„Apránként ette belém magát a sötétség” – Kilépés a híres író exfeleségének szerepéből: elolvastuk Linda Boström Knausgård lebilincselő könyvét

–

Leszámolás azzal, hogy másvalaki könyvének az egyik szereplője legyen

Félreértés ne essék, Linda Boströmnek nem ez az első könyve, nem is egyfajta visszavágás a volt férjnek, de bevallása szerint nem is önéletrajzi könyv, még ha a lényegét tekintve mégiscsak az. Ez az ő saját útja, saját hangja. Kevés a fikció, majd minden momentum valóban megtörtént a saját gyerekkorában, mégis határozottan állítja, hogy nem igazi önéletrajz.

Hát ha a volt férje aprólékosan kidolgozott, a legkisebb és látszólag talán nem is fontos részleteket is leíró, elemző regényfolyamát annak tekintjük, akkor valóban tökéletesen más mű. Rettentő tömör, szinte száraz, szikár szöveg, ami alig-alig enged betekintést az érzelmek világába, mégis mindvégig érezni az elbeszélő lelkének minden egyes rezdülését.

Amíg azt szokás mondani, hogy Karl Ove Knausgård leginkább egyfajta kritikusan önelemző és kitárulkozó valóságshow-t alkotott a saját életéből, addig Linda Boström kevés szót használ, de azoknak erejük van. Pont ahogy a műnek is: letehetetlen.

Nem tisztem az összevetés, és megítélésem szerint nem is szabad összehasonlítani a két művet, de óhatatlanul referál az egyik a másikra. Nem lehet elfelejteni (pedig igazából el kéne), hogy egy olyan nő írta, akit a világon már nagyjából mindenhol ismerhetnek. Ez a nő vall a gyerekkoráról, annak legnagyobb traumájáról. A vallomását olvasva pedig egyre érthetőbb és plasztikusabb lesz a személyisége. A „csak feleség” a saját művében megmutatja a saját világát. A férfiszem nőivé válik, ugyanakkor a szinte nőiesen aprólékos férfi elbeszélő, a mindent „kikotyogó” Karl Ove hangja helyett egy sokkal inkább férfiakra jellemző, tömör hangvételű mű lesz a nőé. Izgalmas játék ilyen szemmel is olvasni, ugyanakkor mindkét mű tökéletesen működik egymás nélkül is. Tudom, jóval kevesebben csapnának le Linda könyvére, ha teljesen ismeretlen lenne, de ez az írói nagyságán semmit nem csorbít.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy első regénye, a Helioskatastrofen (Héliosz-katasztrófa) elnyerte a svéd író- és költőnő, Mare Kandre emlékére alapított díjat, az Isten hozott Amerikábant pedig jelölték a legrangosabb svéd irodalmi kitüntetésre, az August-díjra. Most pedig már készülőben van a harmadik – sejtésem szerint – nagyon erős könyve, amely majd a rajta éveken keresztül végzett elektrosokk-kezelésekről szól.

„Én és Isten öltük meg az apámat”

De térjünk vissza az egyelőre csak e-book formájában olvasható Isten hozott Amerikábanra! A mű nem a Knausgård-ral megélt szerelme, házassága történetét dolgozza fel, hanem jóval előbbre és mélyebbre nyúlik vissza: Linda, vagyis jelen esetben Ellen saját mocsaras múltjába.

A regény központi alakja ez a bizonyos Ellen, egy tizenegy éves kislány, akiről eleinte csak annyit tudhatunk meg, hogy egy őt ért traumatikus élményre, az apja halálára teljes némasággal válaszol. Nem ír, nem beszél, az ideje legnagyobb részét a szobájában, a gondolataival és az emlékeivel tölti. Az emlékek és a jelen leírása közel sem lineáris, az idősíkok váltogatásából lassanként bomlik ki a sérült lelkű kislány története. Ugyanakkor a felütés ehhez képest nagyon is erős: nagyjából az első oldalakon ez a se nem kicsi, se nem felnőtt gyermek kijelenti, hogy tulajdonképpen ő ölte meg az apját. Hogy mi van?! Igen, meggyőződése, hogy Istennel különleges viszonyban vannak, mert ő imádkozott az apja haláláért, és tessék, megadatott neki. A gyermeki ima és annak terhe is.

„Néha eltűnődöm, kegyetlen vagyok-e”

Szinte semmit nem ír a lelki teherről, inkább megmutatja. Látszólag sokkal nagyobb kín számára az őt terrorban tartó bátyja jelenléte, annak viselkedése, illetve az anyja iránt érzett mély szeretetének nem kimutatása, mint az apa halála. A kiszámíthatatlan, fizikai erőszakot is sokszor alkalmazó bátyját szolgálja, ha kell, illetve kerüli, amikor tudja: azaz vagy vezekel, vagy önmagába és az emlékeibe menekül. Az idejét leginkább a szobájában tölti, így a háromtagú család szinte teljes elszigeteltségben él egymás mellett a valaha nagyon is vidám napokat látott lakásban.

Ellen anyja (ahogy Lindáé is) vidám, életszerető színésznő, és a kislány életében a legnagyobb küzdelem az anyja iránt érzett szeretet nem kimutatása. Linda egy nyilatkozatában mesélt arról, hogy a valós életben ő maga csak egy, maximum két napig volt képes teljes némaságba burkolózni, míg Ellent, a főszereplőt mégis teljes hallgatással ruházza fel. A hallgatás lesz az ereje, mert aki minden helyzetben néma marad, nem reflektál a környezetére, abban olyan erő van szerinte, mint senki másban. Retteg, hogy álmában beszélni hallják és kiderül a „gyilkossága”.

Szinte fojtogató olvasni, hogy a gyermeki lélek ennyire öreggé válik, és minden, még nem kontrollálható pillanatában is próbálja tartani a titkát.

„Apránként ette belém magát a sötétség. Csak anya volt továbbra is fényből”

Az idősíkok játéka során aztán egyre jobban kibomlik az apa képe, aki már elvált emberként, magányosan hal meg a lakásában, és csak jóval később találnak rá. Az apáé, aki csodálatos, horgászós, evezős, természetben barangolós gyerekkort varázsolt mindkét gyermeke számára. Az apáé, aki aztán egyre többször kezdett el furcsán viselkedni. A tizenegy éves Ellennek nincs szava erre a viselkedésre, ezért maga az olvasó is csak apránként sejtheti meg, hogy az apjának tulajdonképpen mi is volt a baja, milyen súlyos pszichés terhet cipelt és adott át. Nem tudhatjuk meg azt sem, hogy a kis Ellen miért kéri idővel a barátjának tekintett Istent, hogy ölje meg őt magát is, hogy aztán azon izguljon, hogy inkább mégse teljesítse a kérését.

Nem akarok spoilerezni: a történet természetesen kifut valahova, de feloldozás nincs és tulajdonképpen az se Ellen, se Linda életében nem is lesz soha. Mert amire a kislánynak nem volt szava, a felnőtt írónőnek már duplán van: édesapjának bipoláris depressziója volt, és huszonéves korában nála is megállapították ugyanezt a mentális betegséget. De hisz ezt már tudhatjuk a „legindiszkrétebb férjtől”. Azt viszont nem sejtettük, hogy ez az életút, ez a betegség mekkora erővel és irodalmi tehetséggel is felruházza majd ezt a meggyötört lelkű kislányt.

A küzdelmének pedig egyik következménye például ez a súlyos, valóban mély nyomokat hagyó könyv, ami nem engedi el az olvasóját még akkor sem, ha már rég letette. Linda Boström Knausgård-nak volt és van harca, és elképesztő erős hangja lett tőle. Büszke lehet rá az exe is...

Marossy Kriszta

Kiemelt kép: Christina Ottosson Öygarden