–

Szeptember elseje, iskolakezdés.

Már a gondolattól is összeugrik a gyomrom, azonnal eszembe jut róla az idegeskedés, a reggeli kínszenvedés a korán keléssel, a sietős készülődés, kapkodás.

Lehet, hogy én vagyok az egyedüli a földkerekségen, de pont ma fogyott el a csomagolófólia, az uzsonnásdobozt sem találtam, és nem emlékeztem, pontosan hánykor szoktak kilépni a gyerekek az utcára.

A mai azonban még az átlagosnál is feszültebb volt: járvány van, emelkednek a számok, és jogosan érzik úgy a szülők, hogy a nagy légüres térbe dobják a gyerekeket. Az iskolakezdés előtt pár nappal kiküldött tájékoztató levél csupa kérdés és bizonytalanság, szóval így belekezdeni a szeptemberbe kicsit sem könnyű.

És miután kétszer is leellenőriztem, hogy bent van-e az iskolatáskában a maszk, a pótmaszk, a fertőtlenítő, a pótfertőtlenítő, a zsebkendő (szigorúan kis csomag) a kaja (szigorúan nagy csomag), a víz (kulacsban, de buborékos), a bizonyítvány (elfelejtettem aláírni) és a tolltartó, úgy gondoltam legyen, veszünk egy nagy levegőt, és történjen, aminek történnie kell.

Nagyok már, szóval nincs kísérgetés meg integetés az erkélyről, se fotó az első napról ünneplőben, sőt, olyan fokú a linkségünk, hogy már a technikadobozt is csak a harmadik napon küldjük be, ezért csak elköszönünk, viccelődünk kicsit azon, hogy legalább ezen az első napon figyeljenek oda, és már vége is, elmentek.

Aztán ahogy bezártam utánuk az ajtót, csak álltam ott az előszobában, és azon gondolkodtam, na, most hogyan tovább.

Nem értettem, mitől bénultam le, hogy akkor most jó nekem vagy rossz. Hogy nekik milyen, az egyértelmű. De hogy érzem magam én? És tulajdonképpen mi az, ami miatt most úgy ácsorgok az ajtóban, mint Bádogember eső után.

Aztán rájöttem. Fél évet voltunk ebben a fura félig zárt, karanténos helyzetben, és mindent együtt csináltunk. De tényleg mindent. Ami egyfelől különleges volt, és jó élmény, végre nem az állandó rohanásról szólt az életünk, voltak nagy röhögések, beszélgetések, kártyázás, filmnézés, kirándulás, még visszafogott kis nyaralás is. Szóval jó volt, tényleg.

De egyre többször hangzott el mindannyiunk szájából: „Szeretnék egyedül lenni”.

Ami, lássuk be, tök normális. Mindenkinek szüksége van egy kis csöndre, amikor nem más van a fókuszban, amikor nem kell reagálni semmire, ugrani, csinálni, mondani. Amikor csak mi magunk vagyunk, és a saját gondolataink.

Mert pont annyira vágyunk a magányra, mint a magányos a társaságra. Mert bármilyen is az életünk, a szélsőségeket kicsit mindenki nehezen viseli.

Persze valahogy mindenki próbálta megoldani az elvonulást, én például időnként a kedvenc erdőmben bóklásztam, beszívtam a növények meleg és párás illatát, bámultam a szorgoskodó méheket, virágokat szagolgattam, élveztem a csöndet. Van egy fám (oké, nem az enyém, inkább csak örökbe fogadtam), aminek a törzse két vastag ággá válik szét. Ennek a tövében például olyan nyugalom száll meg, hogy attól egy kilencvenhét éves buddhista szerzetes is elégedetten csettintene. Ezek a kis kiruccanások segítettek abban, hogy kicsit lehiggadjak, befelé figyeljek, észrevegyek valami mást is a megszokotton kívül. És a természet a legjobb terápia, nem véletlenül ölelgetjük a fákat.

Így, amikor végre mindenki kitette a lábát, én úgy döntöttem, nem rohanok. Ez az a nap, amikor megköszönöm magamnak, hogy olyan sokáig voltam egyszerre anya, séf (na, jó, ez túlzás, legyen menzásnéni), kisegítő tanár, szórakoztatóiparos és takarítónő.

Persze ez az egész azért mégis csak csapatmunka, mindenki beletett mindent. De most reggel úgy döntöttem, pár óra önzőség nekem is jár, aminek az első lépcsőfoka mégiscsak az lenne, hogy kimondom: jó végre egyedül lenni. Jó, hogy mindenki elment a dolgára, (kivéve engem, ugye) és örülök, hogy egy picit visszaállt az élet az eredeti kerékvágásba. Még ha kicsit aggódva is.

Úgyhogy, mielőtt belefogtam a munkába, egészen megbotránkoztató és felháborító dolgot tettem.

Főztem egy kávét magamnak, telenyomtam vastagon tejszínhabbal, bekapcsoltam az elszívót, felültem a konyhapultra (te jó ég, még ez is!), és minimális agytevékenység mellett pöfékeltem el egy szál cigit, meg kortyolgattam el a durván, szégyenletesen habos kávém.

És semmit nem csináltam. Az égvilágon semmit.

Kiélveztem minden percét az első egyedüllétnek, az első semmittevésnek, az első konyhapultra felülésnek. És gondolatban kicsit megveregettem a saját vállam.

Mert néha meg kell.

Apropó. Ti mikor veregettétek meg utoljára a saját vállatokat?

 

Fekete Judit