–

„Lehetetlen elképzelni”

Többször is elhangzik ez a mondat a „nagymamáktól” a róluk készült dokumentumfilmekben. A felvételeken nyolcvan-, kilencvenéves nők a második világháború idején tizenévesek voltak, és még semmit sem tudtak a háborúról vagy a férfiakról. Gyermekkoruknak egy csapásra vetett véget a japán hadsereg. Lehetetlen elképzelni, mennyi erő kellett a mindennapos erőszak túléléséhez, az évtizedekig tartó hallgatáshoz, aztán a kamerák előtti beszédhez. A „vigasznők” története időben és térben is távolinak tűnik, mégis a mai napig egyik legfelkavaróbb példája a világ minden részén előforduló nők elleni erőszaknak.

A legfőbb különbség: az erőszak szervezettsége

A harmincas évek eleje óta léteztek a Japán Birodalmi Hadsereg szexuális igényeit kielégítő bordélyházak. A vigaszállomások rendszerének kiépítése az 1937-es nankingi események hatására gyorsult fel. A történelem egyik legnagyobb tömegmészárlásának hat hete alatt a kínai várost megszálló japán katonák százezreket végeztek ki, és nők tízezreit erőszakolták meg.

A nyugati közvélemény felháborodása miatt a japán háborús minisztérium szükségesnek tartotta a katonai bordélyok kibővítését, hogy elkerülje a további, véletlenszerű, tömeges szexuális erőszakot, és gondoskodjon a katonák jobb közérzetéről, a rendről és a szexuális úton terjedő betegségek csökkenéséről.

A háború alatt több száz hivatalos vigaszállomást tartottak számon, amelyekben általában volt orvosi ellátás és óvszer is – a katonák egészségének védelmében.

Valószínű, hogy eleinte főleg japán nők önként dolgoztak a bordélyokban.

Ahogy a háború haladt előre, már nem volt elegendő az utánpótlás, ezért a japán hadsereg a megszállt területektől követelt fiatal nőket, lányokat. Az áldozatok nagy része kínai vagy koreai származású volt, de más délkelet-ázsiai országokból is hurcoltak el nőket. „Apámat összeverték, nem tudott megmenteni, ha tovább próbálta volna, lelövik” – idézte fel a The Apology című filmben a kínai Cao „nagymama”.

Ami a katonáknak vigasz, az a nőknek rémálom volt

A fiatal lányokat nemcsak a japánok, vagy ahogy a túlélők nevezték őket, ördögök, hanem a helyi közvetítők is „toborozták”, azaz munkalehetőség hamis ígéretével csalták el a családjuktól, vagy erőszakkal elragadták el őket az otthonaikból. Többen még kiskorúak voltak, néhányuk alig tizenegy–tizenkét éves.

„Nem volt pihenés” – emlékezett vissza Maria Rosa Henson, egy Fülöp-szigeteki túlélő, akit 1943-ban kényszerítettek prostitúcióra.

A vigaszállomásokon a nőket embertelen körülmények között tartották fogva.

A vallomások szerint naponta tíz–ötven katona állt sorba azért, hogy megerőszakolhassa, megkínozhassa, megverhesse őket.

A terhességet sok helyen igyekeztek gyógyszerrel, injekciókkal megelőzni, de nem mindig fordítottak erre figyelmet. A nők sokszor arra kényszerültek, hogy maguk próbálják megszakítani a terhességüket, vagy olyan brutális abortuszon estek át, hogy meddővé váltak azok is, aki túlélték. Volt olyan, hogy a megszületett gyermekeket maguk ölték meg, mert tudták, hogy ha kiszabadulnak, akkor sem vihetik haza őket. Az elhurcolt nők közül sokakat meggyilkoltak, rengetegen haltak bele a brutális bánásmódba, a szexuális úton terjedő fertőzésekbe vagy azok szövődményeibe. Kimiko Kaneda tizenhat évesen került egy vigaszállomásra.

„Összeterelték a kislányokat az iskolákban. A nemi szerveik még fejletlenek voltak, ezért beszakadtak és elfertőződtek.” De nem kaptak kezelést. A vaksötétben sírtak: „Anya, fáj!”

 – elevenítette fel a borzalmakat a dél-koreai túlélő. Megaláztatásaik miatt rengetegen követtek el öngyilkosságot.

Csak a történészek becslései alapján következtethetünk arra, mennyi nőt kényszeríthettek szexuális rabszolgaságba ebben az időszakban, mivel a japán hadsereg szinte teljesen megsemmisítette a vonatkozó dokumentumokat. A legtöbb esetben kétszázezerre teszik azoknak a nőknek a számát, akiket a körülbelül hárommilliós japán csapatok kiszolgálására kényszerítettek. Becslések alapján a vigasznők legalább háromnegyede, az 1993-as emberi jogi világkonferencia szerint kilencven százaléka halt meg a második világháború alatt.

Ötven év hallgatás

A szexuális rabszolgaságot kevesen élték túl, akik mégis, azokat társadalmi kirekesztés fenyegette a szabadulásuk után. A legtöbben ezért még a családjuk előtt is igyekeztek titokban tartani a velük történteket. Némán szenvedtek maradandó testi és lelki sérüléseiktől, a poszttraumás stressztől, a meddőségtől, sőt a férfiak puszta közelségétől is.

Adela „nagymama”, a Fülöp-szigeteki túlélő, soha nem mondta el a férjének, hogy mi történt vele. Attól félt, hogy szégyent hoz rá, és nem akarta elveszíteni.

„Ötven éven keresztül a »vigasznők« hallgatásba burkolóztak, de az életük szégyenben telt, mert bemocskoltnak érezték magukat. Ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy tönkretett életük emberi jogi problémává váljon” – nyilatkozta Jan Ruff O’Herne, holland–ausztrál emberi jogi aktivista, túlélő, aki könyvet is írt Fifty years of silence címmel.

Hallgattak az elkövetők és a japán kormány is, még arról is, hogy egyáltalán léteztek vigaszállomások. A háború utáni katonai bíróságok közül csak egy, az ideiglenes holland törvényszék ítélt el japán katonákat európai származású nők elleni erőszakért, amelyet itt háborús bűnnek minősítették, de a többi ország áldozatait szinte egyáltalán nem vették figyelembe. Más törvényszékek még releváns információk birtokában sem büntettek senkit a vigasznők ellen elkövetett szexuális erőszakért. Ez a kérdés az ötvenes–hatvanas években zajló kompenzációs tárgyalások során sem került elő. A „vigasznők” történetéről lényegében évtizedekig nem beszéltek.

A hallgatás vége

A túlélők jogorvoslati mozgalma Dél-Koreából indult ki.

„Nőnek születtem, de sosem éltem nőként” – nyilatkozta 1991-ben a dél-korai Kim Hak-szun, aki elsőként állt a nyilvánosság elé történetével.

Ezután többen jogi eljárást kezdeményeztek a japán kormány ellen, és több hivatalos háborús dokumentumot is felfedeztek, amelyek bizonyították, hogy a hadsereg részt vett a dél-koreai vigaszállomások létesítésében és működtetésében, ezért a japán miniszterelnök bocsánatot kért az 1992-es januári dél-koreai látogatásán. A kilencvenes évek óta eltelt évtizedekben számtalan vita folyt a vigasznők ügyében Japán és az érintett államok között, és szerte a világban. Az Egyesült Nemzetek Szervezete is több meghallgatást tartott az ügyben. Számos országban gyűjtöttek adományokat, vagy adtak állami kártérítést az áldozatoknak. Több megoldási kísérlet ellenére még mindig nem született olyan megállapodás vagy bocsánatkérés, ami elfogadható minden túlélő számára.

1994-ben a japán kormány létrehozta az Ázsiai Nők Alapítványát (AWF), ennek kártérítését a túlélők nagy része visszautasította, mert nem egy magánszervezettől vártak bocsánatkérést.

„A »vigasznők« ügyét érintő 2015-ös japán–koreai egyezmény megkötésekor sem kérték ki az áldozatok véleményét” – nyilatkozta Kim Bok-dong, dél-koreai emberi jogi aktivista, túlélő.

„Takarodj haza, koreai kurva!”

A japán nacionalisták folyamatosan ellenezték az áldozatok kompenzálását, mivel szerintük a „vigasznőket” leginkább az anyagi haszonszerzés motiválja.

Szerintük mindenki szenvedett a háború idején, ezért Japán sem morális, sem jogi felelősséget nem vállalhat a történtekért, sőt a vigasznők ügyének japán támogatói „nemzeti érdeket” sértenek. Az a véleményük, hogy a tankönyvekben nem kell szerepelniük a „vigasznőknek”, hiszen az oktatási anyagok a nemzeti önbizalmat és büszkeséget hivatottak megalapozni. A háborús prostitúció szerintük szükséges rossz volt, a japán nők is dolgoztak „vigasznőként”, hogy segítsék a nemzetük háborús győzelmét, és csak a feminista és japánellenes kritikusok tekintik ezt a szexuális rabszolgaság egyik formájának.

A kérdés még mindig megosztja Japánt, amire érzékletes példa, hogy az országban tett előadás-sorozatán nacionalista tüntetők azt kiabálták Gil Von-ok túlélőnek: „Takarodj haza, koreai kurva!”

Jogi értelemben is felelősséget kell vállalni

1992 januárja óta rendezik meg a szerdai tüntetéseket Dél-Koreában, a szöuli japán nagykövetség előtt, amelyeken Gil nagymama is részt vesz. 2011-ben, az ezredik találkozón állították fel a Béke-emlékművet, az összes „vigasznőt” szimbolizáló fiatal lány szobrát. A huszonnyolc éve tartó demonstrációsorozat követelései jól összegzik valamennyi érintett ország túlélőinek elvárásait: Japán ismerje el háborús bűnként, és teljes egészében tárja fel az igazságot a katonai szexuális rabszolgaságról, a japán kormány kérjen hivatalosan bocsánatot, jogi értelemben is vállalja a felelősséget, tehát büntesse meg a háborús bűncselekményért felelős személyeket. Ezen felül azt is kérik, hogy a „vigasznők” története kerüljön bele az iskolai tananyagba, és Japánban állítsanak fel emlékművet, illetve múzeumot a kényszerprostitúció áldozatainak. Minden nemzetnek szembe kell néznie a múltjával, akkor is, ha kellemetlen. „Csak ha tanulnunk belőle, akkor lesz kevesebb esélye annak, hogy a történelem megismétlődjön” – mondta egy interjúban Tiffany Hsiung, a The Apology című film rendezője.

„Nincs annyi bocsánatkérés, amennyi elegendő lehet”

Ezt egy japán katona mondta egy hangfelvételen, a For Her című animációs filmben. A szexuális rabszolgaságra kényszerített nők nyilatkozataikban többször elmondták, hogy szeretnének már nyugodtan élni, Kim Bok-dong dél-koreai emberi jogi aktivista úgy fogalmazott, hogy ha tudja, hogy ennyi ideig tart ez az egész, nem nyilatkozott volna – pedig haláláig válaszolt ő is a riporterek kérdéseire. A „vigasznők” közül ma már nagyon kevesen élnek, és ők is nagyon idősek. Mégis, akinek ereje engedi, részt vesz a tüntetéseken.

Csang Suang Ping (Zhang Shuang Bing) kínai riporter egy dokumentumfilmben keserűen jegyzi meg, hogy amikor elkezdett az áldozatokkal foglalkozni, bő száz túlélőt talált egy kínai tartományban, de 2014-re csak tizenketten maradtak, és azóta sem szolgáltattak igazságot nekik.

Szerte a világban egyre több városban emelnek emlékműveket az áldozatoknak, számos könyv és film örökítette meg a történetüket, és nemrég egy musicalt is bemutattak róluk. Jan Ruff O’Herne lánya szerint az édesanyja üzenete az ő nemzedékéhez is eljutott, és ha a japán vezetők arra várnak, hogy ezek az idős nők meghaljanak, akkor jön a következő generáció, majd az azutáni, és folytatni fogják a harcot a nők méltóságáért. Talán ez a tudat adhatja meg a túlélők számára a megnyugvást.

Szőts-Rajkó Kinga

A téma kapcsán további felkavaró történeteket és információkat ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT találtok

Kiemelt kép: Wikipédia