő választott.

K. A./WMN: Írta is: „ne dúcold alá életeddel művedet: sírodra omlik”.

P. H.: Igen, vagy: „Félreállok – hogy ne takarjam el, amit tennem adatott”.  

K. A./WMN: Mikor tette fel az életét a költészetre? Voltak kitérők is: Zeneakadémia, zenei szerkesztőség, és ha jól tudom, harminchárom volt, amikor megjelent az első kötete.

P. H.: Már nagyon korán elszántan írt. Tizenhat éves korában Pilinszky szerette volna megjelentetni néhány versét a Vigiliában, de Ákos nem egyezett bele, pedig mélységesen tisztelte Pilinszkyt, csak az akkori világnézetével nem fért össze, hogy egy katolikus lapban publikáljon.

K. A./WMN: És Pilinszky nem sértődött meg?

P. H.: Nem hinném. Felette állt ő ennek. Ákos versei végül pár évvel később, tizenkilenc éves korában jelentek meg először nyomtatásban, a Kortársban. Rendszeresen küldözgette a műveit különböző lapoknak, de nagyon sok elutasításban is része volt, nem csak sikerben. Igaz, utóbb nem bánta, hogy az első ifjúkori művei nem jelentek meg kötetben, nem feltétlenül tartotta már mindegyiket annyira jónak, sokat ki is gyomlált. Így aztán az első verseskötete érett összeállításnak mondható.

K. A./WMN: Nagyon kritikus volt magával.

P. H.: Sok versét megsemmisítette, többet, mint amennyi megmaradt.

K. A./WMN: Úgy emlékszem, belőle írtad a szakdolgozatodat, így ismerkedtetek meg.

P. H.: Igen, 1987-ben találkoztunk, egészen pontosan február 8-án délután 14.10-kor, a huszonharmadik születésnapom előtti napon. Ha van sorsszerű találkozás, akkor ez az lehetett. Gyermekirodalom volt a szakdolgozatom választott területe, és Ákosnak akkortájt jelent meg a Képtelenkönyv című kötete. Az egyetlen, ami gyermekverseket tartalmaz. Kértem tőle egy interjút. Amúgy sosem kerestem volna meg, nem voltam az a fajta rajongó, aki autogramot kér a művészbejárónál. Az Angelika cukrászdában találkoztunk, és én akkor még nem tudtam, hogy rá egyáltalán nem jellemző, hogy egyhuzamban öt órán át beszélget valakivel.

Podonyi Hedvig és Fodor Ákos - Forrás: Díner Tamás

K. A./WMN: Tudtad, hogy ez egy nagy találkozás?

P. H.:

 Amikor megláttam, igencsak megdobbant a szívem. Valahogy mélységesen „ismerős” volt.

K. A./WMN: Ő is hasonlót érzett vajon?

P. H.: Utólag azt mondta legalábbis, hogy igen (nevet). Nagyon élesen megmaradt bennem a találkozásunk minden részlete. Nem sokkal azelőtt volt az a legendás nagy hó, emlékszel? Átvergődtem valahogy Kispestről Budára, majdhogynem vidéki kislányként tébláboltam a Batthyány téren, alig találtam meg az Angelika kávéházat, ő pedig késett tíz percet.

K. A./WMN: Ákos? Ne!

P. H.: Igen, miközben amúgy kényszeresen pontos volt, de egy telefon feltartotta. Mondogatta is később nekem – mindig magázódtunk –, hogy „Azóta szeretem, mióta tíz percet késtem…” Lehetett ez persze részéről megszépítő emlékezés, de azért tényleg jól hangzik. Szóval megérkezett végül, és a bordó köpenyes ruhatáros nénik széles mosollyal fogadták, látszott, hogy kedvelt törzsvendég. Nagyon érdekes, ugyanazt a könyvet olvastuk mind a ketten akkoriban, a Pontot, vesszőt nem tudok címűt Csibiné Siklódi Márikától, többek között erről is beszélgettünk. Az első találkozót újabbak követték, figyelemmel kísérte, hogyan haladok a szakdolgozatommal. És lassanként számomra is derengeni kezdett, hogy másról is szól a kapcsolatunk, nem csak a munkáról.  

K. A./WMN: Egy negyvenegy éves költő, akit imádnak a nők, kétszer házas is volt már… Nem féltettek tőle?

P. H.: Anyukám mindenkitől féltett. Mondta is remek szimattal, hogy aztán ne legyen ám köztünk semmi. De huszonhárom évesen nem figyel az ember az intő anyai szóra, és ez többnyire jól is van így.

K. A./WMN: Sosem volt teher rajtad a címke: „a Fodor Ákos felesége”? Hisz te is alkotó ember vagy, író, újságíró, saját egzisztenciával, karrierrel.

P. H.: Nem érzékeltem, hogy lett volna ilyen címke. Sosem viseltem Ákos nevét, nem hangoztattam, hogy ki a társam, nem tudták az ő ismerősei közé tartozó interjúalanyok, de az én távolabbi ismerőseim sem, amíg csak esetleg szóba nem került valahogyan. A mi kapcsolatunk titka talán épp az volt, hogy nagyon jól tudtunk párhuzamosan létezni, persze azért rengeteg hidat építettünk a két párhuzamos között. Nem jártunk együtt sokfelé, mások voltak a mindennapi igényeink. Én nagyon szeretem a társaságot, de azokat a napokat is, amikor ki sem mozdulok. Ő pedig kifejezetten otthonülő volt, főként az utolsó éveiben. Amikor végleg elment, olyan szempontból nem volt nehéz a továbbélés, hogy nem kellett tűnődnöm: „Úristen, kivel fogok ezután utazni vagy szórakozni járni?” Mert addig is barátokkal mentem, vagy épp egyedül.

K. A./WMN: Nagy szabadságot hagyott neked.

P. H.: Mind a ketten nagy szabadságot hagytunk egymásnak. Azt hiszem, nem szerencsés, ha az ember a teljes szabadságával „fizet” egy kapcsolatért. Ez nem azt jelenti, hogy pont úgy kellene élni együtt, mint egyedül. Egymásért mi is számos gyakorlatias kompromisszumot kötöttünk, olyanokat is, amelyek kívülről talán furcsának tűnhetnek. Nekem magától értetődő volt például, hogy ő nem jön nyaralni, mert nem szeret utazni. Rossz lett volna látnom, hogy ő nem érzi jól magát valahol, csak miattam van ott és fegyelmezetten feszeng. Fel sem merült bennem, hogy kierőszakoljak ilyesmit, amikor láttam, mennyire nem akarja. Ő meg nem várta el, hogy otthon üljek vele. Viszont boldog volt attól, hogy én jól érzem magam valahol, és várt haza szekérderéknyi rózsacsokorral. Ez sokkal jobb volt, mintha fogát összeszorítva, áldozatosan strandolt volna velem. A barátaim néha azt mondták, olyan az Ákos, mint a Columbo felesége, talán nem is létezik. Biztosan nem akarod elhozni közénk? – kérdezgették. – Nem is szólunk hozzá, ha nem akarja… (nevet). Tudod, Ákos annyira intenzíven jelen volt a kapcsolataiban, párbeszédeiben, hogy azért sem bírta a társasági életet, mert nem tudott odafigyelni egy-két embernél többre úgy, ahogyan ő szeretett figyelni. Itta a szavakat, pontos válaszokat akart adni a kérdésekre.

Nagyon jókat lehetett beszélgetni vele bármiről, mert nem voltak betonba ágyazott előítéletei. Nyitott volt, emberségesen meg tudott hallgatni bármilyen hajmeresztő dolgot. Sokat segített másoknak ezzel a hozzáállással. 

K. A./WMN: Ha jól sejtem, az élet gyakorlatias dolgai rád maradtak.

P.H.: Őt nagyon fárasztotta a mosogatás-bevásárlás-főzés típusú rutin, de fontos megjegyezni, hogy sosem voltak macsó elvárásai, és nem kérdezte, hogy hol van már a vacsora. Önellátó volt, és segített, amiben tudott. Egy lakásfelújítást én csináltam végig, mondjuk, A-tól Z-ig, de a Zs már az ő reszortja volt. Neki jutott a finomhangolás, mert ehhez volt érzéke. Rendezgetni a tárgyakat, mint a szavakat, megkeresni a legjobb helyüket. A minimum érdekelte, a részleteiben is cizellált rend. Nem véletlen, hogy nem nagyregényeket írt.

K. A./WMN: Úgy emlékszem, komoly trauma volt neki, mikor feldúlták a mesteremberek a lakásotokat.

P. H.: De milyen boldog volt, amikor elmentek… És gyerekmód örült az eredménynek. A lényeg: bírtuk egymást, és meg tudtuk osztani a feladatokat úgy, ahogyan az mindkettőnknek megfelelt.

K. A./WMN: Huszonnyolc évig volt a társad. Félt attól, hogy mi lesz veled utána?

P. H.: Igen, gyötrődött emiatt. De valószínűleg tudta, hogy életképes vagyok. A túlélést, a továbblépést pedig jelentősen segítette a búcsúnk. Hálás vagyok neki azért is, mert nagyon tapintatos módon távozott, ha lehet így fogalmazni. Nem kellett évekig ápolnom, holott persze azt is megtettem volna, ha úgy adódik. Összesen másfél napon át nem tudott gondoskodni magáról. Ez egyébként rá vall.                 

     

K. A./WMN: Nem volt hajlandó orvoshoz menni?

P. H.: Ááááá… Már húsz éve folyton mondogatta nekem, akkor is, amikor még semmi baja nem volt, hogy nem szeretne kórházban meghalni, csakis otthon, ha lehetséges. Boldog vagyok, hogy szinte az utolsó percig magánál volt, hogy méltósággal, szeretetben tudott elmenni, és úgy, ahogyan ő akart. Ezáltal nekem is könnyebb volt egy kicsit. Vele lehettem kettesben, simogathattam, szavakkal is elengedhettem.

K. A./WMN: Nem lehet könnyű eldönteni, harcolj még, hogy éljen, próbáld itt tartani mindenáron, akit szeretsz, vagy engedd el.

P. H.: Akkor valamivel egyszerűbb, ha tudod, hogy megharcoltad már a megharcolható csatákat, nem úgy, hogy minduntalan zaklattad, de pontosan érezhette, hogy azt szeretnéd: maradjon, ha egy mód van rá.

Ákos sokszor elmondta, hogy megcsinálta, amit akart. Hogy ezt hogyan fogadták, nem fogadták, értékelték, nem értékelték, az más kérdés. Mire lett volna jó, ha még öt évig itt vegetál, csak hogy én foghassam a kezét? Ennyire nem lehet önző az ember.

K. A./WMN: Mi történt a halála után? Hogyan lehet túlélni egy ekkora veszteséget?

P. H.: Nekem a halál soha nem volt tabu. Aki él, meg is hal. Akkor is, ha ez nem tetszik. De ezzel együtt tagadhatatlanul nehéz elviselni, képtelenség józan ésszel megérteni, hogy valaki itt volt, most meg nincs. Ezt csak a miénknél „nagyobb akarat” előtt fejet hajtva lehet elfogadni. Annyit határoztam el, hogy értelmesen, hasznosan, lehetőleg másnak nem ártva igyekszem továbbélni az életemet. És nem hinném, hogy kötelező állandóan szenvedni. Aki él, az csináljon úgy, mint aki él, szoktam mondani magamnak. Önsajnálatban fetrengeni nem szeretnék. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem fáj nagyon. Éveken át, akárhányszor hazafelé tartottam, fölnéztem az ablakunkra, ég-e a villany? Mert akkor Ákos vár. És mindig jót bosszankodtam, ej, de hülye vagyok. Állandóan nyúltam a telefonomért, hogy felhívjam és elújságoljak neki valamit. A rögzítőnkön megmaradt a hangja, néha csak azért hívogattam, hogy halljam.   

K. A./WMN: Mit gondolsz, mitől tudnak a versei ennyire belenyúlni a lélekbe, mindenkiébe, függetlenül attól, hogy ki az olvasó?

P. H.: Cseles szövegek, látszólag egyszerűek. Sokan azt hiszik: „Na, ilyeneket én is tudnék írni”. Pici szövegtestek, nagy holdudvarral, az olvasóban belül érnek-élnek tovább. Nekem is olyan a viszonyom Ákos szövegeihez, hogy mást gondolok egyik-másikról most, mint tíz év múlva. A népszerűség másik oka talán, hogy manapság az ember az Anna Kareninát leginkább csak akkor tudja elolvasni, ha fekvőgipszbe kerül pár hétre. De a vágy ott van bennünk az olvasásra, a magvas gondolatokra. A haiku most ezért is hódít. Az egyszerű megfogalmazásba bújtatott sokrétűség sokféle értelmezést tesz lehetővé. Ákos bátran közel ment az érzéseihez, a gondolataihoz, gyermeki szemmel nézett a világra és tudatosan gondozta is magában ezt a képességet. „Látod-e még azt, amit nézel, vagy már csak tudod: »ott« »az« »van«?” Letisztogatta, újraértelmezte a fogalmakat, a jelenségeket.

K. A./WMN: Miközben nagy rajongótábora volt, van, kevés szakmai elismerésben volt része. Mellőzöttnek érezte magát?

P. H.: Igen. Fájt neki. Ugyanakkor látta azt a fantasztikus érdeklődést, ami övezte, olykor megkeresték fiatal költők is, a véleményét kérték. Én is tallózgattam neki az olvasói elismerésekből, ő ugyanis nem használt számítógépet, internetet. A símagazintól kezdve a vallási folyóiratokig, mindenhol sorozatosan idézgetik. Könyvek mottói a versei, emberek magukra tetováltatják szövegeit. Furcsa kettősséget érezhetett. Mert eközben szakmai elismeréseket alig kapott. Többek között József Attila-díjat sem, amit azért ígéretes költők általában megkapnak, őt viszont akkor sem tisztelték meg vele, amikor már rég nem csak ígéretesnek számított. Mondhatják persze, hogy elfogult vagyok. De olvasóként akkor is sokra tartottam, amikor még nem ismertem.

K. A./WMN: Van benned harag?

P. H.: Nincs. Jobb, ha valakit sokan olvasnak, bár nincs több kilónyi díja, mint fordítva, amire azért szintén bőven akadnak szomorú és tanulságos példák. A legszerencsésebb persze, ha elismerően és kedvesen hátba is veregetik így-úgy azt, aki alkot, meg „használják” is a műveit. De a lényeg: amiért Ákos élt, azt véghez is vitte.

 Kurucz Adrienn

Képek: Benkő M. Fanni