–

Gyárfás Dorka/WMN: Meglepően könnyű volt összehozni ezt a találkozót, pedig az utóbbi tizenöt évben nem nagyon adtál interjút. Szándékosan vonultál ki a nyilvánosságból?

Prokopp Dóra: Igen, de most olyan magától értetődő volt, hogy persze, beszélgessünk. 

Gy. D./WMN: De mi volt az oka a visszavonulásnak?

P. D.: Lehet, hogy én nagyon bonyolult vagyok, vagy az újságírók maflák, de visszaolvasva nagyon ritkán láttam azt, amit mondani akartam, ezért mindig jókora munka volt átfogalmazni a szövegeket. Emellett mindenki csak két dologra volt kíváncsi: 1) hogy ennyi gyerek mellett hogyan lehet soványnak maradni; 2) hogy mi a fontosabb: a család vagy a karrier. Untam már ezekre válaszolni. Az is hozzájárult, hogy amikor régen – önhibámon kívül – belecsöppentem a médiába, az még egy nagyon más világ volt. Egy nap arra ébredtem, hogy a legolvasottabb bulvárlap címlapján egy tömegbaleset áldozatait mutogatják – akkor én elgondolkodtam, hogy akarok-e még ebben részt venni. Úgy éreztem, elég furcsa irányba halad a világ. De már ez is huszon-egynéhány éve volt, azóta kiszálltam belőle.   

Gy. D./WMN: Úgy érzed, csak rossz tapasztalatod volt?

P. D.: Nem, nyilván nem, például úgy tudom, sok embernek adtam erőt ahhoz, hogy harmadik vagy negyedik gyereket vállaljon – emiatt többször megállítottak az utcán. Tudom, hogy ez fontos, de ugyanakkor nem voltam felkészülve arra, hogy szétcincáljanak. Ennek persze most is fennáll az esélye, de már van, amit mondjak. Új korszakot kezdtem az életemben, és erről még nem beszéltem.

Gy. D./WMN: Mikor kezdődött ez az új korszak?

P. D.: Amikor az összes gyerekem felnőtt. Most van az, hogy én jövök.

Harmincadik éve vagyok anya, és már nem is emlékszem, milyen volt, amikor én voltam az első. Szeretnék újra a saját életem középpontjában lenni.

Ezt egy tudatosodási folyamat fontos állomásának is tekintem, másrészt rá is vagyok kényszerítve arra, hogy alkalmazkodjam hozzá, mert már nemhogy nincs rám szükség, de kifejezetten útban vagyok. Érdekes tapasztalás ez, és azt hiszem, itt tudnak az anyák könnyen ráállni arra a sínre, hogy akkor vége az életüknek, és elkezdődik egy lassú agónia. Én viszont nemhogy nem szeretnék lejtmenetbe kerülni, hanem fejlődni szeretnék, még ha erre nem is nagyon látok példát. Talán Nyugat-Európában…

Gy. D./WMN: El is költöztek a gyerekeid?

P. D.: A legnagyobb férjhez ment, így ő igen, a többi jön-megy, ami nagyon klassz, maradjon így. Van, hogy arra eszmélünk a férjemmel, hogy már csak a két kutya van otthon – és ciki, nem ciki, ennek lehet örülni. És annak is, amikor másnap a városban találkozol a gyerekeddel egy közös reggelire. Szokni kell, ízlelgeti az ember. 

Gy. D./WMN: Én úgy láttam, te minden skatulyából kilógtál eddig is, és mindig valami újba kezdtél – annyi mindent hoztatok létre a férjeddel tévécsatornáktól kezdve az étteremig, most meg ezt a galériát…

P. D.: A Főfotóban az az érdekes, hogy ebben most kivételesen én vagyok hátul. Ezt a férjem és a legjobb barátja hozták létre, ők csináltak mindent a parkettacsiszolástól a festésig, én csak annyit tettem hozzá, hogy „könyörgök, ne legyenek szürkék a falak”.

Állati érdekes, amikor az ember hátralép – ezt is szoknom kellett, eddig mindig én voltam elöl. Egyrészt jó érzés, másrészt van benne gyász is: Most akkor én már a francnak sem kellek?

Aznap az Instagramon az egyik képen be is csentem magam a tükörből… pedig igazából nem hiányzom rá, nem kellek. De ez azt is jelenti, hogy mehetek a saját utamra, ami nagyon felszabadító. Évtizedek óta nem voltunk annyit külön a férjemmel, mint most. Azelőtt mindig mindent együtt csináltunk, most meg ő idejön reggel, és hazaér este, én meg tanfolyamot tartok, vagy valahol máshol vagyok. 

Gy. D./WMN: Milyen tanfolyamot tartasz? 

P. D.: Access Consciousnessnek hívják, és hiába szagolgatom hét éve, még mindig nem tudom röviden összefoglalni, annyira semmihez sem hasonlítható módszer. 

Gy. D./WMN: De mi történt hét éve? Segítséget kerestél valamire?

P. D.: Folyton segítséget kerestem, mert minden gyerekemmel volt valami: diszlexia, hasgörcs, furcsa álmok – ők sarkalltak arra, hogy keressek. Persze én is kíváncsi vagyok – huszonéves korom óta a világ megértése az egyik első számú programom. És amikor az orvostudomány megállt egy ponton, akkor vittem őket a látóhoz, a hallóhoz, a mágushoz, a Titicaca-tó őrzőjéhez és a tibeti kolostorokba – nemigen létezik olyan módszer, amit ki ne próbáltunk volna. 

Gy. D./WMN: Hittél is bennük?

P. D.: Régen talán hittem, ma már másképp fogalmaznék. Inkább igyekeztem semmire sem nemet mondani. De amikor eljutottam az Access Consciousnesshez, akkor már nem problémával mentem, hanem egy kérdéssel: mit tudunk teremteni azon kívül, ami eleve van? Ez már egy teljesen más aspektus, amikor az ember alkotni akar, és azt kutatja, milyen színeket tud még előhívni az életében. Ez a módszer éppen erre jó, mert azt mondja, hogy az életben minden könnyedén és ragyogva áramlik feléd – a kutyaszar is –, és ha tudod könnyedén venni, akkor az boldogabbá tesz. Ez nem erkölcsi útmutatás, nem leszel tőle jobb ember, de a te életed könnyebb lesz, és ezáltal a környezetedé is. 

Gy. D./WMN: De ez nem pszichológia, nem vallás, nem spiritualitás? Akkor mi?

P. D.: Semmilyen izmus, csak a saját tudatosságodhoz való kapcsolódás, és ezen keresztül a világ tudatosságához való kapcsolódás. Tudom, lilának hangzik, de nem az. Ha úgy nézzük, akkor minden rendelkezik tudatossággal, még az asztal lába is – és én is. Vagyis az életem nem megtörténik velem, hanem én irányítom, én működtetem, és nem a frontok, a jóisten, vagy a gazdasági világválság. Vagyis én most kezembe vettem az életemet. 

Gy. D./WMN: Ezt azért tanítják más tanok is…

P. D.: Igen, csak emögött nincs semmilyen ideológia vagy dogma. Az emberek nem egy barlang odvában élik az életüket, hanem a piros lámpánál a dugóban, vagy beszéljünk rólam: a saját petyhüdő bőrömben és plusz tizenöt kilómban. Már tekinthetnék úgy is az életemre, mint ami leszállóágba került, mert kevesebb van hátra, mint amennyi mögöttem. De ha elfogadod, hogy a nézőpontod teremti a valóságodat és a világodat, akkor akár le is cserélheted azt a nézőpontot. 

Egész életünkben mindent bedobozolunk és felcímkézünk, és mindenről eldöntjük, hogy ilyen vagy olyan, helyes vagy helytelen. Ez a módszer ebből emel ki, és azt kérdezi: mi van, ha ezek a definíciók nem léteznek? Lehet, hogy a végtelen van mögötte? 

Én azt tanítom, hogyan tudunk leszokni a saját gondolatainkról, sémáinkról, és hogyan tudjuk az elménket nyugdíjazni. Ez azért furcsa, mert a gyerek pont így működik – amíg meg nem tanulja a szüleitől és az iskoláitól, hogy hogyan kell néznie a világot. Addig csak az érzékeléssel éli az életét. De aztán kapunk modulokat, és megtanuljuk őket használni, majd iszonyú büszkék leszünk a tudásra, amit megszereztünk, pedig az igazi tudás ezek mögött van. 

Gy. D./WMN: Ezt segítesz felfedezni másoknak?

P. D.: Én a segítséget is egész másképp értelmezem már, mert a segítség eleve azt feltételezi, hogy veled valami baj van, én pedig megmondom neked, hogy mit csinálj. Jó pár évet eltöltöttem orvosként ezzel a szemlélettel, és fordultam orvosokhoz, segítőkhöz magam is. Most meg azt keresem, hogyan tudok rávezetni valakit arra, amit ő egyébként tud. 

Gy. D./WMN: Ha ez így van, akkor – gondolom – az egész családod imád, és leborul az új szemléleted előtt.

P. D.: Ezt tőlük kell megkérdezni, de húsz év alatt már annyi módszert végigcsináltak velem… A pálos kolostor romjain végzett közös meditációtól az egyiptomi piramis mélyén hangoztatott ohmon keresztül a két napon át a chartres-i katedrálisban üldögélésig és a labirintusában bolyongásig mindent. Egyébként pont a piramisban volt egy érdekes élményem: azt mondták, ott található egy szarkofág, amiből ki lehet lőni valahová. Háromszor is voltam ott, egy alkalommal ráadásul úgy, hogy rajtunk kívül nem volt más senki. Előtte két héten át böjtöltem, és arra készültem, hogy majd belefekszem a szarkofágba, és aztán kilövök az űrbe. Nagy levegőt vettem, belefeküdtem, és egyszer csak megérkeztem… magamba. 

Végre megéreztem, hogy nincs hová mennem, hiszen jól vagyok a bőrömben! Szeretem a testem, szeretek Prokopp Dóra lenni. Ezzel befejeztem azt, hogy kívül keressek bármit. 

Nagyon cuki a családom, hogy mindezt végigcsinálta velem, köszönöm nekik, és nem csoda, hogy ezek után óvatosan fogadták, amikor hat évvel ezelőtt bejelentettem, hogy megtaláltam a módszeremet. 

Gy. D./WMN: Arra rájöttél közben, mi hajtott téged annyi éven át?

P. D.: Nem tudom, talán a „Mi a fasz van?”. Azt hiszem, ennyi, ilyen egyszerű, nem érdemes cizellálni. Nem elégedtem meg a válaszokkal. Azt szeretem az Access Consciousnessben, hogy nem ad válaszokat, csak kérdez. A teremtés mindig a kérdésekkel kezdődik, és ma már tudom, hogy ahány ember, annyiféle igazság. Én azelőtt mindig valakinek az igazsága mellé akartam odaállni, ezért kerestem a gurut. Volt olyan szerencsém, hogy háromszor is találkoztam őszentségével a dalai lámával, és mindig azt vártam, hátha egyszer odakacsint csak nekem. Nem kacsintott. De miért is kellett várnom rá? Nekem kell magamra kacsintanom a szelfibot végéről.  

Gy. D./WMN: Azért az is kiderül ebből, hogy elég kiváltságos életed volt eddig…

P. D.: Igen, gyakran hallom, hogy szerencsés vagyok. Nem, a szerencsét csinálni kell. Illetve kihasználni a kínálkozó alkalmakat. Hálás lehetek a szüleimnek, mert mindig mindenben támogattak, óriási imádattal vettek körül, és sosem fogtak vissza semmiben. Még amikor elváltam, akkor sem mondták, hogy micsoda felelőtlenség, pedig akkoriban ez nem volt átlagos. Mindig megkaptam azt a szabadságot, hogy változtathatok az életemen. És még annyit ehhez a kiváltságos élethez, hogy aki akarja, csinálja végig egy napomat. Most is őrült meló van, csak épp ki vagyok dekorálva, ezért nem látszik rajtam. Én mindig mentem, vagy inkább mentünk Jánossal az orrunk után. És még mindig szeretnék sztár lenni a Sziget Nagyszínpadán, és mozgatni a tömeget – még mindig nem zárom ki ennek a lehetőségét. Van bennem még egypár dolog. 

Ötvenhárom éves leszek, és azt gondolom, a halhatatlanság sem lehetetlen, csak még senki nem választotta. Valamiért azt gondoljuk, hogy a halál olyan dolog, amit hetven-nyolcvan évesen illik abszolválni. Én viszont azt gondolom, hogy a halál azért van, mert elfogy a tennivaló. 

Aki úgy érzi, nincs rá szükség, annak a testét elözönli a betegség. Én viszont nagyon szívesen kipróbálnám, mi van százhúsz év fölött.  

Gy. D./WMN: Elég szenvedélyes embernek tűnsz. Az új módszered arra van, hogy az inga ne lengjen ki ennyire?

P. D.: Nem, ez arra van, hogy még jobban kilengjen! Azért adom most ezt az interjút, mert egész eddig azon voltam, hogy csökkentsem az amplitúdó mértékét, most viszont azt mondom: nem! Mindennap azt gondolom, hogy na, most kezdődik valami. És lehet tanulni a szomszéd nénitől is, aki minden reggel felrakja a parókáját és kislattyog a közértbe – el akarom lesni, hogy ő miért kel föl mindennap. Ehhez nem kellenek guruk vagy nagy tudorok.

Gy. D./WMN: És már az sem kell, hogy az ember létrehozzon valamit, ahogy eddig tettétek a férjeddel?

P. D.: Igazság szerint kicsit már azt is unom. Ezek mind külső produktumok, amikbe egy kicsit mindig belehaltam, belefáradtam. A szorgos hangyamunkában pedig nem vagyok jó, tehát fenntartani valamit, az engem már nem érdekel. Most már inkább az érdekel, hogyan tudom a korlátaimat meghaladni. Ha ez azt jelenti, hogy egyszer meggyőztem magam, hogy én már nem fogok a Sziget Nagyszínpadán táncolni, akkor azt kell meghaladnom. 

Amire azt gondolom, hogy lehetetlen, azt szeretném megvizsgálni, és utánajárni, hogy kitől, mitől gondoltam rá így. 

Aztán persze mindig kitalálunk valamit Jánossal, és meg is csináljuk, de olyan jó lenne leállni. Én akkor érzem magam a legjobban, amikor a Szentendrei-szigeten futok a két kutyával a töltésen, két különböző futócipőben, mert nem veszek újat (és ettől faszának érzem magam), lyukas gatyában, elnyűtt pólóban, és a taknyom-nyálam egybefolyik. De igazából nyáron azt is megértettem, hogy az sem gáz, ha valaki gazdag, mert önmagában nem érték csórónak lenni – miért gondoltam erre eddig így? Igazából tökre szeretnék egy magánrepülőgépet.

Gy. D./WMN: De azzal nagyon megterhelnéd a környezetet…

P. D.: Majd máshol behozom! A lényeg, hogy felismerjünk egy sablont, ami évek óta működtet minket, és meghaladjuk. Figyelj, én majdnem beledöglöttem a hősanyaszerepbe. Nem lehet az ember szuperanya, nem tud mind a négy gyerekére mindig tökéletesen odafigyelni, tehát állandó harcban álltam magammal, állandó lelkiismeret-furdalással éltem, hogy hol nem vagyok elég. És rájöttem, hogy ezt le kell tennem, mert nem akarom a lányaimnak ezt a mintát továbbadni. Azt kérdeztem magamtól: egy hősanyát akarok mutatni a gyerekeimnek, vagy inkább a Sziget Nagyszínpadot? 

Gy. D./WMN: Annyira emlékszem egy jó pár évvel ezelőtti Cosmo-fotóra, ami a negyedik gyereked születése után készült, és egy haspólót viseltél rajta, ami megmutatta, milyen tökéletes, lapos hasad maradt. Én pedig arra gondoltam: ilyen létezik? És kell egyáltalán, hogy egy anya négy szülés után ugyanúgy nézzen ki, mint előtte?

P. D.: Biztos genetika is, meg minden gyerek után vadul tornáztam, mert képernyőn kellett maradnom. Én úgy szültem, hogy végig dolgoztam, egyetlenegy adást nem tudtam csak leforgatni, azt is azért, mert elment a hangom. De most már nem úgy néz ki az a has, nagyon nem. Inkább úgy fest, mint amikor frissen szültem. És mivel fekete öves önbántalmazó vagyok, minden napom azzal telik, hogy észleljem, amikor éppen szemen köpöm a hasam (hogy egy képzavarral éljek), és felidézzem, hogy a tudatosságba az is beletartozik, hogy semmit nem ítélek meg. Maximum annyi engedélyezett, hogy azt mondjam: „Jé, de érdekes, hogy ilyen a hasam!” Ebben nincs ítélkezés. Így próbálok minden nappal már csak kék öves meg barna öves önbántalmazóvá válni. Ezek a nagy változások az életemben. Mert minden a világon csak kivetítés.       

Gyárfás Dorka

Képek: Chripkó Lili/WMN