–

Pár hete lépten-nyomon koronavírusos hírekbe, bejegyzésekbe ütközöm a Facebookon. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem azt, ami időnként a közösségi médiában folyik, akkor talán azt mondanám: elképesztő. Igen, én is voltam a Tescóban, igen, én is kis híján csakugyan bepánikoltam (ahogy valószínűleg a hozzám hasonlóan érzékeny emberek jó része), amikor láttam, hogy az emberek vérben forgó szemekkel tolják a száz kiló lisztet meg ötven liter olajat, a konzerves polcokon meg nincs semmi. De nem fotózgattam, nem posztolgattam, hogy itt a világvége, fussunk, szaladjunk, amerre látunk, vagy hogy rohadjanak meg a kínaiak, az olaszok, a mindent felvásárló gazdagok meg a világégésre készülő nyuggerek. Miért? 

Mert nem keltek hisztériát, pánikot. Mert valahol értem, hogy az idősebbek miért kapkodják el a tartós élelmiszereket. 

És ez nem azt jelenti, hogy én nem aggódom, hogy nem kerülök (talán a kelleténél jobban) bizonyos helyzeteket, hogy nem féltem a családomat. De elég volt elmondanom a családnak, a barátoknak, amit tapasztaltam és amit éreztem. 

Nem így azok, akik teleszórták a Facebookot az üres polcos fotóikkal, hihetetlenül sok kommentet generálva ezzel. Aztán napokig hömpölygött az „én csak egy spagettit akartam főzni vacsira” típusú bejegyzések lavinája, amelyek kapcsán meg lehetett vitatni, melyik boltban mi nincs. És azt is, hogy mások csinálják a feszültséget, basszák meg. 

Persze pár nap után már nem volt olyan izgi az Itt az élesztő, hol az élesztő? játék. Közben itthon is találtak betegeket, így szerencsére át lehetett nyergelni, a Hol járt a páciens? című talányos társasjátékra. Ki is rakta valaki képpel (naná!), hogy tetőtől talpig beöltözött mentők elvittek egy csapat turistát a Kálvinról. Hangsúlyozottan nem pánikkeltés céljából. 

Hazudnak 

2020-ra eljutottunk oda, hogy lassan azt sem hisszük el, amit a saját szemünkkel látunk. Mondjuk, egyre kevésbé veszünk észre bármit magunk körül. 

Tapasztalataink jelentős része ráadásul a netről vagy filmekből származik. És ezen nem kívánunk változtatni. Orrvérzésig nézzük a vírusos filmeket, aztán ha elfogynak, átváltunk a zombifilmekre, végül is majdnem ugyanaz. És várjuk, nagyon várjuk az újabbakat. Félreértés ne essék, úgy gondolom, sokat lehet tanulni a filmekből. Ha nem is azt, hogy kell túlélni egy zombiapokalipszist, de tényleg lehet pozitív hatásuk a filmeknek. De itt nem erről van szó. 

Egyszerűen ráállt az agyunk arra, hogy forgatókönyvekben gondolkodjunk. És mivel annyi mindent láttunk már – és mivel annyira kevés valós tapasztalatunk van bizonyos helyzetekről –, vannak kész forgatókönyveink. 

Ha beszorulunk a házba, tuti, elfogy ez-ez, akkor meg valakinek el kell mennie a boltba, ahol már ölik egymást a klotyópapírért. És mivel ezt senki sem akarja megvárni, hát előre lejátsszák az emberek. És a filmek mellett ott az internet a maga szépségeivel… Amíg a fiatalok pornófilmekből informálódnak a szexualitásról, amíg a szülők visszaböfögik, amit valami kamunevű oldalon olvastak, amíg tömegek készpénznek vesznek nyilvánvalóan manipulált propagandafelvételeket, addig nagyon nehéz bármiről is meggyőzni az embereket. 

Legyünk őszinték, az sem sokat segít, hogy akiknek most az volna a dolguk, hogy tájékoztassák az embereket, nem éppen meggyőzők. De akkor mégis, kinek hihetünk? Például egy olasz orvosnak, aki szépen összeszedte, hogy a napfény és a meleg tea kiváló ellenszere a koronavírusnak? Boldog-boldogtalan, értelmiségi, politikus megosztotta. Mert hát vannak még jó emberek, hál’ istennek, akik szépen nyugodtan elmondják, mi a teendő. 

Aztán csodák csodája egy nap alatt kiderül, hogy valami összeollózott hülyeség az egész, és akkor mindenki kapkodja le, vagy megjegyzi, ő csak jót akart. 

Na, ja. Ha jót akarunk, akkor nem árt ellenőrizni a forrást. Mondjuk. Vagy ha színtiszta baromság, amit olvasunk, akkor esetleg ne higgyük el. 

Van képük hozzá 

A pánikkeltés, az összevissza tájékoztatás és a koronavírus mint első és egyetlen téma sulykolása nyilvánvalóan nem segít. A hírversenynek, a kattintásvadászatnak és az újságírószakma felhígulásának tulajdoníthatóan a netes híroldalak egymást túllicitálva ontják az ellenőrzött és ellenőrizetlen tartalmakat, ezzel is tovább növelve a káoszt. Megosztanak egy képet, aztán pár óra múlva kiderül, hogy tök jó a kép, csak nem ott és nem akkor készült, mint amit a képaláírás állított. 

A másik nagy probléma, hogy idehaza minden, de minden átpolitizálódik. Ennek az egyik legszembetűnőbb hozadéka, hogy mindenki a saját beállítottságának megfelelően olvas. A híroldalak pedig szívesen kiszolgálják az igényeket. Így mindenki mindig azt kapja, amit akar. 

Objektív, korrekt cikkek kellenének (meg persze a hatóságok és szakemberek részéről közérthető, hiteles és naprakész tájékoztatás), csak hát az olyan uncsi. 

Még most is. Mennyivel jobb szellemirtó hacukás embereket nézni, meg összeesküvés-elméleteket gyártani. 

Egyszóval ideje lenne összekapnunk magunkat, szembenézni a valósággal, és ésszel használni a különböző médiumokat. A jövő generációit pedig amennyire csak lehet, felkészíteni a szép új világra, ami jó ideje beköszöntött. Mert tényleg lehet(ne) szép, csak egy kicsit hátrébb kellene lépni, venni egy mély levegőt, és megnyomni néha a kikapcsolás gombot. Aztán persze újra be, feltenni a szemünkre a szűrőt, és felelősen, tudatosan és empátiával tenni a dolgunkat, ami néha éppen az, hogy nem teszünk semmit. Nem kommentelünk, nem osztunk meg, nem hisszük el, ami nyilvánvalóan hazugság. Miközben persze figyelünk, ellenőrzött, hiteles forrásból tájékozódunk. Hatalmas felelősségünk van abban, hogy hogyan élünk és milyen példát mutatunk. Az élet ugyanis nem csak egy film. 

UPDATE: olvassátok el korábbi cikkünket az álhírek és átverős tartlmak kiszűréséről, benne gyakorlati tippekkel, itt:

Rajtad múlik, hogy ki győz a fake news és a hírek háborújában (10 jótanáccsal)

Maksai Kinga

Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Getty Images/Giuseppe Ciccia/SOPA Images/LightRocket