„Kemények és edzettek a New York-iak, tudják, hogy most össze kell szorítaniuk a fogukat” – Jelentés a Nagy Almából

–

Harmadik hete vagyunk itthon – igazából azóta, hogy bezárták az éttermeket, bárokat, szórakozóhelyeket és mindent, ami úgynevezett non-essential business (nem létszükségletet kielégítő üzlet) volt. Szóval a helyzet hasonló az otthonihoz. Nyitva tart még a patika, az élelmiszerboltok, a mosodák és az alkoholboltok – mert itt külön árusítják a szeszt –, és nekik meg is nőtt a forgalmuk. 

És persze harmadik hete az iskolák is zárva tartanak. Bill de Blasio, New York polgármestere sokáig ódzkodott attól, hogy bezárja az állami iskolákat – mert a magániskolák egy része addigra előre hozta a tavaszi szünetet, vagy csak simán bezárt –, ugyanis ebben a városban nagyon sok család él a létminimumon vagy azalatt, és ezek a gyerekek csak az iskolákban kaptak rendes étkezést. New Yorkban nagyjából minden tizedik gyerek hajléktalan vagy menhelyen él. Aztán ezt végül úgy oldották meg, hogy az iskolák bezártak ugyan, de a rászorulók bemehetnek és hazavihetnek napi háromszori étkezésnek megfelelő ételcsomagot. Azóta ezt kiterjesztették azokra is, akik nem az iskolák tanulói, csak rászorulók. De van Manhattanben egy többszörös Michelin-csillagos étterem, az Eleven Madison Park, ami egyrészt nagyon drága, másrészt lehetetlen bejutni, ez szintén ingyenkonyhává alakult át, és a rászorulóknak és egészségügyi dolgozóknak szállítanak ingyenételt. 

Szóval azért különösen nehéz a helyzet, mert itt nagyon sok szegény él, és nagyon sok az idős ember is otthonokban. 

Mi, akik a középosztályhoz tartozunk, még jól vagyunk, azt leszámítva, hogy gyakran hallunk szirénázó mentőautókat elhaladni az ablak alatt, ami borzasztó érzés. Gyakorlatilag egyfolytában halljuk. A hírolvasásról lassan leszokunk, mert attól csak depressziós lesz az ember. Ráadásul folytatódik (már több mint fél éve zajlik) a politikai kampány is, hiszen novemberben választás lesz… 

A fiam ötéves, és itt ebben a korban már preschoolba járnak a gyerekek, az övé pedig egy francia iskola. Nagyon gyorsan átálltak Google Classroomra, ezer feladatot küldenek naponta, csakhogy én nem tudok franciául, így kicsit nehézkesen megy, de az időm nagy részét ez köti le. Azért igyekszem magam emlékeztetni, hogy végül is kit érdekel most, mennyit tanul a gyerek ötévesen. A tanároknak egyébként még rosszabb, mert nekik is van otthon gyerekük, akivel foglalkozniuk kell, miközben órára készülnek vagy órát tartanak.

A férjem pszichológus, és a downtowni rendelőjét áthelyezte a lakásunk alagsorába, és átállt online ülésekre – az egyetemi óráit is online tartja. Egyelőre egyetlen kliense sem mondta le, hiszen most igazán nagy szükség van a mentális segítségre, de tapasztalt egy érdekes dolgot is: azt mondta, több páciensénél hozott áttörést a helyzet, mert egyszerűbb lett az életük. Most nem kell azt nézniük, hogy a másiknak mitől sokkal jobb, hol tart, mitől sikeresebb stb.

Érezhetően sok stresszt és szorongást feloldott, hogy megszűntek köztünk a különbségek, mert az emberek végre perspektívába tudták helyezni, hogy mi a fontos. 

Lementünk a maslow-i piramis aljára: örülünk, hogy van mit enni, és annak, hogy egészségesek vagyunk, amíg azok vagyunk.

Úgyhogy én sem panaszkodom, de a fejemben az van, hogy május végéig kell kibírni – ezt lőttem be magamnak, mert látnom kell egy határt. Igazából jobban szorongok attól, mi lesz a karantén után, a gazdasági károktól. Már most rengeteg étterem, üzlet ment csődbe, és az országban már lassan tízmillió ember jelentkezett munkanélküli-segélyre – és ezek csak azok, akiknek bejelentett munkahelyük volt, mert csak ők jogosultak rá. Aki órabérben vagy illegálisan dolgozott – ami az itt dolgozók tetemes részét teszi ki –, nem számíthat semmilyen juttatásra. 

Ennek a városnak az a lényege, hogy mindenki idejön szerencsét próbálni, ez a bevándorlók városa, ahol minden második embernek van egy második nyelve (vagy inkább anyanyelve) az angolon kívül – hát, ez most nagyon megváltozott. 

A házunkban lakik egy nővér, aki itt dolgozik a NewYork-Presbyterian Brooklyn Methodist kórházban, és én is adtam neki maszkot, a bátyám ugyanis (aki fogorvos) itt járt látogatóban februárban, és hozott nekem egy csomót, mert ő már akkor komolyan vette a járványt. Én még nem is értettem, minek hozta, azt hittem, hülyeség, de aztán az egészet oda tudtam adni a nővérnek, aki azt mesélte, hogy egyetlen maszk sincs a kórházban. És ez még semmi, lélegeztetőgépük sincs! Szörnyű állapotok vannak, miközben a járvány elvileg csak jövő héten tetőzhet. Már most is szinte mindenkinek van olyan közvetlen ismerőse, aki megfertőződött – legfeljebb nem került kórházba.

Nálunk például a sógornőmék kapták el, az egész család. Február végén ugyanis még szó sem volt arról, hogy ne utazzunk – pedig az első megbetegedést ugyanakkor regisztrálták Washington államban, mint Dél-Koreában – ők pedig elmentek síelni Coloradóba, ahol a férje részt vett egy konferencián. Valószínűleg ott kapta el a vírust, de csak négy-öt nappal később jött ki rajtuk. Amikor visszatértek Denverbe, a repülőtéren már óriási tömeg volt, kaotikus helyzet. Az emberek nem két méter távolságra álltak egymástól, hanem egymás hegyén-hátán. A sógornőmék addigra viseltek maszkot, kesztyűt, de már senki nem próbálta visszanyomozni, hol jártak és kivel érintkeztek. 

Még a gyerek is megbetegedett, de neki volt a legkönnyebb, egy rövid ideig lázas, levert volt, és sokat aludt. Egyiküknek sem volt extrém magas láza, csak úgy érezték, mintha átment volna rajtuk az úthenger. Ha fel kellett menniük a földszintről az emeleti hálószobába, már le kellett ülniük pihenni. 

Felhívták az orvosukat, aki azt mondta, felesleges elmenniük tesztre, 99 százalék, hogy korona, és csak megfertőznének másokat, ha kimozdulnának otthonról. De nemcsak ők, hanem senki, akit ismerek, nem tesztelt, miután kijött rajta a betegség. 

A megbetegedési statisztika nem a reális számot mutatja, a valós számok nagyságrenddel magasabbak. Csak annyit mondok, hogy a házunkban lakó nővér, Jordan nem sokkal később, hogy odaadtam neki a maszkokat, szintén megbetegedett. Egy hétig feküdt otthon, majd visszarendelték a kórházba, pedig még nem gyógyult meg. Azóta tíz-tizenkét órás műszakokat nyom le úgy, hogy őt legalább tesztelték, és persze pozitív lett az eredmény.

Ott tartunk, hogy minden, az egészségügyben valaha dolgozó embert mozgósítanak, az állatorvosok és a magánklinikák lélegeztetőgépét pedig be kell szolgáltatni. Mégis, azt kell mondanom, a New York-iak nem pánikolnak, aminek az lehet az oka, hogy itt az élet amúgy is küzdelem. Ha csak be akarsz jutni a munkahelyedre egy átlagos napon, már akkor is egy csomó akadályon kell átverekedned magad. 

Ez egy olyan város, ami nagyon sok energiát ad, de nagyon sokat el is vesz. Kemények és edzettek a New York-iak, tudják, hogy most össze kell szorítaniuk a fogukat, és végigcsinálniuk.

De azt például nem viselnék el, ha teljes kijárási tilalom lenne, mert az olyan fokon sértené a szabadságjogaikat, amit itt nehezen viselnek el az emberek. Ez egy nagyon individualista társadalom, nem lehet bármit rájuk erőltetni. 

Azt is bele kell kalkulálni, hogy itt rengetegen élnek kis lakásokban, mert nagyon magasak a bérleti díjak – és egy családnak hatvan-hatvanöt négyzetméteren képtelenség tartósan bezárva maradnia. A parkokban még most is sok embert látni. Mi még bírjuk a négy fal között, a barátainkkal online koktélozunk… De ha valamit meg kell tanulnia a városnak és az országnak ebből a helyzetből, akkor az az, hogy nem mehet tovább szociális háló nélkül. New Yorkot rengeteg illegális bevándorló és óradíjban robotoló ember működteti, akik most a semmibe zuhantak. Az egész szolgáltatóipar rájuk épült, és még annyit sem kerestek, hogy bármi tartalékuk legyen. Nem lehet őket magukra hagyni. 

Zita

Kiemelt kép: Mathe Dorottya