„Tűzön-vízen átvágtak, hogy leróhassák kegyeletüket” – A mádi csodarabbi nyomában

–

Egyszer volt, hol nem volt, élt Tokaj-Hegyalján egy szorgos zsidó közösség, tökéletes összhangban a nem zsidó szomszédokkal. Aztán a történelem borzalma közbeszólt: a holokauszt során szinte mindenkit kiirtottak a környékről. Aki valami csoda folytán mégis túlélte a haláltáborokat és a munkaszolgálatot, az sem akart már ide visszatérni. Az ősök sírjai, a csodarabbik emlékhelyei azonban fennmaradtak, az azóta Amerikában megtelepedett utódok pedig szépen lassan felfedezték, milyen csodálatos kincseket és fontos emlékeket őriz az északkelet-magyarországi óhaza. Valahogy így lehetne összefoglalni a csodarabbi-zarándokút történetét.

A tokaji bor vonzereje

A galíciai zsidók még a XVII. században érkeztek Tokaj-Hegyalja környékére a finom helyi bor után kutatva. Jó darabig számukra csak a borkereskedés lehetősége állt nyitva, a letelepedést nem engedélyezték, erre csak a XVIII. század közepétől lett módjuk. Innentől viszont szépen elkezdett nőni a helyi zsidó közösség, amelynek tagjai sokáig békében éldegéltek errefelé, még szólásmondás is őrzi az emléküket: „Ott vagyunk, ahol a mádi zsidó.” Élt ugyanis Mádon egy zsidó fuvaros, akit egy ízben elszalajtottak áruért, ám a sok munka és a korai kelés miatt útközben elnyomta az álom. Igen ám, de időközben elért az egyik kocsma elé, és a legények gondolták, megtréfálják szegényt: fogták, csendesen megfordították a szekerét, a lovai pedig, amik jól ismerték az utat, szépen hazabandukoltak.

Így amikor a fuvaros felébredt, ugyanott találta magát, mint pár órával korábban, a kiindulópontján: odahaza. Ezért mondják azt, ha valaki temérdek időbefektetés ellenére sem halad semmit a dolgával, hogy „ott van, ahol a mádi zsidó”.

A tokaj-hegyaljai zsidó közösség tehát szépen élt errefelé jó darabig, még az egész országban elhatalmasodó antiszemitizmus is elkerülte őket egy ideig. A második világháború során azonban őket is utolérte az emberi gonoszság, a holokauszt tragikus módon kiirtotta a környékbeli zsidóság 95 százalékát: 336 zsidót hurcoltak el innen. A háború után néhányan visszatértek ugyan, de ők sem maradtak sokáig, a hetvenes évekre már egyetlen zsidó család sem maradt a környéken. 

Visszatérő generációk

Az innen elszármazó zsidók utódai azonban nem feledték el Tokaj-Hegyalját és az őseiket. Már akkor elzarándokoltak meglátogatni a sírhelyeket, amikor ennek az infrastruktúrája idehaza enyhén szólva sem a kényelemről szólt. Találó azt mondani, hogy tűzön-vízen is átvágtak, hogy leróhassák kegyeletüket, hiszen egy-egy ilyen utazás a következőképp festett: a zarándokok felszálltak New Yorkban a repülőre, majd leszálltak Ferihegyen, ott taxiba ültek, és azzal utaztak egyenesen a szent sírokig azokban az időkben is, amikor még az idevezető autóút sem volt rendesen kiépítve. Az utódoknak – ebből is látszik – rendkívül fontosak voltak a magyarországi emlékek.

Szépen lassan aztán elkezdték kialakítani azokat a körülményeket, amik némiképp komfortosabbá teszik a zarándokhelyek látogatását. Bodrogkeresztúron, Reb Steiner Sáje utóda például visszavásárolta az egykori rabbi házát, és ott létrehozott egy olyan zarándokhelyet, ahol mindennap kóser ételeket főznek, de ugyanígy Bodrogkeresztúron már három rituális fürdő, azaz mikve is található (több, mint Budapesten). Így, bár jelenleg nincs hivatalos zsidó közössége a környéknek, mégis a rendszeresen érkező sok zarándok fontos szakrális helyszínné teszi Tokaj-Hegyalját. A zarándokok rendszerint a csodarabbik sírjait látogatják meg, vagy azért, hogy emlékezzen az őseikre, és elmondjanak egy imát, vagy némi csodatételben reménykednek.

Kik azok a csodarabbik?

Többféle csodarabbit is megkülönböztetünk. Először is voltak azok a nagy tudású rabbik, akikhez kifejezetten azért jártak zsidók és nem zsidók is rendszeresen, mert azt tartották róluk, hogy az ő áldásuk valóban hatékony, így az ő közvetítésükkel szerettek volna az Örökkévalóhoz fordulni. Az ilyen csodarabbikról (akárcsak a keresztény egyház szentjeiről) úgy tartották, hogy valóban képesek a csodatételre, ezért betegség miatt vagy nagyobb problémával is fordultak hozzájuk, de anyagi vagy egyéb eldöntendő kérdések kapcsán is. 

A sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózes rabbihoz kapcsolódik egy izgalmas történet is, méghozzá a gyermek Kossuth Lajos meggyógyítása. A történet úgy szól, hogy

Kossuth hétévesen olyan súlyos tüdőbetegségben szenvedett, hogy az orvosai már le is mondtak róla. Ám ekkor az édesanyja elvitte a sátoraljaújhelyi rabbihoz, hátha az tud segíteni a kis Lajoskán. Teitelbaum Mózes pedig nemcsak egy áldást mondott el, hanem állítólag azt is kinyilatkoztatta, hogy „ebből a fiúból még nagy ember lesz”.

És valóban!

A gyógyító erejű rabbikon kívül csodarabbiknak hívjuk azokat is, akik nagy hírnévnek örvendő könyveket, responzumokat, tóratanulmányokat írtak, amelyek már az életükben híressé tették őket, és ezáltal váltak messze földön ismertté. A csodarabbi zarándokútján tehát nemcsak a csodatevő, de az író rabbik sírjait is fel szokták keresni a hívők. Ilyenkor nemcsak imádkoznak, de a sírjuknál elhelyezik az úgynevezett kvitliket, azaz kívánságkérő cédulákat is. Azt tartják ugyanis, hogy az ilyen nagy tudású rabbinak sokkal közelebbi kapcsolata van az Örökkévalóval, így ő majd közvetíti a kívánságukat neki. Ezek a sírhelyek ezért valóban úgy néznek ki, mint egy-egy postaláda, amelyből már régóta nem gyűjtötték össze a leveleket.

A leghíresebb tokaj-hegyaljai csodarabbi, akit Hollywoodban is előszeretettel alkalmaznak,

egyértelműen a bodrogkeresztúri csodarabbi, Steiner Jesájá, az ő sírját jönnek legtöbben látogatni. Ő főleg a jámborságáról volt híres: rendkívül visszafogott, igen jószívű, jólelkű rabbi hírében állt, messze földről eljöttek hozzá a segítségét, jótanácsát kérni. De ami vele kapcsolatban külön izgalmas: egyrészről az ő képe az, amit még a keresztények is betettek a pincékbe, az a legenda járta ugyanis, hogy Steiner Jesájá rabbi elűzi az egereket, ezáltal megóvja a terményt. 

De van róla egy másik történet is: egyszer rettentő éhínség pusztított Bodrogkeresztúron, mentek is az emberek a rabbi segítségét kérni, hogy egy kis étel jusson az asztalra valami csoda folytán. Ekkor történt, hogy Bodrogkeresztúron áthaladt egy burgonyával gazdagon megrakott szekér, aminek, mit ad isten, épp a rabbi háza előtt törött ki a kereke. Így végül az egész falulnak jutott krumpli bőséggel. 

Sáje rabbi, akit egykor idehaza mindenki ismert, ma már a tengeren túl is etalonnak számít, sőt ha rangsorolnánk világszerte a zarándokhelyeket, a csodarabbik sírhelyét, akkor Reb Sájéé biztos a top ötben lenne, állítja Frank Mariann.

„Megfigyeltem, hogy számos hollywoodi produkcióban, ami az ortodox közösségekről szól, mintha a díszlettervezőnek azonnal Steiner Jesájá ugrana be egyedül, szinte minden háttérben, lakásbelsőben az ő portréja szerepel.

A múltkor is néztem egy filmet (a címére sajnos nem emlékszem), ahol a főszereplő zsidó nő hálószobájában, az ágya mellett ott volt a bodrogkereszttúri rabbi portréja. Ami már csak azért is vicces, mert elvileg ha valaki ortodox, akkor embert ábrázoló portrékat nem szabad elhelyezni a hálószobában. Itt azonban, ha jól emlékszem, épp azért tették ki, mert a főszereplő nő gyereket szeretett volna, ami nem jött össze, Steiner Jesájá rabbi pedig híres volt arról is, hogy gyermekkel áldotta meg a meddőnek hitt asszonyokat.”

Steiner Jesájá feleségéről, Sáráról pedig az a legenda járta, hogy minden pénteken hatalmas adag sóletet főzött, amire megvendégelt bárkit, aki szegény – legyen az zsidó, vagy nem zsidó.

Egy elpusztított közösség újjászületése

A másik neves csodarabbiról már tettünk említést, a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózes azonban nemcsak azért jelentős, mert ő volt az, aki meggyógyította Kossuth Lajost és jövendölést tett a sorsát illetően, de részben neki köszönhető az is, hogy Mád és környéke újra a zsidóság egyik fontos központjává kezdett válni az elmúlt években. Teitelbaum Mózes ugyanis a nagyapja annak a nagy szatmári rebbének, aki a haszid közösséget megalapította, amelynek jelenleg Brooklynban van a központja. A sátoraljaújhelyi rabbi halálának évfordulóján nagyon sokan zarándokolnak ide egyenesen Amerikából, hogy tiszteletüket tegyék az ősi sírnál – amit (és ez még egy fontos szempont lesz, mint majd láthatjuk) a New York-i zsidó közösség tart fenn. Ők gondoskodnak azokról a temetőkről is, ahol az őseik nyugszanak, és ők alapították a csodarabbi-zarándokhelyeket is. 

Hol sírjaik domborulnak

A mádi zsinagógát azonban az EMIH, azaz az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség tartja fenn. Ide is sokan érkeznek vagy azért, hogy megszálljanak az egykori rabbiházban, vagy hogy meglátogassák a zsinagógát, ami valóban megéri a rászánt időt, hiszen a világ száz legszebb zsidó temploma között tartják számon (legalábbis egy Amerikában megjelent album szerint). Itt, a rabbiházban is található egy kóser konyha, illetve egy kiállítást is megtekinthet a látogató, ami a tokaj-hegyaljai zsidóság történetét mutatja be.

A környéken több híres zsidó temető található, köztük a mádi és a tokaji, ez utóbbi (a régi zsidó temető) egy kis szigeten van, és csak csónakkal lehet meglátogatni. Ezek fenntartását is javarészt átvették a New Yorkban élő családok, ők gondozzák a gyakran akár két-háromszáz éves sírokat is.

Az egyik mádi csodarabbi New Jersey-ben élő leszármazottja pedig Lakewoodban építtetett egy zsinagógát, amit a mádi rabbiról nevezett el, az alapokhoz sofőrt küldött Amerikából egyenesen Mádra, hogy az akkor éppen felújítás alatt lévő mádi zsinagógából vigyen neki egy követ.

De ő volt az is, aki a mádi temető bejárati épületét felújíttatta, az imaházba tetetett teakonyhától kezdve légkondicionáló berendezésen, imakönyveken, mécsesen át kényelmes mosdót is, hogy azok, akik iderepülnek több ezer kilométert, kényelemben imádkozhassanak abban a pár órában.

Végül mindig az élet győzedelmeskedik a gonoszság felett

Befejezésül hadd meséljek el egy utolsó történetet, ami engem nagyon megfogott mádi látogatásom során. Még a huszadik század derekán élt errefelé a Grossmann család. Nem voltak különösebbképpen módosak, de igen szorgalmas, dolgos, jó ember volt mind. Grossmann Mordehájnak, a családfőnek a Fő utcára nyíló szatócsboltja volt, felette az emeleten élt a feleségével, a fiával és hat lányával. A mama messzeföldön híres volt a munkabírásáról és szorgalmáról, és a gyerekeit is e szerint nevelte, a lányokat egészen kicsi koruktól megtanította varrni. Állítólag volt egy mondása, amit gyakran hangoztatott: ha a jobb kezed dolgozik, a bal kezed se lustuljon. Azaz: dolgozzál csak folyamatosan. 1944-ben aztán a mádi zsidó közösséggel együtt Auschwitzba deportálták a családot. A szülőket egyből a gázkamrába küldték, a hat lány azonban életben maradhatott, mert kiderült, milyen szépen tudnak varrni, így befogták őket katonai zubbonyok javítására.

Így élte túl a mádi szatócs hét gyereke a borzalmakat (a fiút még korábban elvitték munkaszolgálatra, ahonnan szerencsére ő is élve szabadult). Mádra végül egyikőjük sem költözött vissza többé, inkább kivándoroltak Amerikába, ahol letelepedtek és családot alapítottak. Amiért az én szememben roppant tanulságos és megható is ez a történet, az a következő: a hét gyereknek immár több mint négyszáz leszármazottja van.

Ők minden évben elküldik a frissen születettek listáját, ami kikerül a mádi zsinagóga falára, így pontosan lehet látni, hogy bár több száz embert elpusztítottak és elűztek a környékről, az életet mégsem tudták megállítani.

Immár csak a Grossmann család tagjainak száma több, mint ahány név a holokauszt-emlékfalon, a mártírtáblán szerepel mellette. 

Fiala Borcsa