Gyárfás Dorka/WMN: Képzeld, álmomban egy luxusszállodában voltam egy partin, aminek a liftje egy csodálatos fürdőszoba volt, abban lehetett az emeletek között közlekedni. Felébredtem, és arra gondoltam, ilyenben sem lesz részem soha, ez a fajta csillogó-villogó gazdagság ráadásul már most teljesen átértékelődött. 

Szűcs Péter: Giorgio Armani tett közzé egy hasonló üzenetet a karantén kezdetén, amiben arról írt, hogy a marketingalapú, értelmetlen erőforrásokat pocsékoló, rutinná vált kötelező divatbemutatók műfaja milyen irritálóvá vált a mostani helyzetben. Svédország pedig már a járvány előtt eltörölte a divathetét azzal az indokkal, hogy nem a fenntarthatóságot szolgálja. Ezzel csak azt szeretném alátámasztani, hogy az a tendencia, ami a fogyasztás mérséklését, a környezetünkre való odafigyelést és tudatosságot jelöli ki irányként, már a járvány előtt megjelent és elkezdett erősödni. A mostani párbeszéd pedig – akár a turizmus, akár a világ általános jövőjét illetően – főleg arról szól, hogy visszatérünk-e oda, ahonnan indultunk, vagy ez a válság előidéz-e egy komolyabb változást. 

Az interjú videócseten készült

Én azt gondolom, hogy a legmagasabb luxus és a környezettudatos utazás valójában ma szinte összeér egy ponton. Saját magam tapasztaltam egy hotelszigeten, ahová éppen egy évvel ezelőtt hívtak meg, hogy a faluban élő rabszolgák leszármazottai, meg a másik faluban élő indiai vendégmunkások is csak ugyanazt a tengerparti szakaszt látogathatják, ugyanazon a napon sütkéreznek, mint az odautazók.  

A luxus vagy inkább a legmagasabb minőséget képviselő szolgáltatás is ökotudatos és emberközeli lett, és a tradicionális kézművességből merít. Nagyon közel értek egymáshoz ezek a dolgok.

Eszembe juttatják azt a történetet is, amikor az egész életében stresszben élő New York-i bróker kinyújtózik a halászfalu homokjában, és azt mondja a mellette lévő halásznak, hogy mennyit dolgozott azért, hogy ezt végre megtehesse, mire a halász azt feleli: ő meg ezt csinálta egész életében, igaz, hogy hajnalban ki kellett menni érte halászni. Teljesen különböző perspektíva, mégis valahol nagyon hasonló utak. Vagy azt juttatja eszembe, hogy a világ egyik nyitott társadalma, Svédország és a közelében lévő, a világ egyik elzárkózóbb társadalma, Fehéroroszország is hasonlóan reagált a járványra: teljesen más ideológia mentén ugyan, de szintén nem vezettek be korlátozást.   

Gy. D./WMN: Te már jó ideje élsz és utazol felelősen, igaz? Nem költesz sokat, nem a luxust hajszolod, tiszteled a környezetet… Miközben előtte egy divatmagazin főszerkesztője voltál, ami nagyon más világ.

Sz. P.: Ez először csak egy kísérlet volt. Látni akartam, mi történik, ha az ember nem köt kompromisszumot, és azt az utat járja, amiben hisz. Egy barátom mondta akkoriban, hogy ez olyan, mintha az ember leugrana egy szikláról – ugyanakkora esély van arra, hogy a mélybe zuhanjon, mint arra, hogy egyszer csak felismerje: tud repülni. A kísérlet ráadásul annyiban még izgalmasabb volt, hogy nem rendelkeztem semmilyen anyagi tartalékkal, és nincs se jogosítványom, se autóm. Ennek köszönhetően alakult ki az ökotudatos utazási formám, aminek fontos része, hogy megismerkedjem a helyiekkel és sok időt töltsek velük. Amint az ember elkezdi élni a helyiek életét, onnantól a történet saját magát írja. Általában nagyon kis szeletét szervezem le az útjaimnak, mert az élmény és a kultúra legmélyéig szeretnék eljutni. 


Gy. D./WMN: Mikor derült ki számodra, hogy megérte vállalni a kockázatot, vagyis mikor vetted észre, hogy repülsz, és nem zuhansz?

Sz. P.: Rögtön az első hónapban, mert a szabadság – az elvárások nélküli élet, és hogy senki nem mondja meg, mit csinálj – hatalmas mennyiségű kreatív energiát szabadít fel. Már az első utamból született egy kiállítás Újradefiniált férfiasság – Perzsa portrék címmel. 

Az Újradefiniált férfiasság – Perzsa portrék című sorozatból

Gy. D./WMN: Azt akarod mondani, hogy ezért a függetlenségért nem is kellett megharcolni? 

Sz. P.: Persze, van benne küzdelem, de az is csak kreatívvá tesz. Hálás vagyok érte. Ha az ember nem tartozik egy nagy brand alá, akkor nem nyílnak meg számára automatikusan az ajtók, amit én korábban megszoktam, amíg a Magyar Rádiónak, a Marie Claire-nek, vagy az InStyle-nak dolgoztam. Ma már tudom, hogy az ember nemcsak egy brand alá tartozhat, hanem mellé is teheti a nevét.

Amióta független vagyok, bármit kimondhatok, bármit megtehetek – már nem szolgálok egy rendszert.

Amíg divatlapnál dolgoztam, nyakig benne voltam abban, hogy szezononként új ruhát kell venni, még ha a szerkesztői beköszönőimben arról is próbáltam beszélni, hogy a stílus a fontos, nem az aktuális divat. 

Egyszer például megírtam, hogy a nagymamám konyhájában találtam egy eredeti skót kockás sálat – a Vivienne Westwood-féle stílusból –, amivel ő a tojásait takarta le, hogy melegen tartsa őket, miután behozta a tyúkok alól. Valószínűleg egy turkálóban vette. Én elkértem tőle és sálnak használtam – aminek a történetét később megírtam. A nagymamám egyébként épp a napokban halt meg, ami eléggé fejbe kólintott, az életem egyik legfontosabb szereplője volt… 

Péter a nagyszüleivel

Gy. D./WMN: Ó, nagyon sajnálom…  

Sz. P.: Szerencsés vagyok, hogy 43 évig ismerhettem és a cinkostársam, barátom volt. Visszatérve a váltásra: pontosan azért jelentett nekem felszabadulást, amikor elkezdtem önállóan utazni, és száz százalékig önazonos életet élni, csak önmagamat képviselni, mert korábban megtapasztaltam az ellenkezőjét is. De az előző életemből hoztam magammal olyan kapcsolatokat is, amiknek révén a luxusban is meg tudtam mártózni, ami azért fontos, mert ha az ember egy kultúra minden rétegét meg akarja ismerni, akkor ez is hozzá tartozik.

Én egy áramlásnak tekintem az utazást: akikkel találkozom, azok alakítják az utam. Az indiai utam például ennek megfelelően a karma megismeréséről szólt. 

Amikor felültem a repülőre, a közelemben ülő fiatal házaspár (akik az ötödik házassági évfordulójukat ünnepelték Európában, és épp hazafelé tartottak) megkért, hogy nem ülhetnének-e egymás mellé a segítségemmel, mert nem sikerült így foglalniuk a jegyüket. Persze megtettem, és amikor megérkeztünk Mumbai-ba, megkérdezték, hogyan hálálhatnánk meg. Mondtam, hogy ez semmiség volt, de ha hívnak nekem egy Ubert, mert még itteni kártya sincs a telefonomban, az nagy segítség lenne. Ők meg azt válaszolták, hogy természetesen, de hadd hívjanak meg vacsorázni is, mert ők bármilyen későn érkeznek is egy városba, mindig azonnal elmennek, hogy belekóstoljanak a helyi ízekbe, akár otthon is. Egy olyan helyre vittek, ahová bollywoodi filmsztárok járnak, de egy eldugott kisvendéglő volt. Ott aztán olyan jól éreztük magunkat együtt, hogy azt mondták, lakjak náluk pár napig. Én az első éjszakát általában mindenütt le szoktam foglalni, úgyhogy rögtön szembesültem vele, hogy még ezt se kellett volna, mert ez is kiszakított az áramlásból. Így csak másnap mentem át hozzájuk, és már maga a környék megismerése is hatalmas felfedezés volt. Először szembesültem azzal, hogy az anyagi javak mennyire nem fontosak.  

Megismertem a barátaikat, feltárult előttem Mumbai ezer arca, elvittek a lány nagypapájához és anyukájához egy családi ebédre. A nagypapáról kiderült, hogy a jóga segítségével egyszer meggyógyult egy betegségből, és azóta a vagyonát jótékonysági célra és a jóga terjesztésére fordítja, maga is guruként. Egy nap alatt átadott nekem egy csomó tudást jógáról, ajurvédáról, légzéstechnikáról, indiai konyháról – és ez mind csak az első három napom története. Megfizethetetlen ajándék annak köszönhetően, hogy elég bátor vagy ahhoz, hogy rábízd magad a gondviselésre. 


Mert ha függetleníteni tudod magad a nyugati világban jelen lévő manipulációtól, képmutatástól és a talmi értékektől, akkor egy olyan belső hang szólal meg benned, aminek segítségével rátalálhatsz a saját utadra. Úgy éreztem, mintha egy népmesei hős lennék, aki elindult szerencsét próbálni. És mivel egy vidéki kisvárosból származom falusi gyökerekkel, ez a hasonlat valahol áll is… Megéreztem, hogy az ember maga teremti az életét, és egyedül ő felelős érte. A legkönnyebb út mindig valakire mutogatni, ahelyett, hogy tennénk a saját jóllétünkért. Én ezt mára teljesen kiiktattam az életemből. Minden döntésért én vagyok a felelős. 

Bárhová vetődtem a világban, Guatemalától Iránon át Kolumbiáig, azt éreztem, hogy nem az határoz meg, mi a pozícióm. Ez nagyon fontos felfedezés, mert itt, Európában szinte mindegy, milyen ember vagy, sokszor a pozíciód legitimizál.

Ezeknek a változásoknak köszönhetően nekem lett lehetőségem fejlődni, mert ha nem tartozol egy rendszerbe, akkor mindennap nulláról indulsz, és be kell bizonyítanod, hogy mit tudsz. 

Gy. D./WMN: Viszont sosem dőlhetsz hátra…

Sz. P.: Hát, azt nem lehet. De élvezni azért lehet az építkezésed eredményét. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mintha folyamatosan úsznál vagy bicikliznél – az áramlásnak is ez a lényege. Abban a pillanatban, hogy nem tempózol tovább, süllyedni kezdesz. Vagy ha nem tekersz, eldől a bicikli. Ezt is meg kellett tapasztalnom. Meg azt is, hogy mennyivel értékesebb az az élet, amiben mindenért meg kell küzdeni, mint amikor egy biztonságosnak tűnő pozícióban minden hónap elején csilingel a kassza. Mert ha azt a pozíciót bármilyen okból elveszíti valaki, akkor összeomolhat. Örülök, hogy már akkor is kiderült: nekem nem egy pozíció igazolta a létezésem, mert nem történt összeomlás, csak elkezdődött egy független építkezés. Most lesz négy éve ennek, és ha áttekintem, mi minden történt ezalatt, jóval gazdagabb időszaknak tűnik, mint az azt megelőző tizenhárom év.  

Gy. D./WMN: Hát, ha valamit megtapasztalhattunk a járványban, akkor azt, hogy a biztonság illúzió…

Sz. P.: Én ezért viselem könnyebben a karantént is: mert megszoktam az állandó bizonytalanságot. Csak magadra számíthatsz – illetve persze időnként melléd szegődhetnek segítők. Viszont azt is meg kell tanulni felismerni, ki árt az embernek – és azoktól hogyan tartsd távol magad –, és ki segíti. Egy utazás azt is tökéletesen modellezi egyébként, hogy az élet véges, és a rendelkezésre álló időből kell a legtöbbet kihoznunk. És minden, amit elérsz benne, az a saját alkotásod. 

Gy. D./WMN: Biztos hallottad már az irigyeidtől, hogy egyedülállóként könnyű egy ilyen életet választani, amiben nincsenek korlátok. Nincsenek gyerekeid, csak magadról kell gondoskodnod, a magad vágyait kell nézned…

Sz. P.: 
Először is, két oldala van ennek az életnek. Ha valaki az én életemet szeretné élni, megkérdezném tőle: a családod, a gyereked, minden, ami biztonságot ad neked vajon feladnád-e azért, hogy úgy élhess, mint én? Én pont ugyanolyan vággyal tekintek azokra az életekre, amikben jelen van az állandóság, a család és a gyerekek, mint ahogy ők álmodoznak az én kalandokkal teli életemről. Mert mindenkinek jó néha a saját életéből kitekinteni. És aztán, ha eljön az ideje, akkor meg is teremthetjük magunknak azt, amire vágyunk.

A kérdés, ami 40 felett egyre gyakrabban foglalkoztatja az embert, hogy azon az úton jár-e, ami neki van kijelölve. Hiszen mindenkinek a saját útját kell járnia, nem a másikét.

Ha irigy vagy a másikéra, vagy akár csak összehasonlítod magad másokkal, már nem jó energiákat teremtesz magad körül. Az élet valójában nagyon egyszerű, csak mi bonyolítjuk túl: ami megy, engeded, ami jön, fogadod. Meghalt a nagymamám – szomorúan, de elengedem. Persze dolgozom rajta, mert kemény iskola rájönni, hogy azzal kell kezdeni valamit, ami jön, nem pedig ellenkezni az áramlással szemben. De a vízzel nem is lehet ellenkezni.  

Gy. D./WMN: Akkor benned a karantén sem okozott törést? Nem élted meg korlátozásként, hogy nem mozdulhatsz, hogy ez a járvány megváltoztatta az életedet?

Sz. P.: 
Minden utazás is megváltoztatja az ember életét, és persze a karantén is megváltoztatja – ha az ember tudatos. Nekem a karantén azt hozta el, hogy végre írhatom a könyvemet, és ez olyan alkotói állapotba hoz, aminek valószínűleg ebben az interjúban is érezni a hatását. A másik, hogy mindig szerettem volna megtanulni főzni a szüleimtől és nagyszüleimtől, de valamiért csak egy része jött át nekem, például a nokedliszaggatás. Most eljött az idő, hogy reggel, délben, este főzzek valamit, és ez ugyanúgy a felfedezés gyönyörével ajándékoz meg, mint amikor új kultúrákkal ismerkedem. 

Nekem most egy libanoni utazás esett kútba, amit ráadásul régóta terveztem, de bármilyen hihetetlen, egy pillanatig sem frusztrált, hiszen Libanon nem megy el. Egy ember elmehet az életedből, de Libanon megvár, és minél többet látsz a világból, annál inkább rájössz, hogy a saját országodban, a kertedben vagy teraszodon nyíló virág ugyanolyan szép, ha frissen tudod szemlélni. Az utazásokból épp ezt a frissességet tanulod meg, mert külföldön sokkal élesebb a fókusz – de ezt haza lehet hozni. Én a felfedezésnek ebben az örömében élem meg a karantén napjait is.  

Gyárfás Dorka

Képek forrása: Szűcs Péter