„A legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az a szolidaritás” – A groteszk nagymestere, Örkény István

–

Szabálytalan élet, szabálytalan cikk

Úgy gondoltam, hogy a megszokottól eltérően, most nem én foglalom össze a cikk alanyának életét, hanem inkább átadom neki a szót, hiszen tényleg ő a főszereplő (csak néha egészítem ki egy-egy aprósággal). Örkény szavai nálam körülbelül százezerszer jobban elmondják, ki is volt ő valójában.

Minden sora azt üzeni, hogy a jó gondolatok fölött nem száll el az idő, így maradt örök érvényű Örkény szellemi hagyatéka.

Arra biztatlak benneteket ezekben a rendkívüli időkben, hogy ismerjétek meg Örkény gondolatait. Az sem baj, ha nincs otthon könyvetek tőle. ITT, a Magyar Elektronikus Könyvtárban például elolvashatjátok az Egyperces novellákat.

A századik születésnapjára készült emlékoldalon is nagyon sok művét elérhetitek ITT.

ITT pedig meghallgathatjátok a hangját, az egyik Egypercesét olvassa föl, de egyéb értékes hangfelvételeket is találtok.

Egyperces életrajz Örkény Istvántól – 1968-ból

„Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondják, még mosolyogtam is, amitől a többi mamák irigyen felsóhajtottak.

Ez röviddel az első világháború kitörése előtt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen teljes értékű sikerem. Ettől kezdve életem folytonos dekadencia. Nemcsak szépségemből vesztettem, fogaimból s hajamból hullattam el, hanem a külvilággal szemben is egyre inkább alulmaradtam.

Se akaratomnak nem tudtam érvényt szerezni, se tehetségemet kihasználni. Hiába tudtam, hogy író akarok lenni, apám patikus volt, s ahhoz ragaszkodott, hogy én is az legyek. S még ez se volt neki elég! Arra vágyott, hogy több legyek nála, s amikor patikus lettem, még egyszer egyetemre küldött, hogy vegyészmérnök is legyek. Újra várhattam négy és fél évig, amíg szívvel-lélekkel az írásnak szentelhettem magam.

De meddig? Alig vettem néhány mély lélegzetet, amikor kitört a háború. Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, s engem kivittek a frontra, ahol hamarosan megverték a mi hadseregünket, engem pedig elfogtak az oroszok. A fogságban megint eltöltöttem négy és fél évet, de hazatérve újabb viszontagságok vártak, melyek nem könnyítették meg az én írói pályámat.
Már ebből is mindenki láthatja, hogy amit ilyenformán a világra sikerült hoznom – néhány kisebb-nagyobb regényt, öt-hat novelláskötetet, két színdarabot –,

úgyszólván titokban írtam, néhány szabad órámban, melyeket sikerült ellopnom a történelemtől. Talán ez az oka, hogy mindig szűkszavúságra törekedtem, rövidségre, pontosságra, a lényeget keresve, sokszor kapkodva, minden csöngetéstől összerezzenve, mert sem a postától, sem más érkezőtől nem sok jót várhattam.

Ez a magyarázata annak is, hogy újszülöttként talán elértem a tökéletességet, de aztán csak koptam, csúsztam, bukdácsoltam, és bár egyre jobban kitanultam a mesterségemet, önmagamat, a bennem rejlő beteljesülést mindig elérhetetlennek éreztem.”

Mit adhatunk egymásnak?

 […]

a legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az a szolidaritás. Az egész emberi etikám erre a szóra épül, és ez a kulcsszava az én írói munkásságomnak is.

Ennek köszönhetem, hogy bár jól ismerem a nyugat írói mozgalmait, módszerekben sokat tanultam tőlük, de filozófiájukban sohasem azonosultam velük. Hiszem például, hogy abban az információözönben, szózuhatagban, amiben élünk, a közlés értéke devalválódott, de nem hiszem, és sohasem fogom hinni, hogy ember és ember közt valaha is megszüntethető a kommunikáció. […]

Ha nem járom meg a háborút és a hadifogság iskoláját, akkor ma talán Beckett filozófiájának lennék én is egyik támasza. Így csak azt tudom hajtogatni, igaz, néha józan érvek nélkül, hogy az emberiség nem menthetetlen, amíg egy ember a másiknak megmentője lehet.”

(Délutáni beszélgetés – részlet: Párbeszéd a groteszkről, Budapest, Szépirodalmi kiadó, 1986; Újabb, bővített kiadás, Budapest, Palatinus, 2000, 78-79. oldal)

Mi a véleménye a középiskolás irodalmi tankönyvről? (1975)

[…] „De ha már maga itt a fiatalokról, a fiatalságról beszél, akkor hadd mondjak el egy javaslatot, mi tőlem, aki nem vagyok pedagógus, talán nem teljes értékű, de erről a könyvről jutott eszembe.

Ezt a könyvet felnőttek írták. Felnőttek írták, de nem a fiataloknak, hanem a felettes hatóságaiknak. Egymásnak írták a tankönyvszerzők. Egymásnak akartak tetszeni. És nem a fiataloknak, akikhez szólniuk kellett volna.

Nézze, legyünk őszinték. Én már nagyon régen voltam fiatal, de nagyon jól emlékszem rá. Minket, fiatalokat, a remekművek tulajdonképpen nem érdekelnek igazán. Ahhoz, hogy eljussunk a remekművekhez, évek kellenek, ami persze nem azt jelenti, hogy egy tankönyvből ki lehet hagyni a remekművek megemlítését, ismertetését és magyarázatát.

De mi a fiatalság? A fiatalság maga a bizonytalanság. A fiatalság az életnek az alapérzése, hogy istenem, mi lesz belőlem? Napóleon, vagy csatornatöltelék. Istenem, hogy fogok én feltörni, kitörni, valamivé lenni? Ezeket a fiatalokat ez a kérdés izgatja, a maguk megvalósításának reménye.

Azt kellene javasolnom, hogy ilyen tankönyv megírásánál ne azt mutassuk meg, ne azt meséljük el, hogy milyen nagy író volt, milyen nagy műveket teremtett ez vagy az az író, hanem inkább azt a sokkal érdekesebb folyamatot, hogy mi újat hozott, hogy tudta ezt az újat keresztülverni, hogy tudott ez az ember érvényesülni.

Már az, hogy átolvastam, őszintén megvallom, nem egészen igaz. Ezt a könyvet nem lehet olvasni, ezt csak be lehet biflázni. Márpedig azt hiszem, ennek a könyvnek nem az a célja, hogy beletömjük a gyerekek fejébe, azzal a bizonyos biflázási módszerrel, amelyből másnapra, az érettségi harmadnapjára már semmi sem marad. Nos, hát most mi ennek az oka? Elsősorban a stílus, a megírás módja, amely ízetlen, szagtalan, tudja, olyan, mint egy rágógumi, ami nagyon sokáig volt a szánkban, és már nincsen semmi íze.

Ebben a könyvben az irodalom úgy szerepel, mint a sertéshizlalásnak olyan módja, amelynek az eredménye nem csabai kolbász, hanem könyv. Mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy kedvet csináljon, érdeklődést keltsen, és útitársul kezébe nyomja az iskola kapuján kilépő ifjúságnak a könyvet mint olyant.

Nem is olyankor, amikor egy-egy költőt elemeznek, mert az többé-kevésbé tisztességes munka, bár felnőtt aggyal írták, felnőttek számára. De amikor egy korszakot bevezetnek vagy összefoglalnak, akkor olyan száraz, süket, érthetetlen összefoglalás következik, hogy attól a korszaktól egy életre elmegy az embernek a gusztusa.”

(Kerekasztal-beszélgetés a Magyar Rádióban, 1975 – riporter: Várkonyi Péter Endre)

Az írói munkáról

 „Időbeosztásom a következő: reggel, amikor még friss és fogékony a fejem, a regényen dolgozom. Délután, amikor már nem friss, se nem fogékony a fejem, más egyebet írok. Az öt év alatt (délutánonként) megírtam egy csomó normális novellát, aztán egy csomó »egyperces« novellát, körülbelül két vagy három színdarabot, csupa mellékterméket, valahogy úgy, ahogy a háziasszony a karajról levagdalt húsdarabkákból, hogy ne vesszenek el, összecsap egy kis pörköltöt. Öt év óta pörköltöt publikálok.”

(Új Írás, 1972)

[…] „Munka, az munka. És vele jár az öröm is, s vele jár a fáradság is, és néha a fásultság. Az írói munka pontosan olyan, mint minden más munka. Tehát van úgy, hogy az embert letöri, mert vannak részletek, amelyek olyanok, mint a favágás, s azután van, hogy az ember boldog, hogy írhat, mert öröme van benne, és végül, mint minden munkában, ha valaminek a végére ér, akkor örül.

– Önmagával szemben kegyetlen?

– Elégedetlen. Elégedetlen, mindig elégedetlen vagyok magammal.”

(Kovács Júlia, rádióinterjú, 1972 – részlet)

Mi a groteszk? (Nagyon röviden)

[…] „Hiszen a groteszk, ha nagyon röviden akarnék róla valamit mondani, az nem más, mint hogy az ember a világról valamilyen képtelenséget állít, hogy ennek az árán a világ valóságát jobban meg tudja közelíteni.” 

(Újvári Ildikó, rádióinterjú, 1971. április 28., részlet)

Mi az, amit semmiképp nem szabad kihagynotok, ha szeretnétek megtudni, ki is volt Örkény?

Mácsai Pál már több mint hatszáz alkalommal előadta legendás egyszemélyes színházi estjét, Azt meséld el, Pista! címmel. Élő előadásban az igazi, de hangoskönyv is készült belőle, ITT meghallgathattok belőle egy húszperces részletet. Reméljük, minél hamarabb vége lesz a karanténnak, és utána meg tudjátok nézni az Örkény Színházban.

Mese-levelek

Amikor még nem létezett a WMN, a Meseutca című gyerekirodalmi honlap főszerkesztője voltam. Örkény századik születésnapján az Örkény Színházban rendeztünk az emlékére egy illusztrációs, mesélős délelőttöt, ami feledhetetlen volt. 

Pár képet mutatok az eseményről, igaz, hogy elég kicsi a méretük, de mindannyiunk szíve benne volt. Az eseményre eljött Radnóti Zsuzsa is, Örkény özvegye, valamint ott volt Örkény Antal, Örkény István fia is a saját fiával. A kicsi Örkény Antalnak szól a második levél, ami a Mese-levelek című könyvben szerepel, és lejjebb láthatjátok.

A Mese-levelek című könyvet sajnos nagyon nehéz beszerezni, de ha meglátjátok egy antikváriumban, azonnal csapjatok le rá! Tényleg zseniális. Örkény a saját gyerekeinek írt leveleket és meséket, ráadásul fantasztikus rajzokat is készített hozzájuk. A gyerekeim többek között ezen nőttek föl. Én meglehetősen sok kortárs mesét ismerek, ezért higgyétek el nekem, hogy nagyon kevés ehhez fogható született az elmúlt negyven évben magyar szerzőtől.

A kislányának írt levele a Mese-levelek című könyvében.

És akkor a végére egy időszerű egyperces 1968-ból, ami talán mindannyiunk számára reményt nyújt:

Örkény István: BUDAPEST

„A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának. Hirtelen az egész városban megálltak az összes villamosok. Minden megállt, még a kisvasút is a játéküzlet kirakatában. Csönd lett. Később még felzörgött valami, de csak egy újságpapírt söpört magával a szél. Aztán nekisodorta egy falnak, és még nagyobb lett a csönd.

Nyolc perccel az atombomba robbanása után kialudt a villany, rögtön utána a rádióban lejárt az utolsó gramofonlemez. Egy óra múlva szörcsögni kezdtek a csapok, aztán nem folyt több víz. A lomb is száraz lett, akár a bádog. A szemafor szabad utat jelzett, de az utolsó bécsi gyors már nem futott be a pályaudvarra. Mozdonya kazánjában reggelre kihűlt a víz.

Egy hónap alatt elgyomosodtak a parkok, zab nőtt a gyermekjátszóterek homokozóiban; ezalatt a söntések polcain is beszáradtak az étvágygerjesztő italok. Minden élelmiszert, az összes bőrdíszműárut és a könyvtári könyveket megették az egerek. Az egér roppant szapora állat; ötször is lefial egy esztendőben. Nem sok idő múlva úgy ellepték az utcákat, mint valami bársonyos, iszapszerűen hömpölygő kövezet.

Birtokba vették a lakásokat, a lakásokban az ágyakat, a színházakban a zsöllyéket. Bejutottak az Operába is, ahol a Traviata került színre utoljára. Amikor az utolsó hegedűn átrágták az utolsó húrt, annak pendülése volt Budapest búcsúszava.

De már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula:

„Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.”

Nem lehet humor nélkül kibírni a nehéz helyzeteket 

Örkény István élete sokszor volt veszélyben, négy és fél évet töltött hadifogságban, alkotómunkájába állandóan közbeszólt a történelem, ahogy ő is írta: háborúk, letört forradalom és egy elnyomó rendszer keseríthette volna meg az életét. De ő nem hagyta magát. A groteszkbe menekült, és szerencsére megosztotta velünk kivételes humorát, világlátását. Éljünk a lehetőséggel, és olvassunk Örkényt!

Kíváncsi lennék rá, mit írna a mostani helyzetről. Kár, hogy ez már soha nem fog kiderülni…

 Both Gabi