–

Ha jól emlékszem, tizenhat éves voltam, amikor elkezdtem dolgozni, és onnantól fogva mindig voltak munkáim, kezdve az alkalmi eperpucolástól a bébiszitterkedésen az angoltanításon és a szórólapozáson át egész a fagylaltárusításig bezárólag. Mindig is attól éreztem teljes értékűnek magamat, ha az időmet és az energiáimat hasznosan és pénzkereséssel töltöm, arról nem is beszélve, hogy milyen megnyugtatólag hat az anyagi függetlenség gondolata.

A gyerekeim születésével azonban némiképp árnyalódott a kép. A kisebbik születése után két évvel mentem vissza – akkor még csak a kora reggeli órákban – angolt tanítani, az utódaim felügyeletét pedig megoldottuk családon belül. A dolgozó nő lelkiismeret-furdalásával viszont ezzel párhuzamosan ismerkedtem meg. Attól a perctől fogva ugyanis, hogy kiléptem a lakásom ajtaján, egészen addig a pillanatig bennem volt némi rossz érzés, amíg át nem vettem újra az otthoni stafétabotot a nagymamáktól.

Onnantól nagyon sokáig úgy éreztem, egyszerűen nem vagyok elég, méghozzá azért, mert nem tudok három különböző helyen tökéletesen teljesíteni. 

Azóta eltelt több mint egy tucat év, azonban sajnos azt kell látnom, sem mikro-, sem makroszinten nem történtek nagy változások a dolgozó anyák (ön)megítélése terén. A gyerekeim már alulról karcolják a nagykorúság küszöbét, de én még mindig küzdök a lelkiismeret-furdalásommal. A társadalom pedig még mindig messze szigorúbb (gyakran kifejezetten ellentmondásos elvárásokat támasztva) az anyákkal, akik dolgozni mennek – miközben az az általános elvárás, hogy menjenek dolgozni. Is.

Nem árulok el nagy titkot, hogy Magyarországon – más nemzetekkel összehasonlítva – jóval tovább maradnak otthon az anyukák a szülést követően, egy két évvel ezelőtti összehasonlítás szerint a magyarok 160 fizetett hetével szemben Japánban csak 58 hét áll rendelkezésre, Nagy-Britanniában 39, Ausztráliában pedig csupán 18. A magyar anyák ki is használják a lehetőségeket, a felmérés szerint a többség több mint három évet tölt otthon kisgyerekkel. Nem sokban térnek el az átlagtól a diplomás nők, akik 2,6 évig maradnak ki a munka világából, a legtöbb időt pedig a szakmunkás végzettségű anyukák töltik otthon: átlagosan 4,2 évet.

Ennyi idő már bőven elég ahhoz, hogy az ember úgy érezze, visszafordíthatatlanul kiesett a gyakorlatból, és mindent elfelejtett, amit a szakmájában korábban megtanult, megtapasztalt.

„Az első két gyerekemmel otthon voltam a kisebbik hároméves koráig. Viszont utána rettenetesen nehéz volt visszatérni, újra felvenni a ritmust a munkában, és anyaként, feleségként is megpróbálni megfelelni – elsősorban a saját elvárásaimnak. A harmadik gyerekünkkel azonban minden másképp alakult. A szülés előtt három hónappal hagytam abba a munkát, és négy hónapos korában már kétnapos tréninget tartottam vidéken, babával és bébiszitterrel együtt. Nem szakadtam ki a munkából, rögtön jól tudtam teljesíteni, a babát pedig a szünetekben szoptattam meg. Senki nem szenvedett hiányt semmiben. Mivel konkrétan engem kértek fel a visszatérő ügyfeleim a közös munkára, az egész csapat hozzám és a gyerekeimhez alkalmazkodott” – meséli el megkeresésemre többrétegű tapasztalatait Timi, aki tréner és coach.

Az UNICEF és az Indotek Group reprezentatív, 1002 főt (melynek 53 százaléka nő, 47 százaléka férfi volt) megkérdező kutatásból az is kiderült, hogy bár száz nőből 84 visszamegy dolgozni a gyermekvállalás után, a válaszadók 73 százaléka úgy gondolja,

a kisgyerekes anyukák nem tekinthetők teljes értékű munkaerőnek, hiszen legtöbbször korán el kell menniük, és gyakran maradnak otthon a betegeskedő csemetéikkel.

Ennek ellenére a legtöbben azt tartják normálisnak, ha egy anya dolgozik is, nem „csupán” háztartást vezet és gyerekezik, illetve a megkérdezettek háromnegyede úgy nyilatkozott, hogy szívesen alkalmazna kisgyerekes édesanyákat.

A kétgyerekes, egyedülálló Brigi azért jóval árnyaltabban látja a képet: „Szerintem mi vagyunk a legmegbízhatóbb és leginkább kihasználható munkaerő, hiszen ha az anya tartja el a családot, nem vállalhat kockázatot és a fizetés, a munkahely élet-halál kérdés… Ha ez nincs, nem tudod fenntartani a családot. Ezért mindent be- és elvállalunk, erőn felül. Büszkeség, önképviselet félretéve, és azt a munkaadók érzik, tudják, és  jól ki is használják. Mindenhol ezt látom, hogy az anyák, főleg az egyedülálló anyák az igavonók, a teljesítők, a szuperhatékony munkaerők, mert pótolhatatlannak kell lenniük. És sajnos könnyű belecsúszni abba, hogy engedi az ember kihasználni magát – félelemből."

Nem ez volt az egyetlen ellentmondás, amire a felmérés rátapintott. Míg az emberek 85 százaléka úgy gondolja, egy ideális világban a kisgyerekes anyukáknak nem kellene dolgozni, szinte mindenki egyetértett abban, hogy a pénzkeresés dolga távolról sem nemfüggő, egy nőnek ugyanúgy oda kell ezen a téren tenni magát, mint a férfiaknak.

A legnagyobb paradoxont azonban az a kérdéskör okozta, hogy vajon lehet-e dolgozó nő egyszerre jó anya is? A probléma –tapasztalataim szerint – igen valós és érzékeny, szinte nem is ismerek olyan anyukát széles baráti körömben, aki ne élné meg nap mint nap a gyerekek, munka, háztartás, házasság, netán kisállatok és idősödő szülők feladataival járó zsonglőrködést heves lelkiismeret-furdalással megspékelve.

„A gyerekek mellett is mindig dolgoztam, alapvetően home office-ban, változó intenzitással. Főleg azért, mert számomra fontos, hogy valamennyi megmaradjon a felnőtt identitásomból, és ezt a munkában láttam biztosítottnak. Meg szeretek is dolgozni, és nyilván a pénz sem jött rosszul. A gyerekeimnek így alapélménye volt, hogy nem állok mindig rendelkezésre, és láthatólag nagyon boldogan ugráltattak más felnőtteket is rajtam kívül. Számomra az bizonyult a legnehezebbnek, hogy legtöbbször a teljes magamra szánható időm is ráment a munkára. A gyerekeknek pedig valószínűleg az, hogy megszokják: néha ott vagyok, de nem tudok velük foglalkozni teljes figyelmemmel. Azt máig nehezen viselik, amikor a jelenlétükben felveszek munkatelefonokat, szerintem ez a korábbi rossz élmények miatt is lehet” – mesél Tóth Girlzonboard Flóra a nehézségekről és kihívásokról, amiket dolgozó anyaként élt át. 

Míg egy dolgozó apát senki nem szól meg azért, mert, mondjuk, nem szalad haza a délután hatos értekezlet kellős közepén, és azon sem akad fent a társadalom nagy része, ha bevállal külföldi utat, hétvégi csapatépítést vagy túlórákat, nem ő marad otthon a beteg gyerekkel, és a szülinapi zsúr szervezése sem őrá hárul, egy anya megítélése mindig sokkal szigorúbb. Az UNICEF-es felmérésből is hasonló kép bontakozik ki. 

Míg a megkérdezettek 71 százaléka szerint a dolgozó nők ugyanolyan bensőséges viszonyt tudnak kialakítani csemetéikkel, mint az otthon maradó édesanyák, 62 százalékuk szerint a családi élet kárára válik, ha egy nő teljes munkaidőben dolgozik,

háromnegyedük pedig meg van róla győződve, hogy rosszat tesz a gyermeknek, ha az anyukája a szülés utáni három éven belül visszakerül a munkaerőpiacra, ahelyett, hogy a gyermeket pesztrálná otthon.

Maradi gondolkodásunkra az is jellemző, hogy az emberek több mint fele úgy gondolja, egy nő önmegvalósító igényeit ugyanúgy ki kell, hogy elégítsék a háztartással járó feladatok, mint, mondjuk, a karrierjük építése.

Rám, bevallom őszintén, aggasztóan hatottak a felmérés eredményei. Őszintén hiszem, hogy a gyerekek boldogsága erősen függ az őket nevelő szülők elégedettségi szintjétől. Ha egy anya úgy érzi, sehol nem tud igazán megfelelni, hiszen egyszerre több egész embert kívánó feladatkörben kellene száztíz százalékosan teljesíteni, miközben a főnöke vagy a kollégái részéről mégis megkapja a „megbízhatatlan, kiszámíthatatlan” jelzőt, akkor ott borítékolható a szorongás és a boldogtalanság. Olyan jó lenne, ha elmozdulnánk végre ebből az anyákat megítélő kettős mércéből, ha lehetővé tennénk az anyukák mielőbbi és lépésenként való visszaállását a munkaerőpiacra, és ha nem lenne különbség a dolgozó anyák és apák megítélésében. És nem, engem még soha a büdös életben nem tett annyira boldoggá a kád kisúrolása, a függöny kivasalása vagy egy pelenka lecserélése, mint megírni egy cikket egy olyan témában, ami mindig is nagyon érdekelt.

Fiala Borcsa

Amennyiben bővebben is érdekelne ez a téma, ma este 18:00 órakor a Magvető Caféban Erdei Katalin, a Richter Gedeon Nyrt HR-igazgatója, Geambasu Réka, a budapesti Hétfa Kutatóintézet és a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) kutatója, Keveházi Kata, a Jól-Lét Alapítvány elnöke és Ócsai Dorka, a Momminity Közösség alapítója beszélget arról, milyen lehetőségekkel és kihívásokkal kell a nőknek szembesülniük gyerekvállalás után a munkaerőpiacra való visszatérésben. A beszélgetést Mészáros Antónia, az UNICEF Magyarország ügyvezető igazgatója moderálja, az eseményről bővebb információkat ITT találhatsz.