„Szabadságot akarok, és ezért szívesen lemondok a biztonságról” – Interjú Deborah Feldmannel, az Unortodox írójával

–

Gyárfás Dorka/WMN: Hogyhogy németül beszélgetünk? Ezt a nyelvet érzi most a legközelebb magához? És milyen nyelven ír? 

Deborah Feldman: A német most kényelmesebbé vált, mint az angol. Nem az angollal nőttem fel, igazából csak az egyetemen kezdtem el rendesen használni, és persze gyorsan elsajátítottam, jól tudok angolul, de nem érzem a magaménak. A német közelebb áll az anyanyelvemhez, a jiddishez – szinte rokonnyelvek –, ezért egy csomó asszociációt és érzelmi kötődést élek meg vele. Már németül is írok, és a hétköznapokban is ezt használom, szóval most a németben érzem a legjobban magam.

Gy. D./WMN: De ha jól gondolom, mindössze öt éve kezdte el tanulni.

D. F.: Igen, valóban csak 2015 őszén kezdtem el, ami azt jelenti, hogy akkor próbáltam meg a jiddist valahogy átemelni a németbe. Ez végül elég gyorsan sikerült is. De az a pont, amikor az ember már igazán folyékonyan beszél, és érzi is a nyelvet, nem csak érti, mindössze három éve jött el. 

Gy. D./WMN: A legutóbb, már Németországban megjelent Überbitten című könyvének viszont még van egy német fordítója.

D. F.: Részben. Az egyik felét már németül írtam és lektoráltattam, a másik felét pedig korábban írtam angolul. Az Überbitten egy érdekes történet: volt már egy angol nyelvű könyvem, az Exodus, amit egy amerikai kiadó jelentetett meg, de nem egészen úgy, ahogyan én szerettem volna. Mielőtt belevágtam, le kellett adnom egy szinopszist a történetből, amit el is fogadtak, ezután aláírtunk egy szerződést, de a kiadó később meggondolta magát, és egy egész másfajta könyvet várt tőlem: egy amerikai sztorit egy fiatal nőről, aki felfedezi a szex–drogok–rock’n roll életformát. Valami olyasmit akartak, mint amit Lena Dunham képvisel – én viszont valami egészen mást.

Én Európába akartam utazni, hogy a nagyanyám múltjának nyomába eredjek, és ennek kapcsán arról akartam írni, ahogy egy fiatal nő felszabadítja magát.

Végül egy hibrid lett belőle: félig az, amit a kiadó szeretett volna, félig az, amit én, de az egész nagyon fájdalmas élmény maradt számomra. Aztán Németországba költöztem, és itt is megjelent az első regényem, az Unortodox, az a kis kiadó pedig, amelyik megjelentette, mindenképp szeretett volna egy következő könyvet tőlem. De én nem akartam, hogy lefordítsák németre az Exodust, mire azt mondták: hát akkor írd meg azt, amit eredetileg akartál! Ennek lett az eredménye, hogy bizonyos részeket megtartottam az Exodusból, bizonyos részeket pedig hozzáírtam már németül, például arról, amit már Berlinben éltem meg. 

Gy. D./WMN: Úgy tudom, az európai utazásai során – amikor a nagymamája gyökereit kutatta – járt Magyarországon is, hiszen a nagyszülei innen származtak. 

D. F.: Nagyon szép emlékeim vannak Magyarországról. Még egy amerikai barátnőm hozott össze egy magyar professzorral, aki a Nyíregyházi Egyetemen tanít: Jánosi Zoltánnal, aki beszélt németül. Én akkor még csak jiddisül tudtam ugyan, mert ez 2013-ban volt, de valahogy tudtunk kommunikálni. Ő megmutatta nekem Nyíregyházát és a környező falvakat (talált egy tolmácsot is, aki angolul közvetített közöttünk), így járhattam azokon a településeken, ahonnan a nagyszüleim származnak, például Leveleken, ahol találkoztam a polgármesterrel, és jártam a helyi temetőben. Ott például mindössze két sír maradt épen a zsidó temetőből, és azok épp az én őseiméi voltak. (Szerencsére óhéberül is tudok olvasni, így be tudtam azonosítani őket a sírfeliratból.) Aztán meglátogattuk a nagymamám szülőházát Kántorjánosiban, voltunk Újfehértón, ahol a nagyapám felnőtt, Debrecenben, és persze Budapesten is. Ez egy hosszú és bonyolult történet…

Gy. D./WMN: Mit csinált itt, Budapesten?

D. F.: Itt is volt egy segítőm, egy fiatal nő, aki már olvasta a könyvemet angolul, és megmutatta nekem a várost. Afféle szakértője volt a budapesti zsidóságnak, noha maga nem zsidó. Nagyon izgalmas volt, teljesen le voltam nyűgözve azoktól a dolgoktól, amiket mesélt és mutatott. Sok minden emlékeztetett a gyerekkoromra, például az ételek, de a nyelvet is jólesett hallani. 

Gy. D./WMN: Ért valamit magyarul?

D. F.: Nagyon keveset.

A nagyszüleim mindig akkor beszéltek előttem magyarul, ha nem akarták, hogy értsem. Ezenkívül csak egy-egy kifejezés maradt meg, mint például, hogy „csinos láb” vagy „nagyon szép”.

De szerintem a jiddisbe is bekerült néhány magyar szó, például mi is azt mondjuk: mokosch, ami önöknél mókus, és azt is használtuk az otthoni lábbelire, hogy papucs.

Gy. D./WMN: Szóval kellemes élmény volt Magyarország…

D. F.: Abszolút. Nagyon kedves emberekkel találkoztam itt, akik sokat tettek értem anélkül, hogy ezért fizetséget vagy elismerést kaptak volna. Segítettek és támogattak, és megmutatták az országot, ami számomra varázslatos volt. Nagyon megérintett ez az élmény, úgyhogy azóta többször is jártam Budapesten. A fiammal is visszajöttem, meg egy volt barátommal is. Újra meg újra visszalátogattam, mert nagyon vonzó hely számomra.

Gy. D./WMN: Érdekes, hogy egyrészről megtagadta a gyökereit, hiszen nemet mondott arra a világra, amiben felnőtt, másrészről nem sokkal utána kutatni kezdte, hogy még jobban megértse…

D. F.: Igen, de azok a gyökerek, amikkel én felnőttem, nem voltak igazán mélyek. A nagyszüleim a második világháború után vándoroltak ki Amerikába és döntöttek úgy, hogy csatlakoznak a szatmári haszid zsidók közösségéhez. Nem így nőttek fel.

A valódi gyökerek régebbre nyúlnak vissza, nem egy-két nemzedékre, engem pedig éppen az érdekelt, mi történt a családban több mint száz évvel ezelőtt, és mit mutat az összkép.

Mert a közösség, amibe beleszülettem, csak 1950 óta létezik, erre nem lehet stabil identitást alapozni. Tudnom kellett, hogy ez a közösség milyen alapokon nyugszik, honnan származtatja magát.

Gy. D./WMN: Ezt a kutatást már tudatosan, mondjuk, egy terápia hatására kezdte el, mert tisztában volt vele, hogy önmaga újradefiniálásához ismernie kell a mélyebb gyökereit, vagy ösztönösen indult ebbe az irányba? 

D. F.: Valószínűleg a kettő kombinációja. Egyrészről tudtam és felismertem, hogy a nagymamám mekkora hatással volt az életemre, ő volt a legfontosabb viszonyítási pont az életemben, és nagyon hiányzott. Egy olyan új életet akartam építeni magamnak, amiben visszatükröződik mindaz, amit tőle kaptam. Az angol ezt úgy mondaná: azt akartam, hogy az ő szellemisége hassa át az életemet. Minden, amit magamban értéknek látok, tőle kaptam: a lelki rugalmasságom, az apró örömök iránti képességem, és azt az érzést, hogy az ő szívében örökké otthon leszek. Mindez pedig megtanított arra, hogy a további boldogságom kulcsa nála van. Ezt tehát át tudtam logikusan gondolni, de másrészről volt egy erős belső igényem is arra, hogy újra érezzem a közelségét – erre pedig az egyetlen lehetőségem az volt, ha végigjárom az útját, és megismerem a háború előtti életét és személyiségét.

Gy. D./WMN: De terápiára akkor nem járt?

D. F.: Ó, dehogynem, folyamatosan járok. Szerintem egy életen át fogok terápiára járni, de az embert a döntéseiben ez nem direktben befolyásolja, hanem ahogy gondolkodik és felismerésekre jut, ahhoz ad egy alapot.

Gy. D./WMN: És vannak még ön mellett támogató emberek? Hiszen amikor kilépett a williamsburgi közösségből, tudta, hogy az élete addigi összes szereplőjét maga mögött kell hagynia, és minden kapcsolatot megszakít velük.

D. F.: Sok ember van körülöttem, akikhez fordulhatok, és akikkel meg tudom beszélni a dolgaimat. De amúgy is olyan ember vagyok, aki állandóan gondolkodik, úgyhogy szerintem az életemben megtett lépésekhez mindig az önálló gondolkodás és mások véleménye együttesen vezetett. Persze nagyon nehéz megmondani, hogy egy-egy cselekedetet pontosan mi idézett elő vagy mi befolyásolt, de valószínűleg a kettő elegye.

Gy. D./WMN: Számomra ugyanakkor elképzelhetetlen, milyen lehetett mindent a nulláról kezdeni huszonhárom évesen, kapcsolati háló nélkül. 

D. F.: Azt azért hozzá kell tennem, hogy nekem a közösségen belül sem volt sok pozitív kapcsolatom, gyakorlatilag csak negatív viszonyaim voltak, ezért van az – amit mindig hangsúlyozok –, hogy amikor kiléptem, igazából nem volt nagy veszteségélményem.

A legtöbben, akik egy zárt közösségből kitörnek, ugyanezt érzik: hogy már nincs igazán vesztenivalójuk. Persze, az ember nulláról kezdi, és nincs kapcsolati hálója, de én szerencsére nyitott ember vagyok, nem vagyok szégyenlős, ezért már az egyetemen találtam barátokat.

Persze nehéz volt, mert ezeket a kapcsolatokat fel kell építeni, ami sok időbe telik, és addig kapcsolatok nélkül éltem, vagy inkább túléltem. De ma már egy olyan városban élek, amire egyáltalán nem jellemzők a konvencionális kapcsolatok és családok. Itt, Berlinben nagyon gyorsan találhat az ember barátokat vagy akár pótcsaládot magának, mert ide a legtöbben a gyökereik nélkül érkeznek.

Gy. D./WMN: És azzal hogyan él együtt, hogy sokkal érettebb a gondolkodása a kortársainál, hiszen sokkal nagyobb döntéseket kellett meghoznia és sokkal nagyobb felelősséget vállalt már korán?

D. F.: Természetesen szoktam érezni, hogy kicsit komolyabb vagyok, de az érettség megtévesztő dolog. Vannak emberek, akik bizonyos körülmények folytán hamarabb kényszerülnek felnőni (még a barátaim között is akad pár), de ez alatt mindig ott rejtőzik az ember valódi kora is. Gondolkodhatunk ugyan éretten, de nem öregedhetünk gyorsabban, mint a valódi korunk. Szóval vannak dolgok, amikben érettebb vagyok, más dolgokban meg éretlenebb, mint a kortársaim, és van is bizonyos feszültség a kettő között, ami néha elég zavaró tud lenni, mert nem mindig sikerül átugrani ezt a szakadékot. 

Gy. D./WMN: Ez például a mostani életének egy visszatérő problémája?

D. F.: Ez olyasmi, amit másoknál is megfigyeltem, és ami érdekessé teszi az embert mások szemében, mert ellentmondásos és kiszámíthatatlan lesz tőle. De nem szabad elfelejteni, hogy aki időnként érettebbnek tűnik, az is végső soron csak annyi idős, amennyi, és a döntéseiben ez is szerepet játszik. 

Gy. D./WMN: Van a szabadságnak – amiért olyan sokat harcolt – olyan hátulütője, hátránya, ami néha megijeszti, vagy elgondolkodtatja arról, hogy kellett-e ez önnek?

D. F.:

Az élet nagy kihívása, hogy vagy szabadság van, vagy biztonság. Az én közösségem, ugye, a biztonságra szavazott, és ennek érdekében lemondott a szabadságról. Én pedig a fordítottját szeretem: szabadságot akarok, és ezért szívesen lemondok a biztonságról.

Ez mindig a személyiségtől függ – bizonyos emberek számára a szabadság egyszerűen érdekesebb és vonzóbb, és szíves örömest lemondanak érte a biztonságról. Én ilyen ember vagyok. Semmi bajom a bizonytalansággal – remekül megvagyok benne, hozzá is vagyok már szokva. Viszont semmiért nem éri meg lemondanom a szabadságom akár kis darabjáról sem. Szóval számomra nincs hátránya. 

Gy. D./WMN: Úgy vettem észre, hogy a legtöbb ember, aki látta az Unorthodox sorozatot, úgy ítélte meg, hogy a haszid közösségben játszódó jelenetek sokkal erősebbek voltak, mint a berlini részek, amik Esty önálló életének első lépéseit mutatták be. Mennyire vett részt ezeknek a megírásában? 

D. F.: Egyáltalán nem vettem részt a sorozat megírásában, hivatalosan nem volt benne semmilyen szerepem. A barátaim írták és készítették, úgyhogy beszélgettünk róla az elején, amikor nekifogtak, és akkor megegyeztünk abban, hogy ez a rész már nem az én életemet fogja tükrözni. Két okból sem: 1. szerettem volna a privát szférámat megőrizni, nem akartam az életemet állandóan rendelkezésre bocsátani; 2. azt szerettük volna, ha a főhősnővel mások is azonosulni tudnak, akik valaha valahonnan kitörtek, szóval, ha egy kicsit többet jelentene az én személyes történetemnél. Hiszen nem annyira egyedülálló a történetem, sok-sok ember tudna hasonlót mesélni saját magáról. De az nyilvánvaló, hogy ha egy valós történet mellé odateszünk egy fiktív történetet, akkor a valós szál mindig direktebben fog hatni, mint a kitalált. El tudom képzelni, hogy a berlini epizódok emiatt kicsit haloványabbnak tűnnek, de nem is az volt a céljuk, hogy ugyanolyan valóságosak legyenek, mint a közösségben játszódók, hanem hogy archetipikusak legyenek, és bemutassák a főhősnő perspektíváját. Vagyis, hogy az meséljék el, milyen volt a világ az ő szemén keresztül, nem azt, hogy konkrétan mi történt vele. 

Gy. D./WMN: Az ön számára hihető volt, ahogyan Esty a berlini világban mozgott?

D. F.: Nem a hihetőségről van szó. Hanem a művészetről, szimbólumokról és metaforáról. Sokak számára disszonáns lehetett az első részhez képest, vagy akár soványabb, erőtlenebb, de itt arról akart beszélni a sorozat, hogy Esty hogyan találja meg a művészi szabadságát, és ez sokakat, milliókat megérintett szerte a világon, szóval mégis csak sikerült valamit elérni. De természetesen adaptációt készíteni mindig nehéz, mert sosem lehet teljesen hű a könyvhöz. Aki előbb olvasta a könyvet, nyilván érez egy kis csalódottságot… Ugyanakkor a legtöbben, akik a sorozatot látták, nem olvasták a könyvet, és nem is fogják elolvasni. A kettő két külön közönséget szólít meg. 

Gy. D./WMN: Én például később olvastam a könyvet, mert csak akkor jelent meg nálunk, és szerintem érdemes elolvasni a sorozat után is. De még egy kérdés az adaptációhoz: ön is ennyire elveszettnek érezte magát New Yorkban, miután elköltözött a férjétől, mint Esty Berlinben?

D. F.: Valószínűleg még sokkal rosszabbul éltem meg azt az időszakot, a sorozat nem tudta bemutatni a helyzet teljes bonyolultságát.

A valóságban ez az alkalmazkodási folyamat extrém nehéz, hosszú és veszélyes, és nagyon sokáig nagyon nehezen éltem meg. 

Gy. D./WMN: Ráadásul a sorozattal ellentétben már nem volt egyedül, önnel volt a kisfia is. Gondolom, ez az ő személyiségén is nyomot hagyott… 

D. F.: Igen, azt hiszem, ez az oka annak, hogy egy nagyon érzékeny és nagyon önálló személyiség lett belőle. És sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb, mint én. Mindig azt láttam, hogy az ő élete rendben van, megvan mindene, amire szüksége van. Nem hiányzik neki semmi – erre oda is figyeltem mindig. Most mennem is kell érte az iskolába, mert hetente egy nap be tud járni, csak arra kérik a szülőket, hogy kocsival hozzák-vigyék a gyerekeket, ne kelljen tömegközlekedniük.

Gy. D./WMN: Akkor még egy utolsó kérdés: úgy hallottam, nem akar többé magáról írni, ezt a korszakot lezárta – min dolgozik most? 

D. F.: Így van, elkezdtem egy regényt, amit németül írok, és elvileg tavasszal be kellett volna fejeznem, de aztán kijött a sorozat a Netflixen, és azóta mindennap interjúkat adok… Remélem, nyáron tényleg be tudom fejezni. Ez egy kortárs történet lesz, ami Európa utolsó stetljében játszódik Antwerpenben. Ott van az utolsó, háború előttről származó zsidó közösség, ami nagyon szokatlan és autentikus, ezért engem nagyon izgatott. Sokat utaztam oda az elmúlt három évben, és intenzíven foglalkoztam vele, aztán kitaláltam egy történetet hozzá, ami a jiddis irodalomból táplálkozik, szóval a mágikus realizmus hagyományaira épül, de modern történet. A középpontjában egy prófétanő áll, aki ebbe a közösségbe született, és káoszt idéz elő… Egy szimbolikus történet lesz, ami sok örömet szerzett nekem az elmúlt két évben. Alig várom, hogy újra belevethessem magam. Csak időt kell rá találnom végre!

Gy. D./WMN: Még egy legeslegutolsó kérdés: megőrzött valamilyen vallási szokást az életében? 

D. F.: Nem, egyet sem. Többé nincs rá szükségem.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Alexa Vachon