Hogy tudtál ilyen csendben ennyivel többet jelenteni önmagadnál? – Búcsú Benedek Tibortól

–

A szurkolói lét egyik legkülönösebb vonása, hogy olykor egyetlen szóban összefoglalható minden örömünk és boldogtalanságunk.

Dobás, visszafojtjuk a lélegzetünket (ha egyáltalán tudjuk szabad szemmel követni a labda útját), és aztán egyszerre, egyszónyi közlésben robban ki belőlünk minden.

Gól!

Kivédte!

Megvan!

És amint felhangzik a varázsszó, minden a megszokott koreográfia szerint megy, kényelmes, puha és otthonos: az ölelések, a könnyek, a levegőbe öklözés, az uszoda csempéjéről visszaverődő kiáltások, amik még hosszan ott visszhangzanak bennünk, kavarognak a lelátók között, s ölelő szeretettel fogadnak később is, bármikor.

Ma reggel is egy szó keringett közöttünk, szurkolók között.

Igaz.

Meg-megállt az ujjunk, mire bepötyögtük egymásnak a négy betűt (Kinek mondjam? Kinek jobb, ha tőlem tudja meg?), és aztán csönd.

Tibor, nekünk erre nem volt koreográfiánk.

Csalásnak tűnik az egész, fél perc, halljátok, hát szóljon már valaki, a síp, egy hang, akárki, csak szóljon, hogy ez szabálytalan, hogy ilyet semmiféle szabálykönyv szerint nem lehet!

Nem tudjuk, mit kell csinálni ilyenkor, érvényüket veszítik a jól bevált mozdulatok, darabosak a gondolatok is, mert amióta az eszemet tudom, mi a te nyomvonaladon határoztuk meg magunkat, érted?

Államformánk: vízilabda-válogatott. És a vízilabda-válogatott az Benedek Tibi.

Akármi történt is más pályákon, nekünk, ennek az országnak ti voltatok a de, a csak azért is, a na, ugye és a tessék, hát megy ez nekünk.

És persze lehetne (bárcsak lehetne még, Tibor!) átbeszélni hosszú nyáréjszakákat az úgynevezett sikereinkről. Mármint így, T/1-ben, mert én ugyan két karcsapást sem tudok tisztességesen megtenni a medencében, és többségünk már azt is sportteljesítményként könyvelte el, hogy képes volt felkelni a hajnali meccsekre a fukuokai vb-n, 2001-ben, de valahogy mindig megvolt ez az érzés bennünk, hogy ezt az egészet aranyostul, gólostul, győzelmestül együtt csináljuk. Hogy valakire lehet számítani, és hogy mi magunk is, mindannyian, számítunk, még ha kevesen férünk is be az uszodába.

Hogy a szerencsétlen magyar szurkoló végül elnyeri méltó jutalmát, háromszor fizet vissza a Kemény-csapat mindent, zsinórban, értitek, nesze neked, Balsors, mit lépsz a Benedek Tibi baljára?

Abban a lendítésben, csavarban, megindulásban mindig benne voltunk mi is. Legalábbis beleképzeltük magunkat, mert az a kéz nekünk lendített, nekünk, értünk csavart és velünk együtt csapott a magasba. 

Nekünk bizonyította be, hogy az akarat és a kemény munka igenis számít. 

Ó, igen, Fukuoka. Tán szentségtörésnek tűnhet, hogy annyi arany, annyi szép emlék közt épp ezzel a vb-ötödikkel hozakodom most elő, de te értenéd, pontosan értenéd, hogy nem az.

Július vége volt, félálomszerű döbbenetben ízlelgettem az ötödik helyet, ami persze elképesztő csalódás volt az olimpiai bajnoki cím utáni évben, tanácstalanul bámultam a tévét, hogy most akkor mi a jó ég van. Ez a csoda is három napig tartott? Keresztapám hívott, örökös meccsnézőpartnerem, hogy azt mondja: menjünk Ferihegyre.

Életemben nem voltam még Ferihegyen, feleltem, miért pont most mennék oda, kérdeztem, mire ő:

Mert most van ránk szükség.

Ekkor megértettem valami nagyon fontosat az életről.

Keresztapám kinyomozta, mikor száll le a vízilabda-válogatott gépe, én felvonatoztam Pestre (fél nap), és mentünk. Magyar zászlóval.

Arra, amit akkor láttam, mindvégig emlékezni fogok: a reptér tömve volt szurkolókkal. Egy ekkora kudarc után! Mindenki jött, mert mindenki tudta: most van rá szükség. Mert vissza akart adni valamit abból, amit tőletek kapott.

Tölteni azokat, akik addig bennünket töltöttetek.

És a legjobb? Hogy utána láthattuk: működik. Működünk. Együtt. Hogy szükség van ránk. Mert hogy rád, rátok mekkora szükség volt, azt nyilván mindenki tudta. De az, hogy ilyen létezik, hogy együtt, hogy van ilyen szimbiózis, lehet értelme annak, amit csinálunk, azt az én generációmnak ti tanítottátok meg. És a legfontosabb leckék közül többet is tőled kaptunk.

Mindaz, amit azon a ferihegyi délutánon láttam, oly magasan fölötte állt mindennek, amit addig a szurkolásról (azaz: az életről) gondolni mertem, hogy viszem magammal örökre.

Ez volt a bizonyíték arra, hogy a gól nem csupán gól, a győzelem nem csupán győzelem, hanem boldogság, vigasz, önbecsülés és szeretetnyelv egyszerre.

Csoda, ha már az egy szavaknál tartunk.

Bajnok.

Legjobb.

Legenda.

Olyan ridegen konganak most ezek is, mint egy üres uszoda, a rohadt életbe.

Nem tudom, láttam-e valaha valakit, aki ilyen csendben és egyszerűen volt képes annyival többet jelenteni önmagánál, mint te.

Vagy fogok-e látni még olyat, aki hasonló.

Kapitány.

Kéne valami mozdulat, Tibor, egy intés, biccentés, mint a medencében, hogy most aztán mi legyen, merre induljunk, mit kezdjünk magunkkal.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Massimo Cebrelli