–

Magamban kerestem a hibát…

Nagy különbség viszont Szandra története és az én életem között, hogy én elsősorban nem az oktatási rendszerben kerestem a hibát, hanem magamban. Hiszen, ha egy gyerekkel baj van, rögtön az anyát veszik elő. Elővettem hát én is magamat, és elkezdtem gondolkodni, hogy mit rontottam el. A családunkban több nagy változás is történt a lányom másodikos kora környékén: költözés, iskolaváltás, második kistesó születése... Egyértelműnek tűnt, hogy ezek kavarták fel a lelki békéjét, én pedig biztos nem kezeltem jól valamit a nagy felfordulásban...

Utólag egyáltalán nem bánom, hogy nem az iskolán, hanem magamon kezdtem a változtatást

A házi karanténban végül minden szál összeért, és az érzelmi gombolyagban végre látni kezdtem, melyik szál honnan indul. Nem minden gubanc származott tőlem, sőt: elég sok az iskolától. A csomók kibogozásához viszont nagyon jól jött a magamon végzett munka – így tudtam az összezártságban a megkattanás helyett óvatosan lazítani, kiengedni az életünkre szorult hurkokat. De térjünk vissza a tantermi oktatás idejéhez.

A feszültség kezdett az elviselhetetlenségig fokozódni a családunk mindennapjaiban, és azt éreztem, nem bírom tovább. Nem azért vállaltam három gyereket, hogy megőrüljek tőlük, ők pedig tőlem.

Bejelentkeztem egy pszichiáterhez, elindultam az önismeret hosszú és rögös útján, aminek még mindig az elején vagyok. Szakkönyveket vettem a gyereknevelésről, amiknek csak a felét olvastam el. Családmenedzsment workshopra iratkoztam be, ahol megértő női körbe csöppentem és rájöttem, hogy tényleg mindannyian küzdünk a családanyaság szerepével, csak épp máshogy. Végül pedig elvégeztem a pozitív fegyelmezés tanfolyamot, ahol rengeteg használható módszert tanultam a hatékony és demokratikus konfliktuskezelésre. Mindeközben két gyerekpszichológussal is konzultáltam időről időre, mindkettővel más témában... Végigolvasni is sok, ugye?

Igazi változás ekkor még nem történt a lányom lelkiállapotában, én viszont egyre kevésbé éreztem tehetetlennek magam a gyerekeimmel és a mindennapi mókuskerékkel való küzdelemben.

Szép lassan felvérteztem magam egy rakás új ismerettel, és a reménytelenség helyett némi bizalom költözött a szívembe: meg tudjuk csinálni.

Végig tudjuk csinálni a napokat sírógörcsbe és kiabálásokba fulladó veszekedések nélkül, sőt, támaszt és biztonságot tudok nyújtani a családomnak, mert végre elhiszem magamról, hogy elég jó anya vagyok.

A karantén biztonsága

És ekkor, mintegy varázsütésre – valójában egy külföldi rokonlátogatásnak köszönhetően – a lányomat a koronavírussal kapcsolatos óvintézkedések miatt két hétre eltiltották az iskolától. Már 10 nap letelt, amikor kiderült, hogy bizonytalan időre megszűnik a tantermi oktatás, a házi karanténunk folytatódik. Érdekes, hogy káosz helyett nálunk ekkor tört ki a nyugalom. Szó szerint kitört: az iskola terhe egy pillanat alatt lekerült a vállunkról. A játékkal, olvasással, közös tennivalókkal töltött idő mennyisége ugrásszerűen megnőtt.

A tananyaggal is haladtunk, de jóval lazább keretek között, gyakorlatilag saját ritmusban. A külső elvárásoknak, az iskolarendszernek való megfelelés fojtogató szorítása elmúlt.

Vége a stressznek

A mai napig nem látom át pontosan, mi lehetett a harmadikos lányomnak a legnagyobb teher az iskolában, aminek a megszűnése látványosan felszabadította őt az állandó stressz alól. Az otthoni feladatmegoldással töltött napok során kiderült, hogy maga a tanulás nem okoz problémát neki. Persze kell noszogatni, és sokszor igényli, hogy odaüljek mellé, de alapvetően szívesen, érdeklődéssel tanul. Talán a számonkérés lebegett a feje fölött Damoklész kardjaként? Vagy az osztályban kikerülhetetlen gúnyolódások zavarták? Vagy a feszített tempójú, szigorú napirend fárasztotta ki testileg-lelkileg? Kívülről úgy tűnt, meg tud felelni az iskolai elvárásoknak – de belül mindez együtt felőrölte?

Most minden jó

Nincs egyértelmű válaszom, de azt látom, hogy elvonult a fejünk fölül az esőfelhő, ami beárnyékolta a napjainkat, és végre kisütött ránk a nap. Igen, a járványhelyzetben, amikor három gyerekkel és egy otthonról dolgozó férjjel vagyok összezárva.

Egymás agyára mehetnénk, megőrülhetnénk az elszigeteltségtől, de nem ez történik. Az elmúlt másfél évben sokszor éreztem azt, hogy elfutnék a világ másik végére a saját kis családom elől, és keményen dolgoztam azért, hogy a menekülés helyett inkább megoldásokon járassam az agyam. Úgy tűnik, ez a munka épp jókor térül meg: vannak most is nehéz pillanatok, de összességében élvezem a gyerekeim állandó társaságát. Aggódhatnék azon, hogy a két kistesó mellett lemaradunk a tananyaggal, szenvedhetnék az énidő és a közösségi élet hiányától és szoronghatnék a szeretteim egészsége miatt. Egy kicsit bennem van ez is mind, de most sokkal nagyobb az öröm, hogy látom az iskolás lányom idegeit kisimulni.

A testvéreivel sokkal felszabadultabb a kapcsolata: vetélytársakból igazi cinkostársakká váltak

Néha még rátör a feszkó, hogy nem tudja szó szerint visszamondani a nyelvtan szabályt, de ilyenkor gyorsan megnyugtatom, hogy ezen most semmi nem múlik. És végre elhiszi, és örül, ha együtt olvassuk a kötelező olvasmányt, és annak is örül, ha egyedül meg tudja oldani a matek leckét. Én pedig annak örülök, hogy a vacsora közben az asztalnál már nem a veszekedést, hanem a kirobbanó röhögőgörcsöt kell csitítanom – de ezúttal azt se bánom, ha nem sikerül.

 Héda Veronika

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images