„Egy zombiapokalipszis-filmben először zabálnának fel” – Kösz, Korona, hogy rádöbbentettél erre!
A közösségi médiában a legkülönfélébb típusokkal találkozni: van, aki megtanult kovászos kenyeret sütni, mások egy új idegen nyelvet vagy a kötés, kertművelés, bútorfestés, esetleg a professzionális rendrakás tudományát sajátították el. Ám akad olyan is, aki egészen másra döbbent rá a vírus következtében. Fekete Judit vallomása.
–
Kedves Korona! Vagy Covid. (Tesó, ahogy tetszik!)
Ezt a levelet most csak neked írom, és kérlek, maradjon kettőnk között.
Őszinte leszek: én bírlak téged. Csipázlak. Komolyan. Tudom, ez így most furcsa lehet neked, amikor szinte mindenki „úgy” veszi a szájára a neved, de hidd el, én minden gúnyos és sértő felhang nélkül mondom, hogy király vagy. (Bocs, ez véletlen volt, a korona meg a király, elég esetlen szóvicc.)
Eltelt majdnem két hónap, és te megmutattad nekem, ki is vagyok valójában. Az önismeretem újabb fokára léptem, és bár a fene kérte, de ha már itt van a csomag, lássuk a legfontosabbakat, magamról.
Az első és legdurvább, hogy megismertem egy új oldalam, ami egy ilyen extrém szitu nélkül nem jöhetett volna össze.
Kiderült, hogy én vagyok az, akit egy jó zombiapokalipszis-filmben először zabálnának fel az agyatlan lények. Érdekes, katasztrófa idejére valahogy mindenki a hős oldalán látja magát, aztán amikor itt a világvége, kiderül, hogy valakinek lúzernek is lennie kell. Szívás, ha ez pont én vagyok.
A sztori röviden: ez volt az a nap, amikor a legtöbb cég elrendelte a home office-t, amikor hirtelen kiderült, a járvány tényleg tök komoly, első ízben felröppent a „pandémia” szó is (ezt ki kellett gugliznom), és amikor a boltokat megrohamozták az emberek.
Emlékszem, ott álltam abban a háromszög logójú boltban, és néztem, ahogy szó szerint megvadulnak az emberek, ahogy páni félelemmel az arcukon marják le a pultokról kilószámra a cukrot, a konzerveket, a lisztet (igen, az élesztőt is, azóta sem találtam, a fenébe). Volt, aki bőrönddel jött, és volt, aki kétszer fordult.
Megmondom őszintén, én ilyet még sosem láttam. Negyven vagyok, szóval hála az égnek, se háborúval, se éhínséggel nem találkoztam, nem tartok itthon készleteket semmiből, és fogalmam sem volt, mik a túlélésünk legfontosabb árucikkei. (A vécépapírt a mai napig nem értem.)
Na de ahogy az emberek szinte összeverekedtek egy francos liszten, én lefagyva álltam és képtelen voltam alkalmazkodni. Képtelen voltam összeveszni az utolsó doboz tejen, tojáson, nem tudtam rohanni, figyelni, küzdeni.
Csak néztem az emberek arcát, ahogy pakolnak, dühöngenek, félnek. Hát ilyen ez! – gondoltam meglepetten. Az, amit a filmekben annyiszor látunk, most megtörténik!
A következő, amire rájöttem, hogy a nehezebb időkben milyen nehéz önzetlennek lenni. Na, nem akkor, amikor bárki megteheti, hanem amikor tétje van! Amikor a te bőrödre megy a játék, és egy-egy jó cselekedetnek komoly ára van. Nem könnyű jónak lenni, és nem is mindig sikerült, de most már tudom, milyen úgy tenni valamit, hogy abból én biztosan nem jövök ki jól.
Kicsit jobban tisztelem most már Pókembert meg a többieket.
Aztán van még valami, amire rájöttem.
Nekem kicsit sem hiányzik, hogy újra közel legyek az emberekhez. Felőlem megmaradhat a másfél méter a halálom napjáig is, nem bánom, ha a továbbiakban is kesztyűben nyúlunk a kajához, és jólesik, hogy az utcán átmegyünk a másik oldalra. Nem esik rosszul, hogy üresek a buszok, nem bánom, hogy nem kell kezet fogni senkivel, és nem hiányzik, hogy amikor beszélnek hozzám, belemásszanak az aurámba.
Szerintem lenne itt pár dolog, ami megmaradhatna utánad is. Már ha egyszer úgy döntenél, hogy elég volt belőlünk. (Mikor is lesz az?)
Röviden összefoglalva: megmutattad, hogy egy antiszociális lúzer vagyok. De legalább őszinte. Ezt írjuk a javamra.
Ha a mondásból indulunk ki, hogy a végén csak egy maradhat, az nem én leszek. Hát, kösz a tapasztalatokat, tényleg. És most ideje menned…
Fekete Judit
A szerző további írásait megtalálod ITT.
Kiemelt képünk illusztráció – Jelenet a Haláli hullák hajnala című filmből
