–

Ha megkérnétek az ismerőseimet, hogy jellemezzenek néhány szóval, ide a rozsdás bökőt, hogy az egyik legtöbbször felmerülő kifejezés a tea lenne. Nehéz engem elképzelni tea nélkül ugyanis. (Egyes meg nem erősített vélekedések szerint reggelente nem is ajánlatos.)

Nagymamám kamillateája

Nyári szünet van, reggel hét óra. A nagyszoba kihúzott rökaméján (szigorúan „rökamé”) nyújtózkodom a naftalinszagú ágynemű alatt, a konyhából porcelánbögrékhez koccanó kiskanalak hangja szűrődik be. Mama szerint – nyári szünet ide vagy oda – ideje felkelnünk, ezért koccannak a kiskanalak mind hangosabban. Mert rendnek kell lennie. És a nap nem indulhat mással, csakis kamillateával. Mézzel, citrommal. Mert egészséges, és ez a legfontosabb dolgok egyike az egész világegyetemben. (A másik, hogy nehogy leverjük a kristályvázákat a nagyszobában.)

Anyukám minden reggel teával ébresztett általános iskolás koromban. Gondolom, ekkortájt vésődött be nálam, hogy tea nélkül nincs reggeli. Pontosabban nap sincs. Meg semmi sem: saját kezűleg gyűjtött bodza- meg akácvirágot forráztunk le, ha megfáztunk, apa literszámra issza ma is a körömvirágteát, a távolabbi rokonaim is jól tudják, hogy vendégségben kínálhatnak nekem bármit, úgyis csak teát fogok kérni.

Nem értem, miért kellene bármi egyebet innom, amikor a tea a világ legcsodálatosabb itala. Pontosabban fogalmazva: számomra a tea tartja össze a világot.

Önállóságom jelképe

Gimis koromban a tea az önállóságomat jelentette: a koliban – hiába volt konyha – nem lehetett főzni, de forró víz volt, úgyhogy a heti (meglehetősen sovány) zsebpénzem egy részét teára költöttem. Nyilván a létező legolcsóbbra. Mit bántam én akkor, hogy a vízkeménységtől a filterből kiázó vegyületekig mi minden befolyásolja, milyen ízű az ital! Annyit tudtam, hogy a fekete tea segít ébren maradni a hajnalig tartó kémiatanulás közben, és hogy a segítségével úgy érezhetem, van valami, ami fölött én rendelkezhetek. Hogy készíthetek magamnak valamit, nem vagyok a konyhás nénik jóindulatára meg a szigorú időrendre utalva. A saját teám, a saját életem.

Szinte nincs is olyan fotóm ebből az időből, amelyen ne volna látható szorosan a közelemben egy jókora bögre –

a tea annyira hozzám tartozott, hogy a barátaim egy gigászi focilabda alakú bögrével leptek meg az egyik szülinapomra. Szigorúan gyakorlati megfontolásból: hogy a szünetben ne kelljen berohannom vizet forralni és újabb adag teát főzni a második félidőre a közös meccsnézésekkor.

Az más kérdés, hogy ekkoriban még annyi cukorral ittam a teát, hogy megállt benne a kiskanál – az abnormális mennyiségű szénhidrát, gondolom, segített a végeláthatatlan hosszúságú fehérjeláncok bemagolásában.

A cukormentes valóság

Aztán dolgozó nő lettem – munkahellyel, számlákkal, párkapcsolati gondokkal és pajzsmirigyproblémákkal. Elég profánul hangzik, de tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy megtanultam értelmesen fogyasztani és élvezni  teát. Pedig amikor szénhidrátmentes diétára fogtak, szabályszerűen bepánikoltam. Hát mi lesz a teámmal? Anélkül én létezni sem bírok!

Bárki, akivel töltöttem már együtt huszonnégy óránál többet egyhuzamban, alátámaszthatja: Maslow-piramisom legalsó, aránytalanul nagy szelete a teafogyasztás. Nem működöm nélküle. (Legalábbis nem túl jól.) Nincs tea, nincs Adruska.

Azt azonban, hogy a teát cukor nélkül is lehetséges fogyasztani, egészen addig el sem tudtam képzelni. És szeretném lelombozni gyorsan azt, aki most valami ezoterikus-megvilágosodós dumát vár tőlem: nem is két perc volt, amíg az ízlelőbimbóim és az agysejtjeim elfogadták, hogy lehetséges.

Nem volt regényfolyamba illő Madeleine-pillanatom, amelyben hirtelen megéreztem az isteni nedű valódi ízét. Az első két hétben konkrétan kínszenvedés volt üresen innom a reggeli italomat, és csak az a tizenkét kiló motivált, amelyet igen sürgősen le akartam adni.

Tulajdonképpen azt sem tudnám megmondani, mikorra datálható az a nap, amikor egyszer csak már nem hiányzott az édes íz. Amikor a tea hirtelen elkezdte önmagát jelenteni számomra – és rájöttem, hogy én nagyon-nagyon szeretem ezt az énjét.

Azután sem tértem vissza a régi szokásaimhoz, hogy lazíthattam a diétámon – és a mai napig „feketén” iszom a teámat. Még mindig sokat. Csak már másmilyet, máshogyan.

És megérkeztem a következő szintre

Az első igazán jó minőségű szálas teámat ajándékba kaptam. Akkoriban nem engedhettem meg magamnak effajta luxust – és ennek megfelelően még a helyes adagolásról sem volt túl sok fogalmam, nemhogy arról, hogyan is szeretem én a teát.

Aztán rengeteget olvastam és kísérleteztem. Néha bele is álltam a földbe egy-egy nehezen befogadható ízvilággal – hogy aztán egészen váratlanul mégis beleszeressek. Vagy nem. A füstös lapsang souchonggal például egyetlen ismerősöm tudott zöld ágra vergődni az utóbbi tíz évben, pedig több tucatot próbáltam meggyőzni arról, milyen izgalmas. Tukmálni azért nem szoktam – én például nem szeretem különösebben a zöld teát.

Utazásaim során mindig utánajárok a helyi specialitásoknak, imádom a csípős indiai chait és a méregerős orosz keverékeket, de még a török teát is. A legnagyobb szerelmem mégis az angol tea. Úgy érzem, ebben találtam meg a számomra fontos egyensúlyt: fontos, milyen aromájú egy-egy tea, tudható, mely termőterületről származik, de mégsem kell pironkodnom, ha, mondjuk, rózsaszirmokkal, bergamottolajjal vagy szárított gyümölcsökkel ízesített italra vágyom.

Mert túlzásokba azért ne essünk

Ugyanis én egyszerűen nem bírom elviselni, amikor valaki versenysportot csinál egy élvezeti cikkből. Alapvetően hedonista alkat vagyok: ha valamiben élvezetet lelek, akkor belevetem magam, habzsolom és lubickolok benne.

Ilyenkor két perc alatt tud lehozni az életről, ha valaki, aki amúgy esetleg tényleg ért is hozzá, öncélúan dobálózni kezd a szakszavakkal, sőt: lefitymálja az ízlésemet, a fogyasztási szokásaimat. Ha valaki ahelyett, hogy bevezetne másokat a teafogyasztás gyönyörűségébe, elijeszti tőle az embert. Biztosan találkoztatok már ti is ilyennel: amikor örültetek, hogy beruháztatok egy kapszulás kávégépbe, mire egy haverotok rommá oltott, hogy olyan löttyöt csak a hülyék isznak, az igazán komoly arcok a cibetmacska ürülékéből kivadászott kávészemeken kívül semmit a világon nem képesek élvezni.

Lehet, hogy akkor én tényleg hülye vagyok, de onnantól, hogy sznob szabályok szerint kell szeretnem vagy utálnom valamit, épp annak a lényege vész el: az, hogy miként kapcsolódunk egymáshoz. Ha egyáltalán. Hogy együtt rezonálunk-e.

Tud-e az adott helyzetemben segíteni nekem az a pohár ital. Mert lehet az a világ legdrágább puer-teája, ha nekem csupán arra van szükségem, hogy két nagy kanál mézzel meg némi citrommal segítsen a torokfájásomon. Vagy van-e olyan markáns íze, hogy feledtessen egy szar napot. Felébreszt-e egy fontos interjú előtt, amikor annyi időm sincs, hogy normálisan felforraljam a vizet, nemhogy a leöntésekkel és ázási időkkel bűvészkedjek. És így tovább.

Meg kell érni rá

Nem dimenzionálnám tehát túl a teát (jó, oké, fent már megtettem), közben pedig mégiscsak az életem egyik főszereplője. Meg kellett érnem rá, hogy jobban értsem, de amióta így van, a tea is többet segít nekem, rajtam. Egymásra találtam az egyes ízekkel, hangulatokkal, forgalmazókkal. Egymásra, és velük magamra.

Nemrég úgy érkeztem haza az angliai kiruccanásomról, hogy a nagyméretű bőröndöm egyik felében (nem viccelek) teát hoztam. Jórészt magamnak.

Ha nem volna képzavar (és nem utálnám ezt a kifejezést), akár azt is mondhatnám: a teázás az „énidőm”. Még úgy is, hogy közben állandóan csinálok valamit: a tea számomra annak a jele, hogy figyelek magamra. Fontos vagyok magamnak, és erre minden egyes csészével emlékeztetem magam.

Karácsonyra kaptam egy remek könyvet a teáról. Szuna Noémi Tea című könyve akkurátusan, de nem sznoboskodva magyarázza el, mi micsoda ebben a különös univerzumban, segít érteni és élvezni is a teát. Van benne egy csomó érdekes apróság – például tudtátok, hogy a teafilter tévedésből született? Thomas Sullivan kereskedő 1908-ban selyemzsákocskákba porciózta a teát, vásárlói pedig azt hitték, a zacskóval együtt kell a vízbe dobni a leveleket. Évekkel később derült csak ki, hogy a vevők nem töltötték át teatojásba a teát, Sullivan így véletlenül feltalálta a filtert.

Ebben a könyvben olvastam azt is, hogy Kosztolányi Dezső mennyire rajongott a teáért. Így ír róla: „A hangulatok egész skáláját tudom vele kifejezni. Az, aki ügyes szakácsa az érzéseinek, a virágzó teabokor minden varázsát bele tudja csempészni a csészéjébe. Nem is igen bízom azokban, akik csak szokásból isszák, mással készíttetik el, s következetesen citrommal és rummal fűszerezik, és reggel vagy este egyformán ragaszkodnak hozzá.

Azt mondom, hogy minden csésze tea egy önportré.

Ismertem egy nőt, aki addig vitte a teakészítés művészetét, hogy a hangulatait egész hűen tudta vele visszaadni. Az udvarlójának pedig úgy nyújtotta át, hogy néha vallomás volt – forró és félreérthetetlen –, néha évődés, néha pedig a szeszélyek szeszélye, egy kimagyarázhatatlan zavar, amely a végletekig csigázta a kíváncsiságot. Vannak fantaszták, akik csak a páráját és aromáját szeretik, s a csészére hajolva álomútra kelnek Kínába, Ceylonba vagy a Szunda-szigetekre, oda, ahol ez a keserű és egzotikus gyökér terem.

 A tea az álmodók bora.”

 

 Csepelyi Adrienn

 

Kiemelt kép: Unsplash/Loverna Journey