–

A reggelente kihalt utcákról a Walking Dead első évadának egyik ikonikus jelenete ugrik be állandóan, a barátokkal elköltött esti online vacsoráinkról A fantasztikus Róka úr, a kamaszokkal közös karanténról pedig újra és újra a Pi élete. Kicsit úgy vagyok ezzel a helyzettel, mint Pi Patel a mentőcsónakban: a ponyva alatt ott lapul egy benga nagy bengáli tigris (esetemben kettő), így soha nem lehet egy pillanat nyugtom, nem dőlhetek hátra, hiszen a vadállat bármelyik pillanatban előtörhet az odújából, teljesen kiszámíthatatlan hangulatban. Fogalmam sincs, aznap, vagy épp abban az órában, amikor megjelenik, épp szeretetre van-e szüksége, vagy csak levezetné valakin a felgyülemlett feszültséget, bátorítást igényel, ígéretet, hogy minden rendben lesz-e, vagy farkaséhségét szeretné csillapítani, ha pedig nincs épp itthon valami „rendes kaja”, akkor szemmel láthatólag velem. A feszültség gyakran tapintható, nyilván, hiszen a bezártságot mindenki rosszul viseli, összességében azonban őszintén hiszem, hogy ezek a gyerekek mind-mind fantasztikusan teljesítenek, az én szememben mindenképp igazi hősök.

Pont azt csinálják ugyanis, amihez a korukból adódóan semmi kedvük nem szabadna, hogy legyen: össze vannak zárva a ciki szülőkkel, és el vannak választva a haveroktól. 

Nyilván az időközben eltelt 25 év sokat filterezett a dolgon, mégis pontosan emlékszem, milyen iszonyatos sebességgel menekültem annak idején el otthonról, amint tehettem. Csak el onnét, minél messzebb a családi fészektől – amibe ironikus módon most olyannyira visszavágyom, hogy a fél karomat odaadnám, ha ott ülhetnék anyukám konyhaasztalánál a húgaimmal, sógoraimmal, nagymamámmal együtt. Tizenhat évesen azonban a szüleim tágas, verőfényes, patyolat tiszta és kalácsillatú otthonából minden egyes hétvégén egy pilisi kőodúba szöktem a barátaimmal. Otthon kulcsos háznak hazudtam a lakot, ami nagyon erős költői túlzás volt, a kunyhót ugyanis mielőttünk a régi kőbányászok használták a szerszámaik tárolására. Egy poros luk volt, hatalmas fémajtóval az erdő közepén, nem volt ott se víz, se villany, se vécé… semmi. Élesebb ellenpontját nem is találhattam volna meg az otthonomnak, én mégis ott éreztem egyedül boldognak magamat, abban a szűk és sötét veremben, a furábbnál furább haverokkal, az étkezésenként elfogyasztott egy zsömle, egy alma menüsorával. A családi életet ezzel szemben fojtogatónak, a szülőket idegesítő marháknak értékeltem, anyukám vasárnapi ebédjét meg túlélendő kötelező keservnek. 

Nem voltam tehát különb vagy más, mint a többi kamasz, hiszen a gyermekkorból a felnőtté válás rögös útja pont ezekkel a lépésekkel van kikövezve, mióta világ a világ (még ha az ember úgy éli is meg, hogy kizárólag vele történik): önzéssel, daccal, dölyffel, a szülők megtagadásával, az akarat néha ésszerűtlen növesztgetésével, a kockázatok és mellékhatások totális figyelmen kívül hagyásával, kísérletezgetéssel, maximumra tolt önvizsgálattal, kétségek között való fetrengéssel és a szabadság szárnypróbálgatásaival.

Ha én annak idején, ebben a lelkiállapotomban a szülői ház karanténjába kényszerülök, elzárva mindentől, ami számomra akkor fontos volt, garantáltan eret vágok magamon. 

Szóval lehet, kapitális marhaságot mondtam az imént, hogy olyan voltam, mint minden rendes kamasz. Mert ezek a kamaszok (velem szemben) tényleg baromi rendesek. Nem lehet kimenni, hát nem mennek. Akár hónapokra is el lesznek vágva a barátaiktól, nem lóghatnak közösen a tereken vagy egymás szobájában, nem csődülhetnek össze, hogy kibeszéljék, kinek mennyire ciki boomer a szülője, idegesítő a tanára, elviselhetetlen az élete, nem szökhetnek el előlünk meg a világ elől is egy hegytetőre, nem találhatnak rá az idei nyár nagy szerelmére egy fesztiválon, nem csíphetnek be pár sörtől a Balaton partján, nem tombolhatják ki a felgyülemlett feszültséget, a hormonokat, a dühöt, örömöt, életigenlést egy koncerten. Hanem épp ellenkezőleg: otthon gubbasztanak velünk, elviselik a digitális oktatás hepehupáit, nézik a nagypapa orrlukát Skype-on… és teljesen önzetlenül, érett gondolkodó felnőttként veszteg maradnak a seggükön. 

És szerintem ez nagyon nagy szó, én legalábbis irtó büszke vagyok rájuk. A látszat ugyanis nagyon csalóka! Az a tagbaszakadt lakli, a hosszúra nyúlt bakfis, a nőies idomokkal rendelkező tinilány, vagy a kaszáspók testű siheder valóban akkora, mint egy felnőtt. Úgy is néz ki, mozog, beszél, mint egy felnőtt. De ez nem szabad, hogy megtévesszen bennünket (vagy őket!!!): ezek a gyerekek még baromi messze vannak a felnőttkortól. Persze, rég nem csecsemők, nem kell már őket pelenkázni (sőt, ha legközelebb ilyen nexusba kerülünk velük, jó esetben mi leszünk a pelenkás segg hordozói oldalán), nem kell őket felöltöztetni, és az esti mesélést is megoldják maguknak. De érzelmileg, gondolkodásilag még messze nem olyan érettek, mint lesznek negyvenéves korukra.

Ez, ami most körülöttünk történik, őket legalább annyira megviseli. Iszonyatos mennyiségű érzelmet, frusztrációt, akaratot kell visszafojtaniuk, álmokat, vágyakat határozatlan időre parkolópályára tenniük.

Nem csak magukért, mindannyiunkért. Én úgy látom, hogy szuperül teljesítenek.

Egy szó, mint száz: amikor előbukkan az a tigris a ponyva alól, én készen állok bármire. Ha arra kellek, hogy rám ventilálja a feszültségét, akkor átveszek tőle, mint ahogy a hathetes hasfájásánál sem hagytam bömbölni, hanem kézbe vettem, hosszú éjszakákra, hetekre, hónapokra. Ha ölelni kell, ölelem, ha vigasztalni, vigasztalom. Ha szeretné, hogy békén hagyjam, akkor meg nem erőszakolom rá a társaságom vagy a nevelési elveimet. Közben pedig próbálok vele nagyon türelmes lenni, és észrevenni, hogy ő is próbál velem. Meg az egész helyzettel.

Szerintem ez most nem az az időszak, amikor nagyon kell velük keménykedni. Van elég bajuk így is. Hanem az, amikor a lelket is ki kell szeretni belőlük. Mindig, de most még inkább.

Fiala Borcsa 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images